A Heil Tibor alkotásait bemutató cikksorozatunk harmadik részében a Balaton környékére tervezett és megépült kisléptékű nyaralóépületekkel foglalkozunk.
Első megvalósult terve egy, az1930-as években épült ház átalakítása volt a csodálatos fekvésű balatonakarattyai magasparton. Az épület az 1985-ös berhidai földrengés következtében megsérült, felújítása elodázhatatlanná vált. A megrendelők figyelemmel kísérték Makovecz Imre munkásságát, megkeresték a műtermében, ő pedig tehetséges tanítványát ajánlotta tervezőnek.
A tervekből egy egyszerű, jó arányú épület megteremtésének szándéka sugárzik, amely méltó folytatója a „békebeli” nyaralók teremtette hagyománynak. Az átalakítás a rendszerváltás éveiben valósult meg és mai állapota bizonyítja, hogy a tervezői szándék elérte célját. A tervek alapján érezhető az építész törekvése, hogy a tető hangsúlyos legyen az épületen, de a tetőidom itt még szigorúan negyvenöt fokos (legalábbis a fő nézetből…). Az épület mindössze egy köríves alaprajzú, verandaszerű bővítményt kapott, ami a tó felőli nézetet uralja. Ennek könyökös, oszlopos ácsszerkezete az épület egyetlen külső dísze.
A megbízás belsőépítészeti tervezésre is szólt, így a belsőt a dekoratív ácsszerkezetek mellett egyedi fabútorok is díszítik.
Az épületen még inkább Kampis Miklós építészetének jegyei fedezhetők fel, aki a mestere volt a főiskolai tanulmányai előtt a kaposvári SOMOGYTERV-ben. A tervezés idején Tibor azonban már a MAKONA-ban dolgozott, az akkor formálódó tagirodák egyikében.
Néhány évvel később,1995-ben tervezett egy hasonló léptékű nyaralót egy másik rendkívüli adottságú akarattyai telekre. A megbízás az előző tervezési munka sikerének volt köszönhető. Bár ez is egy meglévő épület átalakítása, tetőtérráépítése volt, a megvalósult alkotás egy merőben más építészeti világot tükröz.
A csengeri Polgármesteri Hivatal emeleti nagytermére emlékeztető térkoncepció kicsiben is működik, ugyanakkor a külsőben a cseréptető és meszelt fal párosa a merész ívelt formák ellenére is a Balatonparti szőlőhegyek pinceépítészetét juttatja az ember eszébe.
A kétezres évek elején tervezett balatonvilágosi nyaraló tömegformálása, építészeti eszközkészlete leginkább a korai családi házakéra emlékeztet. A két egymástól minimálisan elütő épülettömeg, megmozgatott tetősíkokkal, jelzésszerű tetőablak felépítménnyel, illetve a szokásos, természetes anyaghasználat jellemzi ezt a kis épületet. Biztos fogódzó a Balaton környék kaotikus építészeti világában.
A Heil Tibor által 2006-ban tervezett zamárdi nyaraló az egyik utolsó megvalósult munkája. Ez az épület is egy új világ a három másik nyaralóhoz képest. Bár az általa tervezett házak többsége jellemzően 50-55 fok közötti lejtésű, meredek tetővel készült, ez az épület, néhány papíron maradt családi ház tervhez hasonlóan laposabb tetővel fedett, tömbszerű elemekből építkező kompozíciót mutat. A toronyszerű tömegek közötti összekötő szakasz függőleges falpillérei is az épület vertikalitását hangsúlyozzák. A szimmetrikus szerkesztés illeszkedik a Balaton környékének villaépítészetéhez, ugyanakkor az alkalmazott építészeti elemek, az anyaghasználat egyértelműen mai épületet eredményezett.
A fenti négy, egymástól meglehetősen eltérő, kis léptékű nyaralóépület jól mutatja, hogy Heil Tibor építészete egyszerre volt sokoldalú, sokszínű, de emellett mégis egynemű, egylényegű. A kreatívan használt építészeti formanyelv révén változatos, ugyanakkor a balatoni tájba jól illeszkedő építészetet hozott létre.
Szöveg: Erhardt Gábor
Fotók: Szántó Tamás és archív
