A minimalizmus térhódításával a klasszikus figurális szobrászat alkotásai fokozatosan kiszorulnak új épületeinkről és parkjainkból. Az akció művészet jellegű homokszobrászat viszont újra közelebb hozza az emberekhez ezt a kifejezési formát. Erről beszélgetett Kuli László Monostori Ferenc szobrászművésszel.
Kuli László: Hogyan lettél szobrász?
Monostori Ferenc: Művészi szempontból hátrányból indultam, mert sportgimnáziumba jártam, ahol nem tanítottak rendesen rajzot és úgy gondolták, hogy ez nem olyan fontos nekünk. Testnevelésből mindenki ötös volt, a rajzot és az éneket pedig tömbösítve tanultuk, rajzból például csak vizsgarajzokat kértek be. Nagyon jól rajzoltam, de sajnos nem rajzoltattak eleget. Később behoztam a lemaradást, mert érettségi után elmentem a Bokányi Dezső Képző- és Iparművészeti , ahol kőszobrász szakon végeztem. Ott végre bejött a kőkemény művészettörténet, a rajz, a mintázás és sok-sok gyakorlat. Később a Napút Szabad Művészeti Főiskola hallgatója lettem, ami egy alternatív főiskola volt, Döbrentei Zoltán mester szárnyai alatt dolgoztam.
KL: Tehát megismerted a követ, mint alapanyagot, annak minden tulajdonságával együtt. De hogyan kerültél kapcsolatba olyan alternatív szobrászati alapanyagokkal, mint a homok vagy a jég?
MF: Egy darabig Portugáliában éltem, végül ott csöppentem bele a homokszobrászatba. Feltett szándékom volt, hogy ott a szobrászatot mindenképp folytatni fogom, mert az egyetemre itthon nem vettek fel. Először megismerkedtem Mario Miranda szobrászművésszel. Amikor vitorlás hajókra árultam jegyet a turistáknak Lagosban, a kikötői sétányon, odajött hozzam, hogy szeretne jegyet venni a hajóra, mert szereti rajzolni a tájat és kiderült, hogy szobrász. Találkozásunk után szerdán felmondtam az állásom és pénteken már vele dolgoztam asszisztensként egy óriási köztéri szobron a Vila do Bispo nevű faluban. Utána együtt dolgoztunk több köztéri szobron. Később rendeztük egy óriási kiállítást is Sagres-ben, Portugália délnyugati csücskén, melyen nyolcan tevékenykedtünk: ketten voltunk szobrászok, a többiek festők és fotográfusok. Egy hatszáz éves erődben, a Fortaleza de Sagres-ben jött létre a kiállítás, ahol annak idején egy navigációs iskola működött, még Kolombusz Kristóf is járt oda. Platós teherautóval vittük az óriási kőszobrokat, Mario organikus formájú hatalmas kövekbe faragott alakjait. Ők ültek elől a teherautóban, én meg fönt az egyik kőszobron és így vonultunk be a hatalmas tölgyfa kapun. Úgy éreztem magam, mint egy győztes római császár, aki visszatér Rómába és ünneplik. „Nyissátok a kaput!” – kiáltottam a szoborra támaszkodva. A nagyság és az örökkévalóság érzése volt az a pillanat. Mindemellett az is igaz, hogy amikor ezt az óriási szobrot alkottuk, akkor szó szerint semmink sem volt és annyira éhesek voltunk, hogyha megláttunk egy fügefát, megálltunk és teleettük magunkat fügével, ami ott Portugália déli részén évente háromszor érik és terem mindenfelé. A füge volt a táplálékunk, ami egy különleges szimbolikájú spirituális növény és eledel, mely minden hagyományban gyógyító és megvilágosító tulajdonsággal bír. Úgy tűnik, lelki és testi táplálékunkról is az Istenek gondoskodtak. Akkoriban gyakran eszembe jutott Miro és Picasso, akik huszonéves fiatal művészekként elmentek Párizsba, ám a kis Juan Miro-t haza kellett vinni, mert elájult az éhségtől.
A cikk teljes terjedelemben az Országépítő 2025/1-es számában olvasható, amely beszerezhető ITT, előfizetni pedig ITT lehet.
