Vándoriskolás építész diákként ismertem meg az 1972-es „Minimáltér” pályázatot, amelynek feladata egy funkció nélküli, egyetlen emberi test befogadására alkalmas elemi „ház” megfogalmazása volt. Nagyon érdekes, forradalmi felvetésnek tartottam, hogy lehet így is gondolkodni a téralakításról.
2007-ben Makovecz Imre az egyik vándornapon számunkra is meghirdette ezt a pályázatot, azzal a kiegészítéssel, hogy a mellettünk ülőnek kellett tervezzünk egy ilyen teret. Így egy pillanat alatt egymásra nyitott közösséget kovácsolt a három évfolyam diákjaiból, hiszen csak akkor volt esélyünk teljesíteni a feladatot, ha minél alaposabban megismertük a másikat. A későbbi tervezői magatartásomra is hatással volt az itt megtapasztalt – személyre szabott – tervezési munkamódszer.
Bő egy évtizeddel később egy újabb minimáltér tervezésére kaptam felkérést. Ezúttal nem egy pályázat formájában, hanem kollégám, barátom kért fel fiatal családjuk számára szükséges és elégséges élettér megtervezésére. Az ilyenkor szokásos igények mellett fontosnak tartották a későbbiekben esetleg gondozásra szoruló nagyszülőknek szánt minimális élettér megteremtését is. Így három generáció élhet majd itt egy kis ház egymásba fonódó minimál tereiben.
Magunk között úgy összegeztük a tervezés folyamatát, hogy a tervezéstől a beköltözésig egy olimpiai ciklus telt el. Mindez elegendő volt arra is, hogy a falak növekedésével egy időben a család is tovább bővüljön. Végül sikerült úgy haladni az építéssel, hogy a harmadik gyermek már az elkészült épületben láthatta meg a napvilágot.
Az édesanyák kiváltsága, hogy világra hozhatnak egy új életet. Az anyaméh egyben az első tér, melyet mindannyian megtapasztalhatunk földi életünk kezdetén. Számomra itt adatott meg először igazán az a kiváltság, hogy ezt a csodát sikerült körbe ölelni az építészet eszközeivel.
Tervező: Tóth Péter, Mérő Máté (Hetedhét Építész Iroda)
Szöveg: Tóth Péter, fotó: Jurassza Zsófia
