Roger Scruton: Élhető városok

Roger Scruton filozófus 2008-as tanulmánya a „Leon Krier antimodernista építész emberi léptékű városi környezetet tervez” alcímmel jelent meg a Manhattan Institute amerikai konzervatív agytröszt által működtetett City Journal internetes folyóiratban. A szöveget teljes terjedelmében, magyar nyelven tesszük közzé, remélve, hogy a napjaink – városokkal kapcsolatos – égető problémáinak egy részére elgondolkodtató választ ad.

A város, ahogyan azt az ókori görögöktől örököltük, egyszerre intézmény és életforma, amely egyet jelent az európai civilizációval. Ahogyan idegen emberek egy helyen és egy törvény szerint békésen élnek egymás mellett, társadalmi hálózatokat formálva, ahogyan gazdaságilag együttműködnek, a versengést pedig csak sportra és fesztiválokra korlátozzák, az fajunk legjelentősebb vívmányai közé tartozik, és civilizációnk legtöbb nagy kulturális, politikai és vallási újításáért felelős. Ezért a nyugati világ örökségében nincs értékesebb, mint Európa városai, amelyek nemcsak rendezett utcáikban, fenséges homlokzataikban és köztéri emlékműveikben, hanem a legapróbb építészeti részleteikben, a párkányokon és nyílásokon megjelenő bonyolult fényjátékban is megörökítik a civilizált emberiség diadalát.

A Párizsba, Rómába, Prágába vagy Barcelonába látogató amerikaiak, ha összehasonlítják a látottakat a saját kontinensükről ismertekkel, rájönnek, hogy honfitársaik gyakran milyen hanyagul jártak el városaik megteremtésekor. De az amerikai, aki elhagyja a turisztikai ügynökségek által előírt útvonalakat, gyorsan rájön, hogy Párizs leginkább azért csodálatos, mert a modern építészek nem tudták rátenni a kezüket. Máshol az európai városok az amerikai városok útját járják: magas irodaépületek a központban, amelyeket lepusztuló törvényen kívüli negyedek vesznek körül, még kijjebb pedig a külvárosok, ahová a nap végén menekülnek azok, akik a városban dolgoznak. Igaz, Európában semmi sem hasonlítható ahhoz a vandalizmushoz, amelyet a modernisták műveltek Buffalóban, Tampában vagy Minneapolisban (hogy csak három példát említsek az amerikai városok közül, amelyek különösen nagy fájdalmat okoznak nekem). Mindazonáltal ugyanaz az erkölcsi katasztrófa kezd minket is veszélyeztetni – az olyan városok katasztrófája, amelyekben senki sem akar élni, ahol a köztereket megrongálják, a magánterületeket pedig erődként védik.

Egészen a közelmúltig az európai építészek vagy eltűrték városaink kizsigerelését, vagy aktívan támogatták azt. Le Corbusier és Walter Gropius hamis retorikájára támaszkodva támogatták a politikai elit totalitárius projektjeit, amelynek célja a háború után nem a városok helyreállítása, hanem a “nyomornegyedek” felszámolása volt. A “nyomornegyedek” alatt a megfizethető árú házakból álló, harmonikus, klasszikus utcákat értették, amelyekben még volt helyi ipar, sarki bolt, iskola és templom, és amelyek lehetővé tették, hogy valódi közösségek virágozzanak városaink központjában. Helyükre olyan, nyílt parkos területen álló magas tömbházak kerültek volna, mint amilyeneket Le Corbusier javasolt Párizs a Szajnától északra fekvő részének lebontására vonatkozó tervében, a munkahelyek és a szabadidős tevékenységek minden formájának máshová költöztetése mellett. A középületeket kifejezetten modernista stílusúnak álmodta, acél- és betonvázzal és függönyfalakkal, de homlokzati kialakítás vagy értelmezhető nyílások nélkül, és a szomszédos épületekkel való érzékelhető kapcsolat nélkül. A múlt fontos műemlékeit engedte volna maradni, de gyakran új, esztétikailag megsemmisítő kontextusba helyezve, mint például a londoni Szent Pál templom esetében.

A lakosok tiltakoztak, és a műemlékvédelmi szervezetek Európa-szerte harcoltak azért, hogy a városok régi ideái megmaradjanak, de a modernisták megnyerték az eszmei csatát. Átvették az építészeti iskolák irányítását, és arra törekedtek, hogy az építészet klasszikus tudományát soha többé ne lehessen tanulni, mivel tanítani sem fogják többé. A tananyag tönkretétele sikerült: az európai építészetoktatásban többé nem tanították a diákoknak a klasszikus rendek nyelvtanát; nem tanították többé, hogyan kell értelmezni a tagozatokat, vagy hogyan kell a műemlékeket, a városi utcákat, az emberi alakot lerajzolni, vagy az olyan létfontosságú esztétikai jelenségeket, mint a fény-árnyék egy korinthoszi oszlopfőn vagy a harangtorony árnyéka egy ferde tetőn; nem tanították többé a homlokzatok, párkányok, ajtónyílások vagy bármi más iránt érzett megbecsülést, amit Serlio vagy Palladio tanulmányozásából lehetett volna elsajátítani. Az új tanterv célja az volt, hogy ideológiailag vezérelt mérnököket neveljen ki, akiknek ábrázolási készsége nem terjedt tovább az alaprajzoknál és izometrikus rajzoknál, és akikre rá lehetett bízni a szocialista állam gigantikus “projektjeit”: hogy lakótelepekre lapátolják az embereket, ipari területeket és üzleti parkokat alakítsanak ki, autópályákat vezessenek át történelmi városközpontokon, és úgy általában, folyamatosan arra emlékeztessék a középosztályt, hogy a Nagy Testvér figyeli őket.

Egy későbbi generáció azonban fellázadt a modernisták totalitárius gondolkodásmódja ellen, és elutasította a szocialista tervezést, és vele együtt a városmegújítás kollektivista megközelítését. A háború utáni időszak elidegenítő építészetét a szocializmus államosító politikájával hozták összefüggésbe, és erre jó okuk volt.

Olyan emberek élethez való hozzáállását szimbolizálta, akik azt hitték, hogy egyedül ők tudják a válaszokat, és egyedül ők diktálhatják ezeket a válaszokat a többieknek. Az ezzel a hozzáállással szembeni lázadó hangulat különösen nyilvánvaló volt Nagy-Britanniában, ahol a háború utáni építészek sok városban szinte a Luftwaffe munkáját végezték be a rombolással. Ám az olyan építészek, mint Quinlan Terry, Liam O’Connor, Demetri Porphyrios és John Simpson, akik az egyre súlyosbodó káosz közepette nőttek fel, egyszercsak lefeszítették magukról a kötelező modernista oktatás által kovácsolt láncokat, és klasszikus stílusú épületeket és városi projekteket kezdtek tervezni. Ugyanezidő tájt kezdett az eklektikus James Stirling asszisztenseként, viszonylagos ismeretlenségben dolgozni a stuttgarti egyetem modernista építészeti iskolájában végzett Léon Krier, aki 1946-ban született Luxemburgban, és elkezdte publikálni azokat a lakonikus monográfiákat és szatirikus rajzokat, amelyek később egy antimodernista kiáltvány alapját képezték.

Krier építészeti karriert futott be, de filozófus és társadalmi gondolkodó is, aki szerint az építészeti modernizmus nemcsak csúnya, hanem az alapja az emberi társadalom természetével kapcsolatos alapvető tévedés. Ahogyan egy nemrégiben adott interjúban fogalmazott: “Az emberiség próba-szerencse alapon fejlődik, és néha monumentális méretű hibákat követ el. Az építészeti és urbanisztikai modernizmus a kommunizmushoz hasonlóan a tévedések olyan osztályába tartozik, amelyből nemigen lehet sem tanulni sem bármit nyerni. . . . A modernizmus alapvető hibája azonban az, hogy magát egyetemes (azaz elkerülhetetlen és szükséges) jelenségnek hiszi, amely legitim módon felváltja és kizárja a hagyományos megoldásokat.” Amire tehát szükségünk van, az a várostervezés problémáinak valódi megoldási repertoárja. És ez az, aminek a létrehozására Krier vállalkozott.

A hetvenes években Krier – ugyancsak tehetséges testvére, Rob segítségével – olyan terveket kezdett el készíteni, amelyek megmutatják, hogyan lehetne Európa városszerkezetét megőrizni, javítani és bővíteni, miközben a modern ember valós igényeire ad választ. Néhány felvilágosult városi tanács – nevezetesen Luxemburg és Bréma – rendelt Krieréktől terveket és projekteket, bár ezek nagyrészt csak feltáró jellegűek voltak. Végül csak a nyolcvanas években talált Krier valódi lehetőséget elképzeléseinek gyakorlati megvalósítására, amikor a walesi herceg felkérte, hogy tervezze meg a Dorchester városával szomszédos Poundbury új városát. Munkái azonnal felkeltették a kritikusok figyelmét.

A hivatásos építészek, akik megrettentek a modernista monopóliumot fenyegető veszélytől, mindent megtettek, hogy lerombolják Krier hírnevét, és munkásságát nosztalgikus álmodozásnak minősítették. Ám legnagyobb megdöbbenésükre Poundbury lelkes lakosokat, valamint üzemeket és üzleteket vonzott; szinte zarándokhellyé vált, a turisták körében pedig ugyanolyan népszerű, mint bármelyik középkori város. Olyan modellé vált, amelyet máshol is követnek. A New Urbanist mozgalom, amelynek Amerikában, Olaszországban, Spanyolországban és Nagy-Britanniában is vannak követői, sokat köszönhet Krier-nek. Az 1998-ban megjelent Architecture: Choice or Fate (Választás vagy sors) című könyve lassan alapművé válik, bár az építészeti intézményrendszer mélységesen gyűlöli. Krier Amerikában is dolgozott, terveket nyújtott be a floridai Seaside új urbanista fejlesztéséhez, ahol saját magának is épített egy házat, és megtervezte a floridai Windsor lenyűgöző faluházát is – egy új közösséget, amelyet az általa vallott elvek szerint terveztek.

Krier az építészet első alapelvét Kant kategorikus imperatívuszából levezetve mutatja be, amely azt mondja, hogy csak olyan maximák szerint cselekedjünk, amelyeket egyetemes törvényként vagyunk hajlandóak elfogadni. Úgy kell építened – mondja Krier -, ahogy “te és a hozzád közel állók használjátok az épületeidet, nézd meg őket, dolgozz bennük, töltsd bennük a szabadságodat, és örömmel öregedj meg bennük”. Krier szerint a modernisták maguk is ezt az elvet követik – a magánéletükben. Az olyan modernista vandálok, mint Richard Rogers és Norman Foster – akik a legszörnyűbb rombolásokért felelősek európai városainkban – elegáns, régi házakban élnek bájos helyeken, ahol kézműves stílus, hagyományos anyagok és emberi léptékek diktálják az építészeti hangulatot. Rogers különösen híres arról, hogy olyan épületeket hoz létre, amelyeknek semmi közük a környezetükhöz, amelyeknél a funkcióváltás nehézkes, amelyek fenntartása rendkívül költséges, és amelyek tönkreteszik a környékük jellegét – olyan épületeket, mint a párizsi Centre Pompidou, amelyhez egy hektárnyi emberséges utcát kellett kiüríteni, és amely szándékosan hátat fordít a Marais történelmi negyedének; vagy a londoni Lloyd’s Building, mint valami csillogó konyhai eszköz, amelyet egy halom szemét koronáz, és amely úgy került a városba, mintha egy repülőgépből dobták volna le.

A hagyományos építészet az emberi érdekeket kifejező formákat hozott létre – palotákat, házakat, gyárakat, templomokat – és ezek kényelmesen viselik nevüket. A modern építészet formái, állítja Krier, névtelenek – nem ismerős tárgyakat és azok használatát jelölik, hanem “úgynevezett tárgyakat”, amelyeket leginkább becenevekről ismerhetünk, és soha nem saját valódi nevükön. Így a berlini kongresszusi csarnok a “terhes osztriga”, Le Corbusier marseille-i Unité d’Habitation épülete az “őrültekháza”, az oxfordi Queen’s College új épülete a “parkolóház”, a New York-i ENSZ-épület pedig a “radiátor”. A gúnynév Krier szerint a giccses tárgy valódi megnevezése – egy olyan hamisított tárgyé, amely úgy ül bele a környezetébe, mint egy álarcos idegen a családi vacsoraasztalhoz. A klasszikus formák ezzel szemben évszázadok óta fennálló konvenció és konszenzus eredményei; a nevüket – ház, palota, templom, gyár – a természetes megértésből nyerik, amit kiváltanak, és semmi sincs bennük erőltetve.

A modernista formákat az ideológia fogságában lévő emberek kényszerítették ránk. Nem származik emberi jelentőség az őket alkotó anyagokból, az őket létrehozó munkából vagy az általuk betöltött funkcióból, monumentális minőségük pedig hamis.

Krier a modernizmus legfőbb hibájaként a Le Corbusier, Gropius és Ludwig Mies van der Rohe által bevezetett újítást azonosítja: a teherhordó és a kifelé forduló részek szétválasztását. Amint az épületek láthatatlan keretekre függesztett függönyökké válnak, a jelentések létrehozásának és közvetítésének minden érthető módja elvész. Még ha a függöny klasszikus homlokzatot formáz is, ez egy színlelt homlokzat, üres, kifejezéstelen. Általában ez valamilyen üvegsík, vagy betonlap, érthelmezhető nyílások nélkül. Maga az épület rejtve van, és értelmezhetetlen a város elemeként, a szomszédai között állva, a közös talajra nehezedve, értelmetlen, mert nem megfigyelhető. Minden kapcsolat a szomszédos épületekkel, az utcával és az éggel elveszett. A forma semmit sem közvetít geometriájának szigorúságán túl.

A függönyfalnak más negatív hatásai is vannak. Az ilyen módon épített épületek fenntartása drága és bizonytalan élettartamú; olyan anyagokat használnak, amelyeket senki sem ismer igazán, amelyek tágulási együtthatója olyan nagy, hogy néhány éven belül minden illesztés meglazul, és amelyek gyártása és néhány évtizeden belüli elkerülhetetlen ártalmatlanítása során hatalmas környezeti károk keletkeznek. A modernista épületek egészségügyi katasztrófák: zárt környezetek, amelyek állandó energiabeviteltől függenek, és ki vannak téve a “beteg épület szindrómának”, amely akkor jelentkezik, ha senki sem nyithatja ki az ablakot, és nem engedhet be egy leheletnyi friss levegőt. Ráadásul az ilyen épületek nem használnak építészeti szókincset, így nem lehet őket úgy “olvasni”, mint a klasszikus épületeket. A járókelő ezt egyfajta gorombaságként éli meg. A modernista épületek kizárják a párbeszédet, és az üresség, amelyet maguk körül teremtenek, nem közterület, hanem pusztulás.

Az olvasható szókincs hiányossága nem a modernista stílusok triviális hibája: ez az oka annak, hogy a modernista épületek nem tudnak harmonizálni szomszédaikkal. Az építészetben, akárcsak a zenében, a harmónia az egymástól függetlenül értelmes részek közötti kapcsolat, a rend megteremtése az értéket létrehozó és arra reagáló elemekből. A modernista építészetben nincsenek akkordok, csak vonalak – vonalak, amelyek végetérnek ugyan, de nem érnek el lezárást.

A szókincs hiánya magyarázza a modern repülőterek, például Newark vagy Heathrow elidegenítő hatását. Egy klasszikus vasútállomással ellentétben, amely biztonságosan és megnyugtatóan vezeti az utazót a jegypénztárhoz, a peronhoz és a váróteremhez, egy tipikus repülőtéren a figyelemért versengő, a sürgősség érzetét erősítő, de sehol egy vizuális nyugvópontot nem kínáló feliratok tömkelege található. Amerika talán legpihentetőbb és legfunkcionálisabb nyilvános tere az a néhány klasszikusan kialakított vasútállomás – például a washingtoni Union Station vagy a New York-i Grand Central Terminal -, ahol az építészet kiszorította az írott jeleket, és ahol az emberek, bármennyire is sietős az utuk, egy pillanatra megnyugszanak attól, hogy egyszerűen csak ott vannak. Jelzésértékű, hogy amikor 1962-ben McKim, Mead és White nagyszerű Penn Stationjét, amely a római Caracalla-fürdő mintájára épült és le akarták bontani, még az olyan modernisták is csatlakoztak a tiltakozáshoz, mint Louis Kahn, hogy megakadályozzák az elpusztítását. Bár a bontás megtörtént, a New York-iak egyöntetű véleménye, hogy sajnálják a régi pályaudvar lerombolását, különösen, hogy egy semmitmondó, alacsony belmagasságú tér váltotta le, amely inkább elidegeníti az utazókat, ráadásul a tetejére egy förtelmes nyomasztó építmény került.

Az ilyen megfontolások kiegészítik a “zónázási” elképzeléssel kapcsolatos kritikákat – azzal az elképzeléssel, hogy a város funkcióit szét kellene választani, és az ipart az egyik területhez, a lakásokat egy másikhoz, az üzleteket és a kényelmi szolgáltatásokat pedig egy harmadikhoz rendelni.

Ahogy Jane Jacobs A nagy amerikai városok halála és élete című könyvében érvelt, ez az elképzelés nagymértékben felelős a városközpontból való folyamatos menekülésért és az emberi, életteli utca elvesztéséért. Krier abból a szempontból hozott újat – ami különösen fontos számunkra a jelen kritikus pillanatban, amikor a hivatásos építészeken kívül már mindenki rájött, hogy a városoknak a virágzáshoz a centrifugális erő helyett egy centripetális erőre van szükségük -, hogy megoldása világos és meggyőző, olyan, amelyet a várostervezők és építők mindenütt könnyen magukévá tehetnének, és amelyet a polgárok azonnal elfogadnának, ha szavazásra bocsátanák.

Krier megoldása az, hogy a “belváros plusz külvárosok” rendszert a policentrikus település rendszerével kell felváltani. Ha az emberek kiköltöznek, akkor az új városi központokba történjen, saját közterekkel, középületekkel, munkahelyekkel és szabadidős létesítményekkel: hagyjuk, hogy az új települések ne külvárosokként, hanem önálló városokként növekedjenek, ahogyan Poundbury is növekedett Dorchester mellett. Így nyerhetik vissza településeink eredeti céljukat: emberi közösséget teremteni egy olyan helyen, amely “a miénk”, nem pedig az egyes telkek szétszóródása egy olyan helyen, amely senkié. A városok így az egymás mellett felépülő „helyek” gyűjteményévé válnak, ahelyett, hogy a végeláthatatlanul terjeszkedő „senkiföldjét” szaporítanák.  Ennek a megoldásnak van előzménye: London városa barátságos versenyben nőtt Westminster városa mellett, és Chelsea, Kensington, Bloomsbury és Whitechapel lakónegyedei önálló falvakként, nem pedig a meglévő központok kiáramlásaként jöttek létre.

Krier szerint ennek a hatásnak az eléréséhez csak egy mestertervre van szükség. Ez alatt nem a modernistáknak tetsző, baljós társadalmi manipulálási kísérleteket érti, hanem egy egyszerű szabályrendszert, amelyen belül az emberek a saját igényeiknek legjobban megfelelő döntéseket hozhatják meg. Krier mesterterve magában foglal egy általános alaprajzot, egy utcatervet minden negyedre, és olyan szabályokat, mint a telkek alakja, az épületek megengedett emeletszáma (Krier szerint öt a természetes maximum), valamint az anyagok és műszaki konfigurációk, amelyeknek az építményeknek meg kell felelniük. Célja a “normális, szabályos és feltétlenül szükséges építkezés” minőségének ellenőrzése. Jelenleg a tervezők a kivételes, extravagáns épületek megszállottai, amelyeket általában úgy terveztek, mint Daniel Libeskind és Frank Gehry monstrumait, hogy inkább kiemelkedjenek, mintsem beolvadjanak – hogy a figyelmet magukra irányítsák, ne pedig az emberi közösség hétköznapi ügyeire. Azonban nem a kivételes épületek, hanem az alapvető funkciójú épületek – mint a ház, a műhely, a garázs és a sarki bolt – határozzák meg azt a környezetet, amelyben a hétköznapi emberek dolgoznak és élnek. Itt van elsősorban szükség szabályokra; a régi klasszikus mintakönyvek (például Asher Benjamin és Minard Lafever könyvei, amelyeket az új-angliai városok eredeti építői használtak) alakították a legszükségesebb épületek formáját és megjelenését. Ezeket nem építészeknek vagy köztéri műemlékek tervezőinek szánták, hanem a hétköznapi építők mindennapi munkájuk során való használatra. Arra tettek kísérletet (mely az adott körülmények között hasznos, de önmagában is nemes), hogy az építészeket feleslegessé tegyék.

A tervnek meg kell felelnie Krier “tízperces szabályának”, ami azt jelenti, hogy bármelyik lakos számára lehetővé kell tenni, hogy tíz percen belül eljusson gyalog azokra a helyekre, amelyek miatt eleve úgy döntött, hogy idegenek között él. A szabály nem olyan szigorú, mint azt az amerikaiak gondolnák: Párizs, Róma, Firenze, Madrid, London és Edinburgh mind megfelelnek neki, ahogyan az amerikai külvárosok is megfelelnének, ha úgy fejlődnének, ahogyan Krier javasolja – egy “polipolisz” különálló központjaiként, hogy az emberek az otthonukhoz közeli helyeken dolgozhassanak, vásárolhassanak, pihenhessenek és imádkozhassanak. A jó várostervezés nem azt jelenti, hogy Frank Lloyd Wright óceántól-óceánig terjedő külvárosainak mintájára távolságot teremtünk az emberek között, hanem azt, hogy az embereket olyan módon hozzuk össze, hogy jobban élvezzék azt a helyet, ahol közösségben vannak.

Ez a város célja, és Krier szerint ez könnyen megvalósítható. A polipolisz valódi közterek hálózata lesz, ahol a közösségi település eszménye és ténye az utca vonalvezetésében és az épületek zseniális egymás mellettiségében rögzül. Krier szerint minden látható részletnek építészeti jellegűnek kell lennie, mivel minden ilyen részlet a köztér része. A hagyományos építési stílusok spontán módon megfeleltek ennek az elvnek, mivel a jó modor irányította őket: az építtető tudta, hogy a város közterét gyarapítja, és hogy meg kell felelnie a jóízlés kimondatlan szabályainak. Ahogy Krier fogalmaz: “Minden épületnek, legyen az kicsi vagy nagy, köz- vagy magánépület, van egy nyilvános arca, egy homlokzata; ezért kivétel nélkül pozitív vagy negatív hatást gyakorolnak a közterület minőségére, tartósan és radikálisan gazdagítják vagy szegényítik azt. A város és a közterek építészete ugyanolyan mértékben közös ügy, mint a törvények és a nyelv – ezek képezik a civilizáltság és a civilizáció alapját.”

Ez az a vízió, amelyet Krier megpróbált megvalósítani Poundburyben, ahol olyan neoklasszikus építészekkel dolgozott együtt, mint O’Connor és Terry. Krier a még épülő várost egyetlen, folyamatos köztérként képzelte el, amely a városháza köré szerveződik, és minden egyes épület hozzájárul ahhoz a közterületi látványhoz, amelynek részét képezi. Poundbury egy kis település, amely idővel 10 000 lakosúvá fog nőni – Krier szerint ezen a méreten túl nem egy meglévő központ köré kell továbbfejlődni, hanem egy másik központra van szükség. Közben Pondbury-ben már most egy virágzó közösség él, ahol az emberek dolgoznak és vásárolnak, és ahol a lakosok mindent, amire szükségük van, gyalog is el tudnak érni. Érzésre, mint egy középkori város, bár a mai rohanó kornak jobban megfelelő terekkel, az élelmiszerboltjában pedig olyan környezetbarát termékekkel, amelyeknek Károly király fáradhatatlan pártfogója. Poundburyben gyárak, raktárak, irodák és polgári épületek találhatók; az egyetlen dolog, ami hiányzik belőle, az a templom.

Nem az építész feladata, hogy templomot tervezzen, mondja Krier, hanem a lakosoké, hogy igényeljék. Felvetésemre, miszerint az általa leginkább csodált hagyományos települések egy szakrális tér kijelöléséből és egy templom, mint az isten otthona építéséből indultak ki, mivel ahol Isten otthon van, ott mi is otthon vagyunk; a modernista formák igazi értelme pedig az, hogy nincs Isten, helyette a Nagy Testvér a főnök, Krier hajlik arra, hogy egyetértsen velem; de a probléma – mondja – az, hogy olyan építési módokat találjunk, amelyek lehetővé teszik az emberek számára, hogy újra felfedezzék maguknak az igazságot. Ha megpróbálunk az átlagemberek ösztöneivel és terveivel szemben egy átfogó víziót erőltetni, az egyszerűen a modernisták hibájának megismétlése.

A kritikusok széles körben elutasították Krier városmegújítási projektjét, mint megvalósíthatatlant, Poundbury nyilvánvaló sikere ellenére. Krier ettől el nem riadva továbbra is előadásokban, cikkekben és rajzokban fejtegeti vízióját, rámutatva közönségének és olvasóinak, hogy nem tájékoztatja, hanem emlékezteti őket. Mindenki lelkének mélyén él egy elképzelés az otthonról, arról a helyről, ami nem csak a tiéd vagy az enyém, hanem a miénk. Újra fel kell ébresztenünk ezt az archetípust, amelyet a modernisták uralma nyomán kitöröltünk a fejünkből. Olyan ez, mint a logika törvényei vagy az erkölcs elvei: nem találkozhatunk vele anélkül, hogy ne győződnénk meg azonnal a magától értetődőségéről. Láttam Krier előadását egy teremnyi szkeptikus baloldali előtt, akik csak vonakodva voltak hajlandók meghallgatni egy letűnt korszak e furcsa prófétáját. Ám ő igazi tanár módjára szerény, önmagát folyton megkérdőjelező modorával meggyőzte hallgatóságát, hogy az eléjük tárt gondolatai valójában az övék is. A teremből a vidám önfelfedezés állapotában távoztak, megértették, hogy szocialista utópiáik “sehonnan jött hírek”, és helyettük inkább elkötelezték magukat a „valahol” mellett. Ilyen hatással van Krier, mint tapasztaltam, mindenkire, akivel találkozik.

Talán semmi sem különbözteti meg azonban Krier-t nyilvánvalóbban az építészek között, mint a szerénység. Csendesen csomagolja elő a jövő városára vonatkozó terveit, mialatt hallgatósága beleegyezését kéri, és javaslatokat, ötleteket vár. Széles csontú arca és csillogó szeme boldogságot sugároz, keze pedig, ahogy a képzeletbeli poliszról készített rajzait kibontja, olyan, mint amikor egy apa gyengéden kiemeli újszülött gyermekét a bölcsőből. Bár irtózik a modernista vandalizmustól, soha egy szeretetlen szót sem szól az elkövetőkről. Egész lénye konszenzusra törekszik, közös energiáink demokratikus egyesítésére, hogy megteremtsük azt a városi környezetet, ahol mindannyian otthon érezzük magunkat. És nagy, de nyugodt alakjában egy fáradhatatlan energia jelenlétét érezzük, amely a hétköznapi emberiség iránti rendíthetetlen szeretetét fejezi ki.

Vannak, akik azt mondják – nem csak Krierről, hanem az egész új urbanista mozgalomról -, hogy ez mind szép és jó, de túl későn jött. A város centrifugális tendenciája már visszafordíthatatlan, az acélváz és a függönyfal pedig itt van, és itt is marad. Az ilyen kritikusokat emlékeztetni kell arra, hogy a terjeszkedés fenntarthatatlan, és elkerülhetetlenül olyan helyzetet teremt, amelyben a társadalmi összeomlás egyetlen alternatívája a centripetális mozgás. És ahogy Terry többször is kifejtette, az acélvázas és függönyfalas építkezés szintén fenntarthatatlan: az ilyen szerkezetek gyorsan leromlanak, vagy túl költséges a fenntartásuk, és olyan mértékű környezetszennyezést hagynak maguk után, amelyet szinte lehetetlen semlegesíteni. Amit az új urbanisták javasolnak, az nem utópia, hanem a városi hanyatlás életképes alternatívája.

Természetesen, ahogy a huszadik század – a modernisták évszázada – megtanított minket, tudjuk hogy az emberiség döbbenetes képességgel rendelkezik arra, hogy a katasztrófa felé meneteljen. De miért kellene támogatnunk ezt a viselkedést, ha még mindig megvan a kritikai képességünk? Jobb, ha elgondolkodunk Krier szavain: “Azzal, hogy városokat hozunk létre, önmagunkat teremtjük meg. Amikor elpusztítjuk városainkat, magunkat pusztítjuk el. Legkedvesebb emlékeink ezentúl a megbánás, a visszafordíthatatlan veszteség, sőt a gyűlölet mérgét fogják okozni azzal szemben, amit a legjobban becsültünk. Ezután már csak menekülünk a világ és önmagunk elől. Egy szép falu, egy szép ház, egy szép város viszont mindenki otthonává, egyetemes otthonná válhat. Ám ha ezt a célt szem elől tévesztjük, akkor csak saját száműzetésünk sivárságát építjük itt a földön.”

https://www.city-journal.org/html/cities-living-13088.html

Roger Scruton (1944-2020) angol író, esztéta és konzervatív filozófus, több mint ötven könyv szerzője, a rendszerváltás előtt a Közép-európai ellenzéki mozgalmak fő támogatója volt. 2018-ban kinevezték az angol kormány Building Better, Building Beautiful bizottságának tiszteletbeli elnökévé.

Léon Krier 1946-ban született Luxemburgban. Építész, építészetelméletíró és várostervező, a modernista építészet neves kritikusa, az újklasszikus építészet és az új urbanizmus szószólója. Tervezési munkái mellett írással és tanítással is foglalkozik. Az angliai Dorsetben található Poundbury városának általa készített ún. főtervéről vált ismertté, de aforizmatikus tömörségű építészeti vázlatai is nagy népszerűségnek örvendtek a modernizmust kritikával szemlélő építészek és laikusok körében.