Életének 84. évében elhunyt Somogyi Győző Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas festőművész, a nemzet művésze, az MMA rendes tagja. Rá emlékezve az Országépítő folyóirat 2024/1-es számában megjelent vele készített interjút teljes terjedelemben közöljük le.
Mivel töltöd most az idődet?
Festek egész nap, sajnos a lóról le kellett szállnom. 82 éves vagyok és van egy munkatársam, aki a fizikai részét csinálja a gazdaságnak, tehát végtelen idővel rendelkezem a festéshez.
Az állatokkal még foglalkozol?
A tenyésztésről feleségemmel és egy alapítványi kuratóriummal közösen döntünk. 10 lovunk van pillanatnyilag, öt szamár, van egy olyan 50 fős rackanyáj és egy kis kert önellátásra és 17 hektáron legeltetünk. Van egy fiatalokból álló huszárcsapatunk. Én huszárőrmester vagyok, illetve így kapitány… Ez egy magánhadsereg, a Salföldi Kopjások: fiatalokat kiképzünk bizonyos török-időkbeli végvári huszár harcmodorral, lovasbemutatókat vállalunk, amikkel valami pénzt keresünk, de hát ez kevés a takarmányhoz és az állatokkal való költségre. A művészetből tartom el a gazdaságot, minden filléremet arra költöm. Nincs is más szenvedélyünk feleségemnek se, nekem se, mint ez az életmód. Noé bárkáját építjük.
Hogy kerültetek Salföldre?
Hét évig szolgáltam papként, igaz munkáspap voltam, tehát mellette mindig fizikai munkásként dolgoztam is. 1975-ben küldtek el betegállományba a papi szolgálatból. Később felmentést kaptam a cölibátus alól és pápai engedéllyel megnősültem. Részt vettem az ellenzéki és zöld mozgalmakban és „célszemély” lettem. Keresnünk kellett a baráti körrel egy helyet, ahol a rendőrség nem talál meg. Akkor találtunk véletlenül Salföldre, addig nem tudtuk, hogy a világon van. Akkor még az egy élő falu volt, igaz, hogy a TSZ miatt pusztulóban, de még teli volt emberekkel, működött az iskola és mi egy parasztfaluba szerettünk bele. Azt határoztuk el, hogy mi is így fogunk élni: önellátás, állattartás, gazdálkodás. Oda jutottunk, hogy mára ez egy örömtevékenység. A beilleszkedés a faluba az egy külön történet, mert először minden közösség védi magát és megharapja a betolakodót. Mi falusiak akartunk lenni – ők a városba vágytak és elköltöztek. Évek kellettek ahhoz, amíg megszerettek és elfogadtak bennünket.
Addig nem is voltál kapcsolatban állatokkal?
Soha. Egy sült budapesti vagyok, a feleségem budai úrilány. Ő ugyan a háború után kecskéket legeltetett a Sas-hegyen, merthogy egyáltalán megéljenek, kecskéket tartottak. Hál’ Istennek ezért ő nem félt a fizikai munkától meg az állatoktól.
A lehető legamatőrebb módon kezdtük el az állattartást. Szerencsére olyan alkat vagyok, hogy minden kudarcot sikernek könyvelek el. Kezdtük tyúkokkal, az mind megdöglött, meg elvitte a róka. Emlékszem, mikor levágtam az első kakast, az ujjamat vágtam el, a kakas meg elszaladt. Az állatokkal való érintkezés az egy gyönyörűség: az Isten tekint vissza az ő szemükből. Egyszer sem ettünk libasültet, mert azt is a róka koma vitte el mindet, de nekünk boldog volt az életünk. Aztán jöttek a kecskék. Volt, amikor tizenvalahány kecskénk volt, kecskesajtot csináltunk. Majd jöttek a rackajuhiok, azok a legtartósabbak. Ott úgy felfejlődtünk, hogy a Dunántúl legnagyobb rackatenyészete mi voltunk, és a mostani törzsállomány is a mi állományunkból nőtt ki. Berendeztük a pajtát szövőműhelynek, de itt bejöttek azok a nehézségek, hogy a magyar gyapjúipart a rendszerváltáskor tönkretették, eladták. Ma a gyapjút a juhászok kidobják, mert nem veszi meg tőlük senki ezt a csodálatos, értékes anyagot. Mindenki műanyagba öltözködik vagy megveszi az osztráktól a gyapjút. Hát ezen küzdünk, keressük a kapcsolatot, kivisszük Erdélybe is kártolni a gyapjút. Országos áttekintésünk van és látjuk, hogy mi a helyzet: néhány ember küzd és juhász is egyre kevesebb van. A juhászat a világ legjövedelmezőbb ágazata, amennyiben a gyapjút értékesíteni tudják, de ha nem, akkor rögtön veszteségessé válik. Ennek révén megismertem a pásztorembereket: juhászok, gulyások, a régi parasztok… A legnagyobb ajándék számomra, hogy ezt az emberfajtát megismertem. És máig is velük érzem magam legjobban. Tehát akinek nincs állata otthon, azzal nehezen bírok beszélni.
Sajnos akkor egyre kevesebb emberrel beszélgetsz…
Nézd, hál’ Istennek van egy vidékre költözési hullám. Reménykedtem, hogy ez sokkal nagyobb lesz, és a világot visszafordítja. De most is van annyi ember – ezt számon tartjuk országosan, hogy kik. Ez egy hálózat, segítjük a kezdőket, tartjuk a kapcsolatot, cserélünk egymással, erőt merítünk, tanulunk, tehát van egy rejtett paraszttársadalom, amely többnyire diplomás városi értelmiségekből áll, mert ma már a vasvillát csak diplomás értelmiségi veszi a kezébe, más nem.
Alapítottunk egy díjat, ami kimondottan olyan embereknek szól, akik tudatosan falura költöztek városból, valamilyen művészi alkotással foglalkoznak és rendezett családi életük van. Ez volt a három kritérium. Ez pénzzel nem jár, csak oklevél meg puszi, barátság. Ebből létrejött egy nagy országos hálózat. Vannak rendezvényeink, amikre meghívjuk az ország különböző részeiből a hasonszőrű őrülteket és így nem magányos harcosok vagyunk, hanem egy hálózatnak a részei. Én azt szoktam mondani, engem a Kárpát-medencében ejtőernyővel bárhol ledobnak, 5 km-en belül találok egy huszárt, aki engem mindenben kisegít. A huszármozgalom a táncházmozgalommal szinte testvér, mert ugyanaz az értékrend és ez ma is virágzik. Sőt, legjobban a Székelyföldön, ott van a legtöbb huszár. Nem érezzük úgy magunkat, mint elszigetelt utolsó mohikánok, hanem mint egy kezdődő, sikeres világmozgalomnak az élharcosai.
Amikor Salföldre költöztetek, Te már rajzoltál-festettél?
Előtte is. Én a Képzőművészeti Gimnáziumban érettségiztem. Az én eredeti hivatásom a művészet. Ez a teológia és papság inkább egy kitérés volt, amit viszont nem bánok, hanem hálát adok a Jóistennek, hogy ez volt. Én papkoromban is rajzoltam, grafikáztam, voltak kiállításaim, úgyhogy könnyű volt az átállás, nem volt törés. Művészet és a falusi élet – egy földi Paradicsom megteremtése. 5 év múlva alakult ki ez a szisztéma, hogy egész nyáron táborokat rendezünk: feleségem szövést tanít lányoknak, van több, mint tíz parasztszövőszéke, én pedig a lovasoktatást: huszárság, történelem. Ennek köszönhetjük, hogy minket fiatalok vesznek körül. De közben a falu megszűnt körülöttünk. A szemünk láttára pusztult el, a férfiak alkoholizmusban meghaltak, a fiatalok elköltöztek, és ma már egy művészfalu, nyaralófalu Salföld. Nagyon szép parasztházak állnak helyreállítva, de azokban nincs élet. Sok művész van itt. Különböző szintűek, jellemzően kétlaki életmóddal: tíz hónapig be van zárva a ház, van gondnok, meg automata világítás, és két hónapig nyüzsögnek az emberek, mert megtelik a falu. Akkor viszont szinte már fárasztó a nagy idegenforgalom. Ma már tipikus Balaton-felvidéki életforma, hogy 10 hónap és két hónap, éles határkülönbséggel. De ezt mi áthidaljuk azzal, hogy a fiatalok télen is járnak. A lovakat lovagolni kell, betanítani, körmölni, ez egész évben biztosítva van. Mi mind a ketten második kapcsolat vagyunk, közös gyerekünk nincs is, de így mozaik-családként tíz unokánk van, tehát hál’ Istennek tőlük a legjobbakat reméljük. S a gyerekek is ezt az utat követik. Egyik fiam Svájcból költözött haza és Salföldön lakik most egy nádtetős házban és juhokat tart ő is, miközben fotóművész, a másik fiúnk meg szobrász, ő is ott lakik a faluban, öt gyereke van, juhai vannak meg földjei.
A táborokat a mai napig is tartjátok?
Én kiképzőtábornak nevezem: szigorú katonai rend van, sorakozó, jelentés, kötelező templomlátogatás, napos rendszer. És ezt a lányok is gyakorolják. Hosszú szoknya kötelező, csak népzene hangozhat el, táncházak vannak. Pártoljuk a kapcsolatokat, a szerelmeket, a házasságoknak örülünk, már vannak huszárgyerekek, tehát egy ilyen játék alakult ki, ami hál’ Istennek évtizedek óta működik, mindig jönnek újak.
És rajzolás, festés?
Azt nem oktatunk. Hat évig vezettem Budapesten egy képzőművész kört, de pedagógiai antitalentum vagyok, teljes kudarc. Bár egyesek tanítványaimnak mondják magukat, de eltértek attól a vonaltól, amit én próbáltam továbbadni, viszont ebben a katonásdiban tudok hatni a fiatalokra. Magyar keresztény férfiakat és nőket nevelünk, és olyanok is lesznek. Én nagyon büszke vagyok! Aki salföldi kopjás vagy szövőlány volt, azokért mind tűzbe tehetem a kezemet. Minden évben meghirdetjük a különböző korosztályos táborokat: tehát van kezdőknek 10 év alatti, 10-14 év a kiskopjás kiképző, ők már karddal és eszközzel lovagolnak, és 16-tól van a kopjás kiképzőtábor, ami után felavatjuk őket huszárnak, ők már nemzetközi bemutatókon vesznek részt. Ez egy elég balesetveszélyes játék, de a fiúknak pont ez való! Egy hétig ott laknak tábori körülmények között a mezőn, sátoroznak, maguknak főznek, parancsnok van, katonás fegyelem és lovasedzések, meg kardvívás és néptánc…, és kötelező misehallgatás, vallási felekezetre való tekintet nélkül… Mi az, hogy nem vagy vallásos, gyerünk a templomba, nem fog neked megártani, ez egy katonai feladat.
Kassai Lajossal van kapcsolatotok?
Jó barátságban vagyunk. Ebben a huszárjátékban együtt indultunk a Lajossal, csak ő a lovasíjászatban és ott világszínvonalra jutott, én pedig megpróbáltam a török időknek a hagyományait, mégpedig azért, mert ez egy keresztény korszak. Akkor Magyarország a kereszténység védőbástyája volt az iszlámmal szemben, és ez ma nagyon aktuális téma.
A műveltség, a művészet és a föld szeretete párosul Bennetek. Ezt képzelem idillinek, ezt kívánom a gyerekeimnek, sőt magunknak is.
A kultúra szó a földművelés szóból származik, a földdel, a növényekkel, az állatokkal való fizikai kapcsolat. Bukta Imre rokonlélek nekem, aki mindezt megcsinálta, és ő még sokkal nehezebb körülmények közt küzdött, bár a szülőfalujába ment vissza, az egy előny. Mi idegenként egy nagyobb társasággal költöztünk Salföldre és megtaláltuk a hasonszőrűek barátságát. Nagyon fontos a feleség! Egyedül ez reménytelen. Minden azon múlik, hogy az asszony ebben partner-e vagy akadály. Nekem – hála Istennek – olyan feleségem van, aki még túl is tesz rajtam a kerti és mezei szorgalomban, a kecskefejésben. Eszmeileg is teljesen egy húron vagyunk. Voltak hullámvölgyek, meg bizonytalanságok, de most már úgy látjuk, hogy valamit azért mégiscsak létrehoztunk, ami továbbvihető. Most már azon gondolkozom, hogy hogy adjam tovább egy következő nemzedéknek ezt a birodalmat, mert igazából ez az állatállomány is egy nagy anyagi érték, plusz anyagi felelősség, és akkor az a rengeteg fegyver, felszerelés, huszárdolgok, könyvtár. Reménykedem, az unokák közt talán lesz, aki folytatja. Nekem le kell épülni. Most már a programokat, a lókiképzést, ápolást a fiúk egyedül csinálják. Lassan már nem kellek a dologhoz, csak gyönyörködöm benne.
Gerle János 2001/2 Országépítőben Körkérdés a művészetről címmel egy ezredfordulós szimpoziont tartott, amikor is öt kérdéssel keresett meg különféle területeken alkotó művészeket. Úgy érzem, hogy ennek az öt kérdésnek ma is fontos szerepe van, negyedszázad elteltével is aktuális, sőt újra fel kell tenni ezeket. Szeretném ezeket most Veled is megbeszélni!
Véleményed szerint mi a művészet jelenlegi, illetve kívánatos helye, szerepe a társadalmi életben?
Én csak fölülről tudok kiindulni. A világ a teremtő Isten és a sátán küzdelméről szól. Minden, ami létező, az Isten alkotása, a sátán pedig azon dolgozik, hogy ezt megsemmisítse, elpusztítsa különböző hamis ígéretekkel arra vonatkozóan, hogy ő majd jobbat teremt. Az egész történelem és kultúra ebben a térben játszódik le. A Jó, Szép és Igaz hármassága az Isten világa, és minden más, ami ezt rombolja vagy megkérdőjelezi, az az ördögtől való. Ilyen értelemben a modernitást kénytelen vagyok mindenestől az ördög uralmának tekinteni egészen a kezdetektől, a Felvilágosodástól. Pontosabban az ördög mindig jelen volt, már a Paradicsomban is, de amikor egyértelmű uralomra jutott a Földön, legalább is a fehér ember világában, az körülbelül a felvilágosodástól kezdődött. Ma pedig már elmondhatjuk, hogy az egész Földön uralkodik. Ugyanúgy néz ki egy indonéziai nagyváros, mint egy argentín, ugyanazt a ruhát hordják, ugyanazt a zenét hallgatják, ugyanazt a kólát isszák. Létrejött egy egyforma világrendszer, amely csillogó, de a természet halálához vezet.
A kultúrát igazából nem választanám el az élettől, mert, ahogy az előbb beszéltük, a földművelés szóból származik. Ahogy az ember viszonyul a teremtett világhoz és hozzátesz vagy elvesz, ez maga a kultúra. A főzéstől a gyerekszülésen át a vallásig, ez mind a kultúra. Az, hogy csak bizonyos magas művészeteket tekintenek kultúrának, mondjuk irodalmat, zenét, festészetet, az az ördög műve. Leválasztja az életről ezeket a diszciplinákat. Vissza a kérdéshez, hogy mi a művészet helyzete: ebben a tragikus helyzetben van, és mivel az összes hírközlő intézményt és az egyetemeket, iskolákat, s az egész szisztémát az ördög logikája szerint rendezték be, ezen belül nincs is kitörés.
A modernitás az nem egy stílus, hogy volt a gótika meg a reneszánsz és akkor most a modern stílus van. Nem, a művészetnek egy teljes világrendszerben van helye. Ahogy a középkorban mondták, hogy a teológia szolgálóleánya. Az építész, a festő, a zeneszerző jelenleg mind ennek a sátáni rendszernek a kiszolgálója kell, hogy legyen, ha nem, akkor el van taposva és nem létezik. Ebből következik, hogy az embernek döntenie kell, hogy ebben az egyenlőtlen harcban hova áll. Egy bencés tanár mondta: Uraim, az árral szemben kell úszni, az árral csak a hulla és a szar sodródik. Ha az ember ezt a világképet látja, akkor vidáman, nem fogcsikorgatva, de egyértelműen szembe kell szegülnie a fejlődés trendjeivel! A világon minden vallás ezt tanítja. Mindegyik ezt tanítja! De ma a vallásokat leszorították illetve eltorzították, ezt a gondolatot ma felvetni is tilos! De minden nagy ember – amióta modernitás van – ugyanezt tanítja: a nagy filozófusok, bölcsek, tudósok mind kimondják, hogy ez a helyzet. A világ a pusztulásba rohan, amit fejlődésnek neveznek és haladásnak, az a katasztrófa felé tett újabb lépés. Csak valamilyen fordulat segíthetne az emberiségen, Isten segítségével. Tehát emberi erőfeszítés vagy ideológiák gyártásával vagy mozgalmakkal, pláne utcai tüntetéssel nem lehet megállítani pl. a klímakatasztrófát. Ma a világ helyzete elég reménytelennek látszik, de Istennél minden lehetséges.
Mit jelent számodra Joseph Beuys álláspontja, hogy mindenki művész? Hogyan ítéled meg a művészek és a közönség viszonyát, kell-e és hogyan lehet azon változtatni?
Erdély Miklós közeli barátom volt, aki a magyar neoavantgárdnak a pápája volt a hetvenes években. Ő építész volt, egy zseniális, sziporka személyiség és én nála dolgoztam évekig mint segédmunkás, ott barátkoztunk össze. Ő ugyanaz, mint Beuys. Ő is azt vallotta, minél rosszabb, annál jobb, siettetni kell a katasztrófát, mert attól lehet csak megújulást remélni. Beuys vadászpilóta volt a második világháborúban. Az ő egész tevékenysége – botot dug a küllők közé, robbanjon már fel, mert akkor lesz új – tulajdonképpen egy reménytelen, hősies küzdelem. Ő nem az ördögöt akarta szolgálni, de az ördög és a szisztémája olyan erős, hogy ezeket simán beépíti. Az avantgárdból csináltak egy hivatalos akadémikus művészetet pozicókkal, díjakkal, magas árakkal, ezzel az egészet zsebre tették. Nagyon sokáig voltam ezekkel a körökkel kapcsolatban és szimpatizáltam is velük, de rájöttem, hogy tévút. A legtöbben el is pusztultak: az erős dohányzás, piálás, pesszimista életmód, összevissza csajozás, sötét kávéházakban, füstfelhőben megváltani a világot… Mind elpusztult, anélkül, hogy bármi értéket létrehozott volna.
Az árral szemben úszás… folyamatos halállal való küzdelem.
János Pál pápa mondta, hogy a modernitás a halál kultúrája.
És mindenki művész?
Én a művészt nem tartom annyira isteninek, mint a reneszánsz óta. Ez egy mesterség, olyan mint az asztalos vagy az autószerelő, egy becsületes szakma, amit meg lehet tanulni, vannak, akik kiemelkedő tehetségek, de a kinyilatkoztatás nem a művészeten keresztül szól az emberiséghez. A teológia szolgálóleánya, ez az a szerep, ami a legmagasztosabb nekünk, művészeknek, hogy szolgálói lehetünk ennek az isteni teremtésnek, hogy igenlem, elfogadom és csodálom a teremtést mindenestől. A művészet a teremtés szerető utánzása. Na, most ez pont ellenkezője a modern művészetnek, amely valójában a teremtést cikizi, kritizálja, meghaladni akarja, gúnyolni akarja, újat akar helyette csinálni. Nagyon érdekes, amikor ugyanabban az akadémiában ül a posztavantgárd rombolóművész és a hagyományos szentképfestő, mert mind a kettő festő…
Nekem nagyon érdekes a helyzetem, nagyon szerencsés vagyok, hogy rögtön berobbantam a szakmába a grafikáimmal, de azért, mert valójában félreértették. A korai fekete-fehér grafikáimat avantgárd oldalról úgy mondták, hogy groteszk, ami azt jelenti, hogy igazából kigúnyolom a világot, mert nagy fejeket rajzolok és ezért nem fűrészeltek el rögtön az elején, de amikor elkezdtem festeni, onnan kimondták rám az „egyházi átkot”. 2002 volt a határ. Addig a kiállításaimról legalább 50 pozitív kritika jelent meg a sajtóban, 2002 után nulla. Jó néhány átkozódás, hogy giccsfestő kurzusművész. Az az érdekes, hogy amikor már Salföldön voltam, megtaláltak az emberek. Én művészettörténészt nem engedek oda a kiállításaimra. A galériások nem is jönnek, mert látják, hogy nem vagyok üzletképes. Az emberek megtaláltak és minden képemet megveszik. Öröm nekem ez a művészet, mert szeretnek. Minden induló művészbarátomat erre bíztatok, hogy ne álljon be a fősodorba, ne keresse a kegyét a kritikusoknak és művészettörténészeknek, mert bedarálják, hanem kövesse a belső inspirációját és a tradíciót.
Az ősember-rajzoktól kezdve egészen a XX. század elejéig egy egységes folyam a művészet. Egyik stílus illeszkedik a másikhoz. Egy gótikus székesegyházba egy barokk oltárt nyugodtan be lehet tenni, mert az ugyanaz a szellemiség. Ezt a szecesszió után élesen megszakították, a Bauhaustól kezdve minden a múlt szemete, lerombolni és a helyébe kocka. Ebben a szisztémában a politika is ennek a rabja. Egy ilyen érv, hogy nem vagyunk a középkorban, meg a huszadik században nem lehet ilyet építeni, ezektől mindenki lelapul. Kedvenc jelenetem volt, mikor építettem Salföldön a műtermemet saját kezűleg kőből. Az összes műemlékes építész odatódult, akik különben barátaim voltak: Mit csinálsz te itt? Mondom, hát építem… De hogyan? A XX. században ilyet nem lehet építeni! Mondom, hogyne lehetne, hát látjátok, hogy épül… De nem szabad, mert korszerűnek kell lenni!
Hogy mi a kor, azt mi határozzuk meg! Ha átengedjük az ördögnek, akkor ő elhiteti, hogy a fejlődésnek nevezett pusztulás a világ örök és megváltozhatatlan törvénye. Ha szembe merünk vele szállni és a teremtés szerint dolgozunk, akkor a kornak ez lesz a jellemzője. Én abban hiszek, hogy ha valamikor jegyzik a magyar építészettörténetet, akkor az organikus iskola fog csillagként ragyogni és a kockásokat meg a felhőkarcolósokat elfelejtik, mint Bábel tornyát.
Így legyen! Szőnyi is azt mondja: Ha a művészetben valakinek egyéni mondanivalója van s ezt őszintén, mesterkedés nélkül próbálja kifejezni, lehetetlen, hogy munkája korszerűtlen legyen, mert korának hatása alól még erőszakkal sem tudja kivonni magát.
Ez a vicc. A kortárs szót kisajátították az ő irányzatukra. Hiába élek én most, én nem vagyok kortárs, de a század elején meghalt valami avantgárd, az kortárs művész. A szavakkal rettenetes nagy játék és manipuláció folyik.
Milyennek látod a művészeti oktatás helyzetét, mi volna a legsürgetőbb feladat ezen a területen?
Hogy az egyházak, egyházi iskolák alapítsanak hagyományos művészképzést, ami áll régi festmények másolásából, ikonfestés, hagyományos technikák, kézművesség és felnevelni egy ilyen művésztársaságot. Amíg a modernek uralják a művészképzést, addig azt nagy ívben el kell kerülni. Önképzés, régi mesterek követése. Az egyházak ezt megtehetnék, de – a görögkatolikust meg az ortodoxot kivéve – ők vannak a legjobban fertőzve a modernitástól. A képeket szinte kiüldözik a templomból. A keleti tradíció nem enged újtásokat. Nekem mint festőnek állandóan az az élményem, hogy megkeresem a papokat, plébánosokat, püspököket: Szentkép, ingyen? Nem! Modern templom vagyunk, itt képnek nincs helye! Az egyház legerősebb fegyvere a saját művészi kincse lehetne. Most azt dobja el. Azt lehet látni, hogy a modernitás a szép fogalmát elvetette. Ha ma valamire azt mondják, szép, az azt jelenti, hogy giccses, maradi, stb. Azt kell mondani, hogy haladó, érdekes, megdöbbentő, előremutató. Ezt művészettörténészek nyíltan ki is mondják, hogy a szép mint olyan, idegen a modernitástól. Kimondottan a csúnyára törekednek, olyanra, ami a természet rendszerét és arányrendjét megtagadja. Sajnos a papok is oda járnak iskolába, mint a többi ember és mire oda jutnak, hogy papok lesznek, addigra ezt a kultúrát hozzák magukkal. A teológián nincs egyáltalán esztétikai oktatás, se egyházművészet oktatás.
Örülök, hogy végigmegyünk ezeken a kérdéseken, mert Gerle János sorvezetője nélkül, lehet, hogy rá se tudnék kérdezni arra a gazdagságra, ami a válaszaidban rejlik.
Milyennek látod a hagyomány szerepét a művészetben, a nemzeti és nemzetekfeletti értékrend viszonyát? Van-e sajátos feladata, lehetősége, elhivatottsága a magyar művészetnek a nemzetközi kulturális életben?
Egy művészbarátomat idézem: A művészet nem új dolgok kitalálásából áll, hanem egyetlen tradíció továbbadásából. Tehát erre a tradícióra ráfűződni, óriások vállán állni, ez a művész dolga, nem valami újat kitalálni. A modernitás pont ellentétes ezzel: lerombolni a tradíciót, a múltat végképp eltörölni, és majd mi valami újat! Ha a piramisokat, a katedrálisokat nézzük, elmondhatjuk, hogy a modernitás több, mint száz év alatt semmit nem hozott létre. A művészet maga a tradíció. Szerintem csak helyi művészet létezik. Csak helyi közösségek hoznak létre kultúrát: törzsek, népek, tájegységek. Amikor a gyarmatosítók az egyiptomi régiségeket beviszik a British Múzeumba, az nem világművészet, hanem összehordása a mások által létrehozott javaknak. Minden szempontból a helyi és a kis léptékeknek vagyok a pártján, tehát minden birodalom végül is ördögi tákolmány. A globalitás, meg a birodalom legfeljebb lehalássza, lerabolja. Ezt számomra bizonyítja az is, hogy egy faluban élek, és egy falu az egy természetes közösség, nem mesterséges. Azáltal, hogy egy helyen lakunk, egy tájat nézünk, egyféle bort iszunk (ez maga a kultúra, az élet) ezáltal egy közösség jön létre és létrehoz alkotásokat is. Ilyen, hogy világművészet, világzene, világkultúra, ez az ördög találmánya. Salföldön is azáltal, hogy kialakul egy lakosság, aki tényleg ott lakik, és nem csak úgy leszalad időnként nyaralni, az létrehoz egy helyi kultúrát: színdarabokat csinálnak, egymásnak kiállítást csinálnak, szavalnak. 15 éve Balassi-napokat csinálunk. Ez egy török-magyar hadijáték, Balassi-zenével és énekkel és tánccal. Ez már egy kulturális teljesítmény, mindenkinek büszkén mutogatható, és engem nem érdekel az Operaház vendégművészének az előadása, mert most sajnos az állam – nagyon jó szándékkal – a kultúrával akarja a vidéket újjáéleszteni, s azzal, hogy fővárosi meg külföldi híres művészek lejönnek és adnak egy koncertet, abból semmi nem jön ki. Fogyasztóvá alacsonyítják a vidéki embert, aki képes lenne saját színházat létrehozni, amiben a Józsi ír és a Pisti játszik benne és rólunk szól. Ugyanúgy, mint hogy élelmiszerben is önellátók legyünk, a kultúrában is!
Hogyan egyeztethető össze a művészi szabadság és a művész elkötelezettsége?
Hogyan fogalmaznád meg, és szerinted milyen viszonyban van egymással a művész örök és napi feladata?
A szabadságnak két fogalma van. A liberális szabadságfogalom, aminek az ördög az öreganyja, hiszen már azzal kecsegtette Ádámot és Évát, hogy olyanok lesztek, mint az Isten. Azaz, hogy mitől szabad? Elsősorban az értékektől, a bűnökre való szabadságot nyitja meg: bármit tehetsz. A keresztény szabadságfogalom, de ez valószínűleg minden vallásban így van, az pedig, hogy mire vagy szabad. Felszabadít a gátak alól, hogy szolgálhasd a teremtést és valami magasztosnak a szolgálatába állíthasd a saját alkotóképességedet. Ez két teljesen más szabadságfelfogás. A keresztény művész nem azért akar szabad lenni, hogy pusztíthassa önmagát és a teremtett világot. Hanem pontosan tudja, hogy mi a feladata, és azt szabadon, korlátozástól mentesen csinálhatja, tehát se az állam, se fősodor, se a plébános őt ebben ne korlátozza. Ezt II. János Pál pápa nagyon világosan kimondta, hogy a művész teljesen szabad, tehát önként kell követni az Isten vonzását. Az hogy szolgálóleány a művészet, az nem rabságot és megkötést jelent, hanem önkéntes szolgálatot, mert csak akkor van érték, amikor a művész teljesen szívből, belsőleg van Istentől megérintve és teljesen szabadon cselekszik.
Szöveg: Füzes András
Fotók: Somogyi Győző-archívum