A Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkársága által meghirdetett Jövőt Építünk pályázat két zsűri tagjával Dévényi Sándor a Nemzet Művésze, Kossuth-, Príma és Ybl-díjas építésszel, valamint Kuli László Pro Architektúra díjas építésszel, Budajenő alpolgármesterével beszélgettünk.
Dévényi Sándort mi vezette az építész pályára?
D. S.: A válasz komoly, de nagyon egyszerű. Úgy, hogy soha más fel sem merült bennem mint, hogy építész legyek. Valószínű, hogy a szüleim, illetve egész konkrétan édesapám kisgyerek korom óta mondta, hogy építész leszek és az is lettem. Édesapám banktisztviselő volt, de nagyon kreatív fúró-faragó ember, állandóan modellezett, – hajómodelleket készített – és a ház körül is mindent megcsinált. Talán, hogy a sors banktisztviselőnek ítélte ezért próbálta belém tenni mindazokat az ambíciókat, amit ő nem tudott elérni.
Ön pécsi ellenben a felesége budapesti származású. Az egyetem elvégzése után miért választották Pécsett lakhelyül?
D. S.: Eszünkben nem volt Pécsre hazamenni. Én az IPARTERV-ben kezdtem, Ágnes a LAKÓTERV-ben. Egy nagyon jó barátunk Radványi György budapesti létére lement az akkor alakuló Műszaki Főiskolára tanítani. Két évvel a diplomázásunk után hívott telefonon, hogy Pécsett üresedés van a megyei tervező vállalatnál, nincs-e kedvünk lemenni? A Baranyaterv akkori építész csoportvezetője Csaba Gyula fölutazott Budapestre, hogy megismerkedjen velünk. Olyan szimpatikus volt, hogy meggyőzött és lementünk Pécsre. Ágnes azt mondta, hogy maximum három évig maradunk, aztán most már nem is tudom, talán 47 éve ott vagyunk.
Többek között az Ön nevéhez fűződik az Aradi Vértanúk útjának kialakítása, a Kálvária-domb alatti alagúton vezetve. Miért tartja fontosnak, hogy élhetővé tegye a környezetét?
D. S.: Szerintem ez a szakmánkból fakad. Egy építésznek nyitottnak kell lennie minden kérdés felé, ami a társadalomban vagy a környezetünkben, akár a természeti, akár az emberi környezetben felmerül. Egy építésznek nagyon gyorsan meg kell tanulnia, hogy mindennek van előzménye és mindennek van folytatása. Mikor kapunk egy megbízást, akkor egy víziót kell magunkban megfogalmazni és ezt a víziót ráadásul el kell tudni adni azoknak, akik ezt meg fogják valósítani. Ehhez nagyon nagy magabiztosságra van szükség, hiszen mi a jövőt egy bizonyos mértékig előre látjuk. Ezt a jövőképet tudni kell elfogadtatni. Ahhoz, hogy ehhez az ember erőt kapjon, magabiztos legyen, jóslatokba merjen bocsátkozni, ahhoz nagyon széles körű információk kellenek térben és időben is. Meg kell ismerni a kultúra fejlődését, a tárgyi, természeti vagy épített környezet az illeszkedési törvényeit és fel kell használni a múlt eredményeit. Akkor az ember nagyon hamar eljut oda, hogy mindegy, hogy egy kilincset kell tervezni vagy autópályát a Balti-tengerig, a feladat ugyan az.
Egy Kuli Lászlóval készült interjúban azt olvastam, hogy részt vett a százhalombattai Szent István templom építésénél és komolyan elgondolkodott azon, hogy ács lesz. Hogyan billent át mégis a mérleg az építész tervezés felé? Hogyan ívelt át ez a pálya a Pro Architektúra díjig és Budajenő alpolgármesteri székéig?
K. L.: A Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájába jártam, amikor adódott a lehetőség, hogy egy félévig részt vegyek a Makovecz Imre által tervezett templom építésében. Salamin Ferenc, akkori mesterem érezte, hogy kezdek távolodni az irodától. Éppen akkor hívott, hogy válasszam ki a következő vándorfélévem helyszínét, amikor a Lomnici (Lomnici és Társa Építési Fővállalkozó) két zseniális ács munkatársával azon tanakodtunk, hogy miként férne be a kombi autómba minden ácsmesterséghez szükséges szerszám. Hárman vállaltuk volna kisebb, de kacifántosabb tetők megépítését, amit mások nem mertek elvállalni. Aztán elhessegettem ezt a gondolatot, visszajöttem és szépen befejeztem a Vándoriskolát. Közben építeni kezdtem a saját házamat Budajenőn. A kétezres évek elején már rajzoltam egy beépítési javaslatot a falu közepénálló, egykori skót bencés rendház átalakítására. 2005-ben készült az önkormányzat építeni egy tornatermet, ami inkább egy autófényező műhelynek nézett ki, mint tornateremnek. Ez olyan felháborodást szült a faluban, hogy az új polgármester falugyűlést hívott össze. Elővette a régi terveimet és kérte, hogy készítsek egy odaillő új változatot. Így kezdődött. A tornaterem elkészülte után megkért, hogy legyek önkormányzati képviselő, adjak építészeti tanácsokat. Azóta többször megválasztottak képviselőnek, majd engem javasolt alpolgármesternek és ezt el is fogadták. Egy 15 éve tartó közös munka során lettem Budajenő alpolgármestere.
A Jövőt Építünk Pályázat szempontjából mennyire volt fontos, hogy a díjazottak a környezettel egységben kezeljék az épületeket? Milyen szempontokat vettetek figyelembe a díjazásoknál?
D. S.: Ez egy nagyon érdekes és nagyon hasznos pályázat volt. Bár több szempontot vettünk figyelembe, igazából a gondolatot díjaztuk, ami az épületeket létre hozta. A magyar kormány a határon túli magyarság segítését felvállalta és mellé anyagi biztonságot adott. Bírálati szempontunk volt, hogy a földrajzi eloszlást figyelembe véve, minden határon túli területen és Magyarországon is ítéljünk oda fődíjat. A pályázati díj összege lehetővé tette, hogy öt fődíjat és huszonkét díjat adjunk ki.
Hogyan lehetne tovább folytatni ezt a pályázatot? Mire kell odafigyelni a jövőben? Mik azok a hiányosságok, amiket a terveknél észrevettetek és jó lenne erre nagyobb figyelmet fordítani mind a kormány, mind a határon túli építészek részéről?
D. S.: Egészen eltérő jogi rendszerrel bíró államokról van szó, ezért mindenképpen nagyon fontos, hogy helyi tervezőket kell bevonni. Általában ez teljesült is. Ezt nagyon fontosnak tartom. Nyilvánvaló, hogy a pályázat legnagyobb értéke az, hogy nőtt a magyarságnak a megtartó ereje, mert a magyarságtudat kialakítását a kisgyermek nevelésénél kell kezdeni és nem később. Ezért nagyon fontos, hogy az óvoda anyanyelven szólítsa meg a gyermeket.
Mi az, amit számon kellene kérni egy óvoda építésénél azon túl, hogy funkcionálisan megfeleljen?
K. L.: Vesszőparipám, hogy a saját gyerekkoromból induljak ki. Olyan épületekben laktam, olyan iskolákba jártam, amik, ha felütjük a budapesti szecesszióról szóló könyveket, mind szerepelnek valamelyikben. Biztos vagyok abban, hogy az építészeti hozzáállásomhoz ezek mind hozzájárultak. Például a korlát az nem egy hegesztett cső volt, hanem mondjuk, gyönyörű, pálma alakú. Azt gondolom, hogy az iskola, óvoda neveli a gyermeket. Ha olyat lát, ami számára fölfoghatatlan, rideg, sivár vagy túlságosan elméleti, nevezzük minimalista modernek, akkor én azt nem tartom jónak. Erre még nem kész egy gyerek. A bírálat során, ahol éreztem, hogy átsütött valamilyen gondoskodás, illetve úgy gondoltam, hogy a gyerekek majd jól érzik itt magukat, kapnak egy esztétika impulzust, mint útravalót, azt díjaztam.
A budajenői tapasztalat alapján a pedagógusok, óvodapedagógusok mennyire partnerek ebben?
K. L.: A budajenői óvoda építése alatt kétszer is tartottunk bejárást, a teljes óvodai karnak. Amikor formálódni kezdett az épület és elmondtam, hogy mi milyen célt szolgál, akkor teljesen kivirultak, már beindult a fantáziájuk. Éppen ezért nem vontam be belsőépítészt a tervezésbe. Az óvónők elkezdték tovább gondolni a teret és elkezdték díszíteni, birtokba venni együtt a gyerekekkel.
Magyarországon működik a Nemzeti Köznevelési Infrastruktúra Fejlesztési Program, amelyben típusterveket adaptálnak a helyi viszonyokra. Mit gondolnak, szükség lenne egy típusterv katalógusra, melybe be lehet-e emelni különböző vidékek kultúrkincseit?
D. S.: Az óvoda jól körül határolható funkcionális közintézmény, amelynek megvannak a maga szigorú egészségügyi, nevelési szabványai, szabályai. Nem hiszem, hogy ki lehetne dolgozni ilyen típustervet, mert ha helyi építészeket sikerül megszólítani, akkor őket kell arra ösztönözni, hogy a helyi hagyományok felhasználásával tervezzék az épületeket. Ellenőrizhető, megbízható szervezetekkel vagy egyházi szervezetekkel, – aki missziót teljesít egy adott területen – kell együttműködni.
Mennyire fontos, hogy az óvoda épülete a település központjában kapjon helyet?
D. S..: A nyertesek közül több jó példát is láthattunk. Ahol volt lehetőség a faluközpontba rakni az épületet, a tervező kihasználta azt a nagyon fontos helyzetet, hogy egy közintézmény szervezi egy településközpont létrejöttét.
K. L.: Így van. A kis településeken közösség formáló intézmény az összes oktatási intézmény, mert az ünnepségekre összegyűlnek a szülők megnézni az ünnepségeken szereplő gyermekeiket. Utána van egy kis büfé, szerveznek valamit közösen és ebből nagyon jó dolgok alakulnak ki. A kis településeknél nagyon erős megtartó intézmény az összes iskola és óvoda. Szerencséje van annak az önkormányzatnak, amelyik központi helyen tudja ezt megvalósítani.
Volt bármiben hiányérzetük? Volt olyan amire rácsodálkoztak?
D. S.: Nem volt hiányérzet. Inkább jóleső érzés, amelyhez két példát említenék. Az egyik erdélyi épületnél a szomszéd falu román polgármestere a tervezőn keresztül köszönte meg a „leckét” a magyar államnak.
A másik történet felvidéki, ahol egy faluközpontban, több telke volt az egykori plébánosnak. A Komáromhoz közeli település értékes telkeire rengeteg ajánlatot kapott, de ő mégis megtartotta őket és aztán ezeken épülhetett fel az óvoda. Megkértük a tervezőt, hogy ezt a díjat az öreg plébános felé is továbbítsa.
szöveg: Salamin Krisztina és Erhardt Gábor