Van egy hely Budapest határában, ahol három hegy találkozik, ahonnan látni lehet a felhőket és az erdő tetejét. Kanyargós földút vezet felfelé a kis utcákkal szabdalt területre, ami egykor üdülőhely volt. Erre utal a szokatlan telekosztás is: lejtős szalagtelkek egymáshoz szoros közelségben, rozsdás drótkerítéssel, vén gyümölcsfákkal. Kicsi nyaralóépületekkel értelmezhető ez a sűrűsödés, állandó családi otthonnak már kihívás. Ezt tükrözi a közvetlen környezet is, ami lassan átalakul, kezd beépülni: ki-ki a maga ízlése szerint próbálja belakni a helyet, már csak foltokban, elhagyatottan állnak a tenyérnyi zöldek.
A megbízó háromgyermekes család öröksége volt itt egy mindössze 10,8 m széles, hosszúkás, utca felé lejtő telek, amelyet még a nagyszülők keze munkája kezdett formálni. Valamikor régen kezdődött el ez a történet, aminek folytatásaként most az építész feladata egy alacsony költségvetésű, mégis élhető családi ház tervezése volt.
Bár lehetetlennek tűnt egy ilyen keskeny telekre kényelmes otthont építeni, úgy, hogy a szabályozás még az épület hosszát is meghatározta, a megoldás mégis kézenfekvő volt: egy, a telekarányt lekövető, oldalhatárra szervezett, egyszerű tömegű hosszház. A magyar hagyományoknak is megfelelő oldalhatáros beépítés és a 6 m-es traktusszélesség észszerű telekhasználatot tesz lehetővé: elégséges méretű elő- és oldalkertet hagy, a szomszédoktól zavartalan életteret, zárt udvart biztosít.
A tervező és a megbízó közös szándéka szerint környezetébe illesztett, igazodó beavatkozás volt a cél. A hegyoldal természetes lejtésének átformálása, teljes emeletráépítés, vagy költséges alápincézés helyett a ház tagolttá, léptéke befogadhatóvá válik. Hátsó tömege egyszintes marad, ráül a terepre. A lejtésnek egyfajta ellenpontot adó, kétszintes tömeg így félszint-eltolással tud kapcsolódni hozzá, ami kevesebb belső közlekedőt is eredményez.
Szöveg: Patai Boglárka
A teljes szöveg az Országépítő folyóirat 2021/1-es számában olvasható. A lap beszerezhető ITT.
