Nemrégiben megjegyezte egy erdélyi újságíró kollégám, hogy Magyarországon láthatóan csak én írok mélységében a mai Nagyváradról. Nem tudtam megcáfolni állítását, pedig szerettem volna. Szent László városa ugyanis támadás alatt van, műveleti terület lett, és erről valóban nem csak énnekem kellene cikkeznem. Hiszen a román dominanciájú önkormányzat visszafordíthatatlan városképi rombolásokat, és magyarellenes lépéseket hajt végre manapság is. Mindez a magyar világban, vagy legalábbis erős helyi magyar érdekképviselet mellett nem történhetett volna meg.
Nagyváradon született magyar vagyok, de úgy hozta a sors, hogy ma már Budapesten élek. Vérbeli lokálpatriótaként elszakadni szeretett városomtól maga a kínszenvedés volt, és a sebek ma sem gyógyultak be. Ám az valahol gyógyír, és persze kiváltság, hogy legalább a régi nagy ország fővárosában élhetek.
De amikor időközönként otthonról-hazajárok, egyre inkább úgy érzem, hogy a város erőszakos átalakuláson megy keresztül, műveleti területté vált. Mint már korábban is annyiszor megírtam a Magyar Idők, a Magyar Nemzet, vagy épp az Országút folyóirat hasábjain: a románság most, ezekben az években próbálja a saját arcára formálni Szent László, Pázmány Péter, a világhírű szobrász, Wagner Nándor, és persze a jeles építészek, a Rimanóczyak városát.
A nagy nyilvánosság felé főképp csak a szecessziós paloták felújításait kommunikálják, amit kritika nélkül gyakran a magyar sajtó is átvesz. Pedig ezek a renoválások is főképp csak azért valósultak meg, mert a román vezetésű önkormányzatnak „megtetszett” a szecesszió, annak kozmopolita jellege, és ebből próbálnak turisztikai vonzerőt kovácsolni. Persze úgy, hogy a magyar gyökereket a legkülönbözőbb formában palástolják. A más tollával ékeskednek, miközben 1910-ben még mindössze 5 százalékos volt a románság aránya Nagyváradon. (Ma a magyar lélekszám a kritikus 20 százalék közelében mozog.)
A nagy művészeti értékkel bíró Fő utcai (ma Republicii, korábban Rákóczi út) bérpaloták külső felújítása valóban nagy teljesítmény, de a régi váradi emberek szemszögéből itt is sok esetben kilóg a lóláb. Az Ifj. Rimanóczy Kálmán tervezte, nagy kupolás Moskovits-palota homlokzata például olyan rikító kékre sikeredett, ami a város magyar múltját ismerve teljesen anakronisztikusan hat. Hasonlóan visszás érzetet kelt a hajdani Deutsch üveg- és porcelánáruház felújított épülete a Zöldfa (strada Vasile Alecsandri) utcán, amelynek kékes-szürkés, a magyar virágornamentikát eljelentéktelenítő homlokzati festése maga az ízlésbeli merénylet.
A közeli Kossuth utca (str. Independenţei) és a Nagyvásártér (Parcul 1 Decembrie) sarkán álló városközponti Füchsl-palota várva várt felújítása esetében is volt felháborodás. A borkereskedő Füchsl testvérek kívánsága alapján népi motívumokkal, szőlőmintákkal 1903-ra épült fel az ikonikus szecessziós ház a budapesti építészpáros, Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervei alapján, Rendes Vilmos kivitelezésében.
Egy, az 1970-es évekig e palotában lakott, jelenleg Bajorországban élő ismerősöm is megütközött azon, hogy miért nem lehetett eltalálni most sem a szőlőfürtök színeit, ehelyett minden motívum „egyendrappba” öltözött. Mint elmondta, a házban a Füchsl családnak hatalmas borospincéje is volt (talán most is megvan), amelynek homlokzata fölött a szőlőszemek sötétlilák, az indák pedig zöldek voltak. Tehát, csak akarni kellett volna, és a szecessziós sarokház utcafronti homlokzatán is megjelenhettek volna e színek.
Ezeket a balkáni fricskákat mi, váradiak persze már régóta ismerjük, és gyakran azt hazudjuk magunknak, hogy meg is szoktuk őket.
De visszatérve a színekhez, ha nem értenék még a súlyát, hogy miről is van itt szó áttételesen, akkor vissza kell kanyarodni a 80-as évekig, amikor nem volt célszerű megjelenni az utcán piros-fehér-zöld összeállítású ruhában sem. Ám ha még most sem lenne világos a jelen, úgy érdemes beszerezni egy a váradi műemléképületek felújításához javasolt pantone-színskálát az utóbbi évekből. Ebből a zöld, vagyis a „magyar szín” valójában hiányzik.
Váradnak 2017-óta nincs magyar alpolgármestere, pusztán – rendhagyó módon – egy magyar nemzetiségű polgármesteri tanácsadó próbálja terelgetni az önkormányzatot, hogy az ne viselkedjen elefántként a porcelánboltban. Ez hellyel-közzel sikerül is, de az elefánt megállíthatatlannak tűnik. (A tanácsadó mellett négy megválasztott magyar önkormányzati képviselő is dolgozik a helyi tanácsban.)
Ám ne szaladjunk ennyire előre, vizsgáljuk meg Nagyvárad Trianon utáni városképi alakulásának sarokpontjait, amelyek végül rendszerváltozás utáni temetőromboláshoz, régészeti leletek elpusztításához, szobor- és utcanévháborúkhoz, épületbontásokhoz, és egy állandóan „feltúrt” város jelenéhez vezettek. Hogy a településen átnyargaló, lakóház kisajátításokhoz vezető gyorsforgalmi út megépítéséről, és a közúti aluljáró építési mániáról ne is beszéljünk.
Nagyváradi aknák című publicisztikámban (Magyar Idők, 2018) idéztem vissza Tonelli Sándor Utazás Erdélyben és Erdély körül című kötetéből azt a részt, amely hűen tükrözi, milyen állapotok is uralkodtak Szent László megszállt városában alig húsz évvel Trianon után, tíz kilométerre az új határsávtól. A szerzőnek, aki mellesleg a szegedi iparkamara főtitkára volt, különös érzéke volt ahhoz, hogyan szemléltesse és elemezze Várad arculatának változásait, könyvének pedig mindezen túl nagy erénye, hogy a durva kontrasztokat is láttatja, mindenféle álszent politikai korrektség nélkül: „A románok kivonultak Nagyváradról és a szörnyűséges piszoktól és balkáni elhanyagoltságtól eltekintve, jóformán nyoma se maradt húszesztendős ottlétüknek. Aki valamit komolyan meg akar tartani, az akár a politikai, akár pedig a magánéletben állandóságra törekszik és ennek megfelelően igyekszik berendezkedni. A románoknál minden, amit csináltak, az ideiglenesség jellegét viselte magán. Nem építettek és sem középületet, sem magánházat nem tataroztak. Mindent abban az állapotban hagytak meg, ahogy az impériumváltozás alkalmával a magyaroktól átvették.”
Olyan lehetett ez a korszak – amit nagyszüleim is átéltek – mint egy vákuum, amit aztán 1940. szeptember 6-án Horthy Miklós csapatai töltöttek meg oxigénnel. A Trianon előtti város ugyanis szerves módon épült, igen nagy lendülettel, jóformán disszonancia nélkül, amit az általam, és sokak által egyre inkább megbecsült dokumentumértékű régi képeslapok is visszatükröznek.
A Tonelli által említett 1920 után bekövetkező szisztematikus hanyagságot a magyar közigazgatás már nem tudta kiköszörülni érdemben 1940 és 1944 között. A háború eszkalálódása minden dédelgetett városrendezési tervet keresztülírt. Ám az újbóli román megszállás még nagyobb sebeket ejtett a város arculatán.
Nagyvárad jellegzetes hídjai is ennek a régi, magyar időket eltörölni hivatott hozzáállásnak estek áldozatul. Budapesttel szemben, itt nem robbantottak fel hidakat a második világháborúban, ellenben a nemtörődömség mindegyik Körös felett átívelő míves, városcímeres vashidat megsemmisített.
Még a bájos gyalogoshíd is kivégeztetett a centrumban. A Garasos hidat 1910-ben adta át a helyi Incze és Társa építővállalat a Resicabányai Hídgyár tervezésében. 1974-ben rossz állagára hivatkozva fölöslegesen lebontották, hogy betonhíd épülhessen helyébe. Manapság még láthatóak a nyomai a folyómederben és a parton is, ha csak nem söpörte el ezeket a mementókat is mára az uniós támogatásokkal kipányvázott, városrendezésnek álcázott múltrablás és természetrombolás újabb hulláma.
Az összes régi híd „kipipálva”… De azért említsük még meg, hogy állt egy vöröscsillagos, nevenincs gyalogoshíd is a város közepén, ami a Szigligeti Ede utcát (bizony itt született a Liliomfi írója!) kötötte össze a túlparttal. Ezt az építményt a gyulafehérvári 1918-as, Erdély annektálását szentesítő Nagy Román Egyesülés századik évfordulója alkalmából kibővíttették, hogy az autók is áthaladhassanak rajta. Ez lett 2018-ra a Centenáriumi híd (Podul Centenarului), ami az akkori polgármester, a magyar körökben csak második Gheorghe Funárként emlegetett Ilie Bolojan nagy vágyálma volt. Az ő idején csúcsosodott ki a legtöbb burkolt támadás a magyar múlt ellen városszerte. Ma is regnáló utóda, Florin Birta pedig ugyanúgy követi elődje lépéseit.
De kanyarodjunk még vissza a nem is olyan távoli múltba, hiszen a fékevesztett városrombolás jellegzetes epizódja volt az, amikor a település fölé magasodó Kálvária domb tetején lebontották az ottani római-katolikus templomot. Az 1840-ben görög templomok stílusában, propylaeum-szerűen felépült templomocska a második világégés idején megsérült, de menthető lett volna. Helyére mégis egy Ciuperca, azaz Gomba nevű éttermet húztak fel 1955-ben. (2016-ban történt itt egy a szakmaiatlanság miatt bekövetkezett nagy földcsuszamlás is, ami ideig-óráig keresztülhúzta Bolojanék domb-átalakítási megaprojektjét.)
Nem lenne tiszta a kép, ha nem tennék említést a régi városrészeket teljességében letaroló blokkház építésekről. Ha 1989-ben Ceausescut nem végzik ki, úgy egészen biztos, hogy a város még nagyobb sebeket kapott volna ezzel a módszerrel, és a román lélekszám aránya is nagyobb lenne, mint ma. Hiszen aki Nagyváradra ellátogat, láthatja, hogy még a történelmi városközpontban is romboltak tömbház-szigetek kedvéért. Sokemeletes betonmonstrumokat húztak fel a római-katolikus Püspöki Palota (akkoriban múzeummá lefokozott, mára magyar állami támogatással restaurált) épülete tőszomszédságában, de ugyanúgy a Körös-partján is. Még a híres Tisza család 1939-ben, vagyis a román impérium idején lebontott profán barokk kúriájának helyén is blokksor áll ma már.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni a csodával határos módon megmaradt nagyváradi csillagvár magyar mivoltát és jelentőségét, mely egyetlen középkori műemléke a városnak. Kiváló magyar és értő román régészeti, valamint műemlékvédelmi felügyelet mellett (itt kiemelném Mihálka Nándort és Adrian Rusut, mint szaktekintélyeket), a hatalmas nagyváradi csillagvár mára szinte teljes egészében fel lett újítva, de persze csak részlegesen lett „megásva”.
Az ezredfordulón nem is gondoltuk, hogy még a Szent László Napokat is itt fogják megszervezni valamikor, olyannyira méltatlan állapotba sodorta az igénytelenség a palotarészt, meg a többi várbéli épületet.
Egy dolog viszont nem változott a várnál: az épületegyüttest nyugat felől eltakaró betonparaván. A több hektáros csillagerőd előtti, Nagyvásártér felőli teret ugyanis két terebélyes, átkosbeli luxustömbház uralja. Ezek között a rendszerváltozásig egy kommunista szobor állt.
A forradalom után, helyi építészek beszámolója alapján, abban egyeztek meg magyar és román részről, hogy a rosszemlékű alkotás innen eltűnik, és a helyén semmi más nem fogja takarni az erődöt. Ez az egyezség kis idő múltán fel lett rúgva román oldalról. A két tömbház közötti rész a hagymakupolás honfoglalás áldozatául esett, mint megannyi más váradi terület. Az említett helyen, karnyújtásnyira a vár nyugati kapujától, ma Nagyvárad legnagyobb román ortodox temploma áll (Catedrala Episcopală Învierea Domnului). Az egyházi törvények alapján magasabb mindegyik környező épületnél, még a római katolikus vártemplomnál is. Tájidegen jellegéről beszéljen a fotó.
A megalomán templomot ábrázoló képen egy kiterjedt ásatást, pontosabban annak a nyomait láthatják az előtérben. A mélyben a középkori városrész, Péntekhely épületmaradványai rejtőznek – templomokkal a romanika és a gótika idejéből –, aminek békéjébe mélygarázs (Parcarea Subterana Cetate) és közúti aluljáró-sztráda építéssel rondított bele a 21. század. (A közel kész projektet 2023 legvégén adtak át, hogy le ne maradjanak a brüsszeli eurókról.)
A mai Váradon a fáma szerint ugyanis több gépkocsi „lakik”, mint városi polgár. Itt a járgányok valódi státuszszimbólumok, lelki pótlékok, amelyekre a koloniális régmúlt helyett támaszkodhatnak az újváradiak a mindennapokban.
Az említett mélygarázs okán felásott terület miatt 2022-ben a romániai Országos Régészeti Bizottság is megfeddte az önkormányzatot, és nem engedélyezték, hogy ráépítsenek a vár közvetlen közelében feltárt romokra. A körültekintés fogalma, mint olyan ugyanis nem jellemző az oly „nyugatiasnak” tartott Oradea mindennapjaiban, és ezt a még oly távoli Bukarestből is látják.
Mellesleg, ha már ennél az ásatási területnél ácsorgunk, a fantáziájukra bízom, hogy vajon milyen régészeti leletmentések folyhattak anno az említett két mega-tömbház, és az óriási ortodox templom építésekor.
Félreértés ne essék, Nagyvárad műveleti területi mivoltja nem pusztán a város folyamatos infrastrukturális és építészeti átalakulását jelenti. Mindez bőrön érezhető, jelenkori, de sok esetben burkolt magyartalanítás is, nem kevés esetben durva történelemhamisítással övezve.
Ennek egyik leghírhedtebb mozzanata 2015-ben történt, amikor a városvezetés elhatározta, hogy teljesen felújítja és átalakítja az egykori Szent László teret, a város főterét, amit mi másnak hívhatnának ma, mint Unirii, azaz a – Nagyromán – Egyesülés terének. Itt található a Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte, Sztarill Ferenc által kivitelezett Fekete Sas Palota is, az egykori Hunnia Szálló, ami az egyetemes szecessziós építészet egyik legjelesebb magyar épülete. De itt látható a ’60-as években majdnem elbontott barokk Szent László templom is, a város harmadik székesegyháza.
A tér sarkában magasodik a régi Magyarország egyik legimpozánsabb városházája is, amelynek közel 50 méter magas tornyából évtizedek óta megafonból ordít óránként az 1848-as magyargyilkos oláh népvezér, Avram Iancu indulója. Lehet, hogy ennél a pontnál talán már kezdik érezni a nagyváradi magyar lét súlyát.
Ugyanitt kiemelendő, hogy nem csak az ifj. Rimanóczy által tervezett Városháza előtti Szent László templomot akarták az átkosban elpusztítani, hanem az innen induló Kossuth Lajos utca folyóparti épületeit is, hogy kényelmesebben lehessen elférni a nagy vörös felvonulásokon. A folyóhoz simuló házakat egytől-egyig kivégezték a 2000-es évvel bezáróan, egészen a neológ zsinagóga épülettömbjéig bontották a magyar múltat. Ma egy építészetileg értékelhetetlen óriásgarázs pöffeszkedik helyükön a város kellős közepén. Az itt állt jellegzetes házak emlékét már csak emlékeink, s apró fogódzóink, a képeslapok őrzik, ahogy a Kossuth utca másik oldalán lévő épületekét is, ahová sivár gyárépületet húzott fel a szocializmus.
Ezt a sokat szenvedett főteret, ahonnét Trianon után elmozdították a város alapítójának, Szent Lászlónak a szobrát, hogy helyére Ferdinánd román királyt ültessék, mostanra tehát ismét átalakították. 2015-ben, a felújítás hírére, a város magyar lakossága, néhány román támogatóval együtt összefogott, és aláírásokat gyűjtött, hogy visszakerüljön László királyunk szobra a város főterére. Megannyi megaláztatás után, úgy éreztük, győzhetünk, hiszen a város alapítójáról van szó.
Szó esett arról, hogy a Tóth István által megformázott gyalogszobrot állíttassuk vissza, ami jelenleg a római katolikus bazilika előtt áll, de az is, hogy álljon itt végre egy lovasszobor (Ferdinánd után ugyanis egy szovjet emlékmű, majd a román zsoldosvezér, Mihai Viteazul szobra állt itt), amire a város mindig is vágyott a középkor óta. Még az is felvetődött, hogy az ezredforduló táján fellelt, kissé torz, barokk kő-királyszobrot állítsák fel a téren.
Annyi volt a biztos, hogy kell egy megérdemelt, odaillő, impozáns Szent László szobor a térre. Ide, s nem a már említett betonparavánoktól eldugott várba, ami csak a középkorban számított a város szívének.
Nagy reményekkel töltött el engem is, mint a „Szent László-szobrot a váradi Szent László térre Nagyváradi Civil Közösség” tagját, hogy Emődi Tamás helyi műépítész készítette el az első főtérrendezési tervet, amelyet a városi képviselő-testület is elfogadott. 2012 tavaszán alá is írták a projekt finanszírozását bonyolító Észak-Nyugati Fejlesztési Régióval a támogatási szerződést. A tervet viszont a Bolojan-adminisztráció minden rizikó ellenére leseperte a porondról, az aláírásokat pedig formai okokra hivatkozva nem vette figyelembe.
Az akkori sokkot átélni embert próbáló feladat volt. De hát tudjuk Románia, a „lehetőségek hazája” már csak ilyen.
A tiltakozási hullám valamelyest még kitartott. Ennek egyik utolsó mozzanata volt a 2017-es Szent László Emlékévben megjelent Szent László és Nagyvárad régi képeslapokon című könyvem megjelenése. A kötet segélykiáltás is volt, mind Magyarország, mind Lengyelország felé, hiszen a lovagkirály lengyel történelmi személyiség is, a hazai lengyelek védőszentje.
Ma sem áll még magyar szobor a Szent László téren, csak román, de abból több is. Újraállították Ferdinánd lovasszobrát, és kapott egy-egy gyalogszobrot a két román egyház is. Néhány hónappal ezelőtt pedig titokban (!) felállított a római-katolikus püspök és a polgármester egy új Szent László lovasszobrot a várban, félvén a magyarellenes atrocitásoktól.
A főtéri római katolikus Szent László templom zsebkendőnyi kertjében álló Pio atya szobor tartja csak a reményt bennünk, helyi magyarokban, hiszen próféciája szerint „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni.” Ma már csak ez a kis, eldugott szobrocska képviseli valamelyest a magyarságot az azóta városépítészetileg is sokat bírált főtéren. Ott, ahol a villamosvezetékeket tartó sötét színű oszlopokat csak akasztófáknak hívja a köznyelv, a tér ritmusát balkánian megtörő villamosmegállót pedig csak ravatalozónak.
De mi volt várható egy olyan önkormányzattól, amely beszántotta néhány éve a város kis-Házsongárdját is? Azt az Olaszi temetőt, amely köré a Ceusescu-érában húztak fel tömbházakat. Mondvacsinált okokból az 1970-es évektől nem is engedték már a temetkezést a színmagyar sírkertbe, mi is csak látogatni jártunk ki őseink, a Köpék, a Csarnaiak, Gálék, Sándorék sírjaihoz. Még ma is beleborzongok, milyen állapotokat generált itt az intézményesített elhanyagoltság, a vandalizmus, ahonnan szisztematikusan lopták a míves kovácsoltvas sírkerítéseket, kandelábereket, betörtek a kápolnákba, szétverték a címeres sírköveket.
Amikor jó tíz évvel ezelőtt bevégezték Bolojanék a román diktátor tervét, és játszóteres parkot (Olaszi park, Parcul Olosig) hoztak létre az Olaszi-temető helyén, egy újabb magyar szeletet vágtak ki a város lelkéből. Jóérzésű magyarok minden évben gyertyagyújtással emlékeznek erre a szörnyű tettre az immár közparkká nyilvánított területen, ahol hajdan Madách Imre neje, Fráter Erzsébet mellett jeles egyházfők, főispánok, főügyészek, építészek, 48-as és világháborús honvédek, színművészek, hírlapírók, városunk nagyjai, nemesei, őseink nyugodtak a 18. századtól. Néhányuk hamvait a magyar történelmi egyházak még ki tudták menekíteni innen, de sokak csontjait egy jeltelen gödörbe dobták 2014-ben.
Az egyházainkkal szembeni kegyeletsértő, magyarellenes és cinikus önkormányzati eljárások egyik legfelkavaróbb „jelenete” a koronavírus járvány idején zajlott le. Premontrei harcok Nagyváradon című történelmi esszémben (Magyar Nemzet, 2022) vázoltam fel a csonkaországi olvasóknak először, hogy mi is történt 2020-ban a nagy múltú Premontrei templom, rendház és az egykori jogakadémia területén (ma utóbbiban működik a két tannyelvű Mihai Eminescu Líceum), ahol a költő Juhász Gyula, és Károly József Iraeneus, a rádió magyar feltalálója is tanított.
Kijárási tilalomkor ugyanis megtörténhetett, hogy a nagyszerű templom és a hozzásimuló kis rendház szomszédságában a városvezetés lebontotta a premontreiek és a román állam közötti per részét képező gazdasági épületeket, majd itt, valamint a közeli sportpálya helyén – ahol a papok kertje volt egykoron – nekifogott egy hatalmas parkolóház felhúzásához. Információim szerint, a megdöbbent és semmibe vett papság továbbra is folytatja az ügyet, és ragaszkodik megalapozott igazához, hiszen ez a cselekedet is mutatja, hogy a helyi magyar múlt semmilyen formában nem jelent értéket, nem vált ki megbecsülést egyesek szemében.
Nagyváradra utazásaimkor az az érzésem, mintha egy fékevesztett, ízlésficamos, velejéig magyarellenes, kivagyi „valaki” tombolna a városban. Egy olyan lény, amelynek fontosabb a harmonikus, történelmileg hiteles városkép megőrzésénél a gépkocsitárolás, miközben nem képes európai minőségű útburkolatokat sem építeni.
Eközben szigorúan parkolásmentes övezetekké alakít városközponti utcákat, ahol mindig is az őshonos magyarság élt többségben, s ahol ezzel nagymértékben romlik a komfortérzet. Ugyanitt a műemlék, illetve műemlék jellegű magáningatlanokra több száz százalékos adót ró ki, ha a – túlnyomórészt idős és magyar – tulajdonosok nem újíttatják fel a homlokzatokat szakszerűen. Persze itt is hatalmas a disszonancia, mivelhogy a homlokzati nyílászárók eklektikájában Váradon is a balkáni módi dominál, amire hosszú évekig nem figyelt oda senki hivatali oldalról.
Kevesen értesülhettek arról, hogy ugyanez a román többségű városvezetés 2019-ben egyszeriben 7–8 szorosára növelte a bérleti díjat az önkormányzati lakóingatlanoknál, úgy hogy a polgármesteri hivatal ugyanitt soha egy lejt nem biztosított állagmegóvásra, épületfenntartásra. Ez a drákói lépés 700 ingatlant, illetve családot érintett városszerte. Többek között engemet is. Volt akiket botrányos módon, mondvacsinált okokra hivatkozva ki is lakoltattak. Erről a helyi újság, a Bihari Napló többször is beszámolt, de változás nem történt.
Jómagam egy hasonló, 19. századi házban laktam a centrumban, amelyet édesapám meg is szeretett volna venni a várostól elővásárlási joga okán, de túl későn lépett. E jogát, illetve apám elhunyta után a jogomat nem vették figyelembe, elutasították mindegyik kérelmemet. Semmivel nem is kecsegtettek. A lakást, ahol 30 évig laktam, ahová megannyi emlék köt, így fel kellett számolnom nemrég. Ezzel a kétlaki egzisztenciám is megszűnt létezni. Be kell vallanom, anyagilag a bérletet én sem bírtam tartani, illetve azt a lelki terrort sem tudtuk elviselni, hogy igyekeztek addig szokatlan módon havonta ellenőrizni a lakás belső állapotát, valamint hogy benne lakunk-e életvitelszerűen. Ilyesmire a Securitate idején sem volt példa.
Hogy miként kapcsolódik mindez cikkünk témájához, és műveleti területi alapfelvetéséhez? Nos, abban, hogy ezzel egy újabb magyart vesztett velem is a város statisztikailag. Nem lepett meg jóakaratú, magyar önkormányzati kapcsolatom megjegyzése ügyem bukdácsolása idején, miszerint: „Ezzel is arra játszanak, hogy a sajátjaikat ültessék a mi házainkba, a mi helyeinkre.”
E korántsem teljes, sötétre sikeredett krónika tudatában sétáljanak végig legközelebb Nagyváradon a szakavatott olvasók. Nézzék meg, ahogy üvegmonstrumokat építenek egy feláldozhatónak nyilvánított, jellegzetesen nagyváradi, földszinti ingatlan helyére az egykori Igazságügyi palota és az Ügyvédi kamara palotája közé a város közepén. Vagy tekintsék meg azt is, hogyan vágtak sebet a város arcába két helyen is a Szigligeti utcán, ahol egy hasonló lelketlen forgatókönyv zajlott le.
De mégis, az a legfontosabb, hogy mindezek ellenére érezzék a magukénak Szent László városát, ami minden megpróbáltatás és minden gyengeség ellenére őrzi még eredeti, magyar mivoltát, de messzemenően hiányolja a reflektorfényt Budapest felől.
Balázs D. Attila – író, képeslapkutató, az Érték és Minőség Nívódíjas Mediaworks Regionális Központi Szerkesztőség újságírója, a központi kulturális rovat gondozója.
Általános újságíróként 2001-ben diplomázott a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban (AESK), majd 2016-ban kommunikáció szakos bölcsészként a Budapesti Kommunikációs Főiskolán (BKF, ma Budapesti Metropolitan Egyetem).
Eddig öt örökségvédelmi, helytörténeti, illetve művészettörténeti tárgyú kötete jelent meg, köztük a trianoni emlékév történelmi albuma, az Elrabolt Hungária. Az elmúlt 25 évben számos olyan cikke és tanulmánya látott napvilágot a Kárpát-medencei sajtóban, amely a külhoni magyarság sorskérdéseinek, és épített örökségünk védelmének témájában íródott.
Ő jegyzi a Magyar Nemzeten megjelent Időutazás a magyar múltba című 130 részes történelmi esszésorozatot is.
Szöveg és Fotók: Balázs D. Attila