2024. május 23-án nyílt meg a KÓS 140 – Kós Károly műhelye című kiállítás a Műcsarnokban. A kiállítás kurátora Anthony Gall Ybl-díjas építész, egyetemi tanár, az Óbudai Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karának dékánja. Ennek alkalmából leközöljük Dévényi Sándor Kossuth-díjas építész, az MMA rendes tagjának megnyitó beszédét.
Építész vagyok – tisztelem Kós Károlyt.
Politikus vagyok – tisztelem Kós Károlyt.
Író vagyok – tisztelem Kós Károlyt.
Hívő vagyok – tisztelem Kós Károlyt.
Magyar vagyok – tisztelem Kós Károlyt.
Ki ez a rendkívüli ember, aki 140 éve született, és ma egy új magyar törvény néven nevezi, mint a 21. század magyar és modern építészei számára követendő példát?
A bevezető vallomásból is kitűnik, hogy Kós nem csak a művészi alkotás, hanem a közösségépítés minden területén jelen lévő, jelentős személyiség. Bár ő maga elsősorban építésznek tartotta magát, íróként, grafikusként, könyvtervezőként. lapszerkesztőként, kiadóként, politikusként, és mindenek felett tanárként, egy nemzet tanáraként alkotott.
1907-ben végzett a Műegyetemen, és megalakítva a „Fiatalok csoportját”, a lechneri, általa „mézeskalács szecessziónak” nevezett építészet tovább gondolásán dolgozott. Nem fogadta el Lechner felfogását, mely szerint:
„nekünk magyaroknak semmi olyan tipikus alkotásunk nem volt a múltban, amit modern architektúránk alapjául, kiindulásául vehetnénk”.
Nagyobb hatással voltak rá a Ruskin, Morris, Ashbee, Crane képviselte preraffaelita tanok. Önéletrajzában írja 1968-ban:
„Mi volt a nyitja az én kétségen kívül meglepő építészeti sikereimnek? Egyszerűen csak az, hogy az akkor divatos különböző közép-európai szecessziós és a hazai ún. tulipános magyar stílustörekvések mellőzésével a korszerű építészet magyar stílusváltozatát a magyar építőhagyományok alapján és a magyar nép építő-formáló gyakorlata szellemében igyekeztem kialakítani. De ez nem volt az én találmányom, mert már az angol Ruskin és Morris építész tanítványai és a finn Saarinenék ezen az alapon formálták nemzetük új építőstílusát. Bartók meg Kodály is ezeken az alapokon építették a korszerűen új magyar zene épületét.”
Arra a kérdésre, hogyan oldható meg a nemzeti stílusprobléma az építészetben, így válaszolt: „A nemzeti múlt hagyományaira és a még élő népi alkotásoknak tanulságaira alapozott úton”, mert: „Népművészetünk alapja a középkor művészete, nemzeti művészetünk alapja a népművészet.”
A ma legjelentősebbnek tartott és legismertebb építészi tevékenysége alig néhány év munkássága. Az első világháború kitöréséig alkotja meg társaival az Állatkert állatházait és a többi jeles épületét: a Zebegényi katolikus templomot, a Városmajor utcai óvodát és iskolát, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot, a kolozsvári „Kakasos” református templomot, hogy csak a legismertebbeket említsem.
„Olyan lényeglátó személyiség volt, aki tehetségével, a döntő kérdésekben pedig empátiájával tudta elnyerni a megbízó bizalmát, amelyet szorgalmával általában meg is tudott tartani: Jó példa erre a Wekerle-telep központi terének a tervpályázata, ahol csupán egy 1:500-as vázlattervvel, egy táblával és krétával is meggyőző előadása alapján, a helyszínen nyerte el a bizalmat és a munkát.
A feladatokat mindig szélesebb perspektívába helyezte: a Wekerle-telepnél a hazai és külföldi modellek tanulmányozását követően fogalmazta meg urbanisztikai modelljét, melynek a lakásigények fizikai kielégítésén túl egyrészt a közösségteremtés, másrészt pedig a változatos, mégis harmonikus városi beépítés volt a lényege” (Dénes Eszter előadásából idézek)
Élete válaszútra érkezett, amikor háború végén, 1918 késő őszén, a románok elözönlik Erdélyt. Ekkor döntenie kellett:
„választanom kellett tehát: a biztos és szép professzori egzisztenciát, építészi tevékenységem újrafelvételét és a Budapestre való áttelepedést
vagy a teljes életbizonytalanságot, a magam és családom és népem ismeretlen sorsában való osztozást az itthon maradással. A döntés nehéz volt.” írta; és Erdélyt választotta.
Legendás, tán nem is teljesen igaz a történet: az utolsó vonattal tért haza, a csúcsai állomáson már a román királyi hadsereg katonái fogadták, és innen már csak egy mozdony ment tovább, a masinisztával kettesben utazott haza, Sztánára…
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés Erdélyt Romániához csatolta, s ahogy várható volt, a román kormány nem tartotta be a kisebbségeknek tett ígéreteit. Tömegek vándoroltak el – melynek következtében az erdélyi középosztály megroppant. Kós azonban hűséges maradt szülőföldjéhez, és a transzilvanizmust, az erdélyi népek összetartozását képviselte. S bár sokan igyekeztek nevetségessé tenni politikai elképzeléseit, meglátásai, megérzései pontosnak bizonyultak. Nem illúziókat kergetett, hanem a realitás talaján állt: Kiáltó szó c. írásában az önazonosságtudat feladása nélkül kívánta segíteni a beilleszkedést a megváltozott feltételek közé.
A huszas évek elején pártot szervez, az Erdélyi Néppártot, újságot szerkeszt Vasárnap címmel. Áldozatos tevékenységét méltatlan támadások érték, ezért visszavonult a közélettől. Ír: az Országépítő, a Varjú nemzetség ekkor születik meg. Építészi megbízásai családi házakra és mezőgazdasági épületekre, csak kisebb munkákra terjednek ki. Tanít a kolozsvári mezőgazdasági iskolában, református egyházának főgondnoki tisztjét, 1931 és 1944 között a Szépmíves Céh „Helikon” című folyóiratának szerkesztését vállalja. A lap programját, mely Kós egész tevékenységét jól fémjelzi, Áprily Lajos így fogalmazta meg: „erdélyisége világfigyelő tető, nem szemhatárszűkítő provincializmus”.
Kós számára ugyanis az európaiság és a regionalizmus nem egymást kizáró fogalmak. Nem üdvözli feltétlen lelkesedéssel az 1940-es magyar felszabadulást, hiszen az Erdély megosztását eredményezte, és a rájuk ültetett új nomenklatúrát az ideiglenesség és a helyi viszonyok ismeretének hiánya jellemezte. 1940 novemberében egy novellában hangot is ad aggodalmának, az írás befejező sorait idézem:
„Taszigálva, egymást kíméletlenül taposva tolongott most mindenki, és nyomakodott a szekér felé. S azok az utasok jutottak fel elsőül a szekérbe, akiket mi nem láttunk azelőtt magunk között.” (…)
„A Sors indulást parancsolt már, amikor még egy ember állott a szekér mellé, és fel akart szállani. De az utasok mérgesen kiáltottak reá:
- Nincsen hely. Igyekeztél volna jobban.
Az ember nem próbált erőszakkal fölülni, és szelíden mondta:
- Igazatok van, s ezért hát az utat fogom mutatni, hogy el ne tévedjetek.
Mire az utasok, akik fenn ültek a szekéren, lekacagták.
- Bolond vagy, ha nem látod, hogy nappal van, süt a nap fényesen, és az út széles és egyenes. Útmutatóra nincsen szükségünk.
- Félre az útból! – kiáltott reá a kocsis. A lovak közé vágott ostorával, és a
szekér elrobogott.
Az ember pedig, aki lemaradt a szekérből, körülpillantott, és szeme körös-körül az égen tornyosuló fellegeket látott meg, s füle a zivatarnak mennydörgését hallotta meg, és tudta, hogy az első kanyarodónál sokfelé ágazik az út. És hamarosan éccaka lesz.
- Mit fogsz most csinálni? – kérdezte tőle a Sors.
- Utánuk kell mennem – válaszolt az ember -, mert ha bajba kerülnek, nekem kell rajtuk segítenem, és ha utat vesztenek, nekem kell azt megtalálnom.
És sietve indult el a szekér nyomában, gyalogosan: a költő.”
(Kolozsvár 1940. IX. 10.-11.)
A költő: maga Kós Károly.
Kós hitt abban, hogy „az élet rendeltetés, melyet szolgálnunk kell cselekedettel, kibúvás és mentség nélkül, menekvés és alkuvás nélkül.”
„S hogy nem tudtam beteljesedni? Hogy csak virágoztam, sőt, csak bimbóztam, de gyümölccsé egyetlen induló virágzásom sem tudott beérni: kegyetlen, keserű érzés ez, de – predesztinációs kálvinista vagyok – így akarta, így rendelte a sors. És az ő rendelkezése ellen nincsen apelláta.”
Ugyanakkor hitet tesz a jövő nemzedékében:
„És emlegetni fognak engem is és apáimat az én véreim (…) az én munkámat folytatják ők, és az én életem örökkévaló lesz bennük”.
„Én közülük való vagyok, tudom, az ő folytatásuk vagyok: mert én csak folytatása akarok lenni apáimnak, és munkám folytatása az ő munkáiknak.”
Folytatás – írja Kós. Tudjuk-e, érezzük-e ma, a 21. században ennek jelentőségét? Felismerjük-e, hozzá hasonlóan, hogy az építés a továbbépítés művészete?
Mi Kós Károly üzenete a mának?
1962-ben írt levelet a magyarországi fiatal építészeknek az akkori, szerinte nyugati orientáltságú, talajtalan anyaországi építészetről:
„hiányzik belőle az a sajátos formában megnyilatkozó szellemiség, mely az elmúlt századokban az európai nemzetek azonos rendeltetésű, azonos korszakbeli alkotásait megkülönböztette egymástól.
Életlehetőségének feltétele építészeti kultúrájának tartalmi és formai korszerűségén kívül a ma még hiányzó nemzeti sajátosság.
Ezért nem tartom feleslegesnek, ha az építészeti szecesszió mai szakaszának magyar úttörő munkásai visszaidézik egykori elődeik kereső indulását, számba veszik elgondolásaikat, alkotó módszereiket, levonják a tapasztalatokat.
A szecessziós folyamatnak, noha 100 évvel korábban indult, még nincs és nem is lehet vége. Az új építészet új tartalmi és formai kifejezése még nem született meg (…) csupán vajúdik.”
(Emlékeztetésül, a „szecesszió” szó tükörfordítás: kivonulás )
Makovecz Imre Kós Károly jelentőségét méltató alábbi szavai 1983.-as dombóvári kiállításának megnyitóján hangzottak el:
„itt nincs helye annak az emlékezésnek, amely az említés mellett a múltba utal Kós Károly életéből bármit is. Itt mindent csak folytatni lehet: munkásságát, felfogását, és életvitelét is. (…) Mert ami sorsát azzá tette, amivé vált, az nem változott (…) élete ebből a szempontból példa lehet számunkra. A történelmet mélyen megérteni, a jelen eseményeit történelemnek látni, Közép-Európát részvéttel áthatva minden ellenkező hatás ellenére átfogni és szeretni, fennmaradása érdekében megfontoltan és szívósan cselekedni, ez a mi feladatunk. (…)
Itt, Európa közepén, nekünk, magyar értelmiségieknek éltetnünk és ápolnunk kell azokat a gondolatokat, melyekre Európának szüksége van. Keresnünk kell jelenünkben és múltunkban azt, ami közös.”
Ma is érvényes szavak. Az új törvény is ezekre a gondolatokra hivatkozik, amikor a hazai építészet minőségének javítását célozza meg.
Az élő Kós:
Én a Makovecz Vándoriskolát fenntartó Kós Károly Egyesülés senior igazgatója, a Kós terminusát nevében is felvállaló „Országépítő” folyóirat szerkesztő bizottságának tagja, vezetője vagyok. A kós károlyi örökséget az építészet közösségteremtő- és formáló hitével visszük tovább.
Végezetül: Kányádi Sándor: Kós Károly arcképe alá (1968) című versének idézésével nyitom meg Kós eddig volt legteljesebb kiállítását.
Tisztelet a rendezőknek!
“Hajlékot Istennek,
hajlékot embernek
kőből, fából
házat
raktál, a léleknek
kőnél, cserefánál
erősebb igékből
várat.”
Dévényi Sándor
Pécs, 2024.05.22.
