2012-ben a Belügyminisztérium „vályogvető” közfoglalkoztatási mintaprogram keretében Gilvánfán nyolc darab, egyenként 42 m2 alapterületű, komfortos, szociális családi ház építését támogatta húsz fő közfoglalkoztatásával. Egy minta lakótelep készült helyben gyártott vályogtégla felhasználásával. Ezáltal növelték a foglalkoztatást és elősegítették fiatal roma családok önálló életviteli lehetőségét.
A program tapasztalataira és sikereire alapozva a BM döntött a „Vályogvető” közfoglalkoztatási mintaprogram II. ütemének megvalósításáról: tíz települést jelölt ki – a munkaerő-piaci mutatók és a településvezetőkkel történt előzetes egyeztetések alapján – ahol szükségesnek és ezáltal sikeresnek gondolták egy ilyen program megvalósulását.
A fentieknek megfelelően a Belügyminisztérium 2013 novemberében felkereste a polgármestert, hogy részt kíván-e venni a mintaprogram II. ütemében?
Ugyan leírva nem volt, de nem titkolták, hogy a cél a közfoglalkoztatáson túl, a cigány szegregációk megszüntetése, magyarul cigány családok beköltöztetése a falu peremére.
A gilvánfai projekt – úgy tűnt, hogy – szinte kötelező elemeket tartalmaz. A mintaként követendő – és a tervezési programban is megfogalmazott – gilvánfai 42 m2-es alaprajz hat helyiségből állt: lakószobából, lakókonyhából, fürdőhelyiségből, WC-ből, előszobából és kamrából. A zsúfolt alaprajzi kialakításon túl, a tervezési programban olyan megkötések szerepeltek, mint például: „padlószint: a környező rendezett terepszint felett +35 cm; beton lábazat, beton előlépcső; 2 db műanyag ablak az utcafronton; válaszfalak: 10 cm-es vályogtégla vagy bontott tégla; a lakás mértani központjában, tűzhely, vagy kályha; minden helyiségnek legyen ablaka (Kártyás mérőórák lesznek, ha nincs feltöltés, legalább nappal legyen világos)”, stb.
Előre tudható volt az is, hogy – mint minden bérlakásnál, úgy itt is – az Önkormányzat feladata lesz a rendeltetésszerű használat ellenőrzése és a szükséges karbantartások elvégzése is.
Azt is tudtuk, hogy nagyon szűkös költségvetéssel kell majd dolgoznunk. El kellett döntenünk, hogy belevágunk-e, vagy sem. De hát ki utasítana vissza egy belügyminisztériumi felkérést? Így hát elkezdtük a harcot.
A tervezési szakaszban át kellett törni azokat a korlátokat, amelyekkel a tervezési programban nem értettünk egyet. Így az alaprajzokat az adott kb. 45 m2-es korláton belül úgy alakítottuk ki, hogy a lakások élhető, normális tereket tartalmazzanak, a padlószinteket a talajtól nem emeltük ki, hogy a lakásoknak közvetlen kapcsolatuk legyen az udvarral, fa külső nyílászárókat és cserépkályhákat terveztünk be és nem utolsósorban fontosnak tartottuk, hogy a házak esztétikusak legyenek.
Hogy jusson a szép külsőre, szinte mindennel takarékoskodni kellett. A lakásokat egy telken alakítottuk ki, és 2-2 lakást helyeztünk el egy-egy épületben. Így megspóroltunk közmű bekötéseket, szennyvíz kezelő berendezéseket, és tulajdonképpen négy homlokzatot is. Az épületszerkezeteket a lehető legegyszerűbb módszerekkel alakítottuk ki: az alapozás betonból készült, vasat egyáltalán nem tettünk bele, vasbeton koszorú nem készült, a födémmel együtt-dolgozó talpszelemen vette át a szerepét. Borzasztóan kevés pénzzel kellett gazdálkodni, így még arra sem jutott pénz, hogy a lakótéren lévő nyílászárókat nyithatóra tervezzük.
Itt kell megjegyeznem, hogy számításaink szerint, ha „rendes” kivitelezővel építtettük volna meg a házakat, tehát nem közfoglalkoztatás keretében, akkor olcsóbbak lettek volna. De hát a „játék” egyik lényeges eleme a közfoglalkoztatás volt.
A munka kivitelezési része a vályogtéglák gyártásával kezdődött. Az Önkormányzat a rendelkezésre álló keretből megvásárolta a Belügyminisztérium által „ajánlott”, méregdrága gépet, ami alkalmatlannak bizonyult megfelelő szilárdságú téglák gyártására. Ráadásul már szeptember volt, jött a csapadékos időszak, közeledett a tél és májusra készen kellett lennünk. Ki kellett valamit találni: B30-as téglából gyorsan felépítettünk egy tartószerkezetet, amelyhez cipzár-szerűen falaztuk hozzá később a külső -kitöltő- vályogtégla falazatot. Ez jónak bizonyult. Elég hamar sikerült tető alá hozni a házakat és így télen is tudtuk folytatni a munkát.
Emlékszem, amikor elkezdtük az építést, kezdetben unott, apátiába süllyedt, vagy pedig állandóan morgolódó, alapkarakterükben dühös emberekkel kellett dolgozni. Egyáltalán nem érdekelte őket a munka, nekik minden fölösleges bonyodalom volt, mindenre volt legalább egy kifogásuk, ha ugyan nem kettő. Egyetlen örömük az volt, amikor befejezhették az aznapi munkát. Kicsit sem voltak motiváltak ezek a „munkaerő piac peremére sodródott emberek”. Engem – mint mindig – nagyon érdekelt a munka, és az, hogy építsünk okosan, szorgalmasan, lelkesen. Ha kellett lapátot ragadtam, odébb toltam a talicskát, stb. és persze noszogattam az embereket. Eleinte gyanakodva méregettek, tulajdonképpen egyáltalán nem volt reális nekik, hogy egy mérnök paprikajancsiként ugrabugrál az építkezésen. Volt, hogy felvittem a kaptárfiókjaimat, és ott pucolgattam őket egész délelőtt, míg ők építették a lábazati zsalukövezést. Kéznél voltam mindig, így meg tudtam mutatni mindent. A polgármesterrel minden reggel megjelentünk, és aztán vagy maradtam, vagy mentem a dolgomra. Épült szépen a ház, és ők egyre inkább úgy érezték, hogy „egész szépen dolgozunk, egészen jó csapat vagyunk, nem is olyan rossz ez a munka”. A morgolódó nem morgolódott annyit, az unott érdeklődővé vált, az apatikus elkezdett lelkesedni. Csodálatos volt látni, ahogy kinyíltak, megelevenedtek ezek az emberek.
Talán bizonyos körökben közhelynek számít, hogy a lehető legtöbbet kell kihozni az adott helyzetből. Ám ez nemcsak azt jelenti, hogy ki kell feszítenünk a saját határainkat, tehát be kell töltenünk az adott kereteinket, hanem azt is, hogy ezt másoktól is el kell várnunk, és el is kell érnünk, hogy mások is megtegyenek minden tőlük telhetőt. Ennek egyik kulcsa, hogy képesek legyünk dicsérni. El kell ismernünk más munkáját, teljesítményét, legyen az bármennyire is töredékes, botladozó! El kell ismernünk, hogy az adott helyzetben, az adott lélek-állapotban a személy a lehető legtöbbet hozta ki magából, mert valóban így van! Ennyire volt képes, a produktuma az ő létállapotának tükröződése. Ha ezt elfogadjuk, akkor a személy megérzi, hogy úgy, ahogy van, őt létezőnek tekintjük, elfogadjuk, és értékesnek találjuk amit véghezvisz.
Ide tartozik, hogy fel kell tudnunk mérni, hogy mire képes az adott személy. Csak annyit szabad kérnünk, amennyire képes. De annyit kérni is kell, egy kicsivel sem kevesebbet.
Akármennyire is szeretnénk, hogy jobban menjenek a dolgok, mégsem szabad „építő kritikával” élnünk. Az olyan dicséret, amelyik úgy folytatódik, hogy, „de ezt, meg ezt kicsit jobban kellett volna csinálnod”, nem sokat ér. Ami megtörtént, az megtörtént és a szembenállás csak szembenállást szül. Minden pillanatban, újra, tiszta lappal kell indítani! Ha adott egy probléma, nem azt kell megkeresni, hogy ki a felelős, hanem azt, hogy hogyan oldjuk meg! Mondjuk azt, hogy: „Rendben van, látom, hogy szépen dolgoztál, haladtál a munkával. Ezt a falat én ennél függőlegesebben képzeltem el. Csináld meg úgy, hogy pontosan függőleges legyen! Rendben van?” Lehet, hogy hümmögni-hammogni, magyarázkodni fog az illető, de végül – ha ragaszkodunk hozzá, és ragaszkodjunk hozzá! – el fogja bontani a falat, és újra fogja építeni. És BÜSZKE LESZ RÁ, hogy képes volt szebben, és jobban dolgozni, és nőni fog az önbecsülése, és élőbbé, és elevenebbé fog válni az ember.
Szöveg és fotó: Sziklai Ákos
