Statika és szenvedély
 – Interjú Pongor Lászlóval

Fontos, hogy vannak ünnepeink. Amikor valaki hatvanéves, átgondolja magában az addig megtett utat, hiszen életünk az idők folyamán megtett állomások egymásutánja. A legnagyszerűbb épületek megszületéséhez a háttérben olyan társtervezők áldozatos munkájára is szükség van, akiknek alkotói nagysága, sokszor az adott személy szerénysége okán is, csak a közvetlen kollégák és a szűk szakmai elit számára ismert és magától értetődő. Az a munkakapcsolat és az a tudás, amelyet Pongor László képvisel kétségkívül egyedülálló.  Ebben az interjúban megkíséreljük az éppen hatvanadik életévét betöltő statikusmester rendkívüli pályaívét felrajzolni.

Építészként végeztél 1980-ban a Budapesti Műszaki Egyetemen. Mikor fordultál a statika felé?

Nem is olyan ritka dolog ez, hiszen az Ipartervben, ahol diploma után elhelyezkedtem, a statikusok közel fele építész végzettségű volt. A debreceni Kossuth Gimnáziumba jártam fizika tagozatra, ottani tanulmányaimnak gyakorlatilag egyenes folytatása volt a műegyetem statika és ábrázoló geometria tárgy ismeretanyaga. Nem is nagyon értettem, hogy a többiek mit nem értenek rajta… Nekem ezekkel a tantárgyakkal sosem volt gondom, és ahogy a diploma felé közeledtem, egyre nyilvánvalóbb volt számomra, hogy inkább leszek jó statikus, mint közepes építész. Az évfolyamon voltak még néhányan, akik ezt a pályát választották, de őket azóta elnyelte az üzleti világ. Az irodámban megforduló fiatal statikusok többsége is építész végzettségű.

Pongor - 2.

Mikor csillant föl a szakma szépsége, mélysége előtted?

Mindig érdekeltek a szerkezetek, különösen a szép szerkezetek. Ebben a szakmában az egyetemről való kilépés után öt-tíz évnek is el kell telnie, mire az ember önállóan tud és mer csinálni valamit. Éppen ezért fontos, hogy addig olyan közegben legyen, ahol látja, hogyan dolgoznak a többiek, és ahol van egy vezető, akitől mindig kérdezhet, és aki mindig ott áll mögötte. Az Ipartervben viszonylag hamar, öt év után önálló helyzetbe kerültem, majd a rendszerváltás idején mi is saját céget alapítottunk. Immár huszonöt éve a magam ura vagyok.

A nagy hírű Iparterv műhelyét milyen alkotócsapat jellemezte?

Pongor - 3.A hetvenes években jártam egyetemre. Számomra az Iparterv a kiállításain keresztül egyet jelentett az akkori ellenzéki avantgárd művészek műhelyével. Mire odakerültem, már csak a név volt azonos. Ebben az irodában kis csavarként léptünk be egy nagy gépezetbe, majd az idő múlásával egyre nagyobb, önálló feladatokat kaphattunk. Mára keveseknek adatik meg ez a lehetőség − inkább helyből olyan feladatokat osztanak a fiataloknak, ami meghaladja az erejüket, vagy műhelyen kívül kallódnak összevissza.

Kik voltak a mestereid?

Az Ipartervben megvolt a hierarchiacsoport, osztály- és irodaszinten is. Közvetlen főnököm, Újváry Zoltán nagy tudású szakember volt, osztályvezetőm, Iványi Kálmán szintén ismert név a szakmában. Statikus mesteriskolába is jártam, ahol két éven át tartottak a foglalkozások. Pályázatokon vettünk részt, a ciklus végét pedig egy egyhetes nyugat-európai kirándulással zártuk. A ritkaságszámba menő Ybl-díjas statikusok közül Nagy Bence is az Ipartervben dolgozott. Távolabbról ugyan, de láthattam dolgozni Steinhaus Tibort, a faszerkezetek nagy ismerőjét, aki már a hetvenes években is ragasztott tartókkal foglalkozott. Az ő számításai alapján készült el a Kondorosi úti uszoda. Olykor még bejött hozzánk a szakma egy-egy nagy öregje is, például Szendrői Jenő vagy Gnädig Miklós.

Az általad említett ötéves érési periódus vége egybeesett a rendszerváltás előszelének gazdasági változásaival, amikor egyik napról a másikra tűntek el nagy múltú tervezőirodák.

Eltűntek, vagy inkább szép lassan elszivárogtak az emberek, hogy a saját lábukra álljanak – ez történt nálunk is. Nekem már a nyolcvanas évektől volt munkakapcsolatom a Makonával és Makovecz Imrével. Lassan a céges megbízások mellett egyre több magánmunkám lett. Amikor végre rászántam magam az önállósodásra, kiléptem az Ipartervből, és szellemi szabadfoglalkozásúként próbálkoztam különböző formációkkal. Donáczi Péterrel, aki szintén a Makona berkeiben dolgozott, eldöntöttük, hogy közösen folytatjuk. Vettünk egy számítógépet, ittunk egy sört, és megalakult a cég.

Mi volt az első komolyabb munkád?

Sevilla előtt már bedolgoztam a Makonába, az ott dolgozó fiatalokkal pedig baráti kapcsolatban voltam. Első komolyabb megbízásom Makovecz Imre németországi munkája, a Witten-Anneni Waldorf-iskola bővítése volt, amelynél német nyelvtudásomnak is hasznát vettem. Később jött a sevillai magyar pavilon tervezése, amely minden szempontból nagyszerű, önálló, szép munka volt. Ebben az időben alakult meg POND tervezőirodánk Péterrel és Kerényiné Évával, akit még az Ipartervben ismertem meg. Sevillának akkora sikere lett, hogy egyik munka jött a másik után.

A faszerkezetekkel kapcsolatos tudásod Makovecz Imréhez kötődött?

Bár a nyolcvanas években volt egy felfutása a ragasztott fatartóknak, nem ez jellemezte az Iparterv irodáját. Az első szép emlékem a Bercsényi 28−30 kiadványhoz köthető, amelyben leközölték Makovecz sárospataki művelődési házának terveit egymásra illeszthető pauszon. Az épületről fényképek még nem voltak, de a tervekből kiviláglott a különleges térszervezés, amely éles ellentétben állt az addig tanultakkal. A terekben megjelenő csodálatos szerkezet óriási hatással volt rám. Akkor merült fel bennem először, hogy vajon milyen lehet egy ilyen mester mellett ácsként dolgozni. Végül, igaz, hogy statikusként, de sikerült…

Makovecz Imrénél a tartószerkezet, a statikai váz és az építészet nem vált külön egymástól, organikus gondolkodása ellentétben állt a statika szigorú, technológiaként való értelmezésével. Közös munkáink során megtapasztalhattuk organikus, művészi szemléletedet: az őszinte, logikus szerkezetek felé irányítottad gondolkodásunkat. 

Az építészetről nem választható le a szerkezet, hiszen valamikor egy egységet alkotott szerkezet, funkció és forma. Igaz, hogy az élet minden területén tapasztalható egyfajta specializáció: egyre többet tudunk egyre kevesebb dologról. Ez egy bizonyos szintig szükségszerű, az azonban elengedhetetlen, hogy az építészek rendelkezzenek alapvető szerkezeti ismeretekkel, a társtervezők pedig felismerjék, hogy hol a helyük ebben a folyamatban. Ez egy szép játék tulajdonképpen, amelyben az egész részeként mindenkinek megvan a saját szerepe, akár egy zenekarban. Érdekes, hogy amikor a gyerekek építőkockával játszanak, egy idő után pontosan tudják, mit, hová lehet helyezni, hogy ne dőljön el az építmény. Akkor mintha még mindenki tudná a statikát. Mégis, amikor elkezdik tanítani az egyetemen, mintha kihúznák alóluk a szőnyeget. Aki ezek után fel bír tápászkodni, abból lesz a statikus.

Több nagy futásnak lehettünk tanúi – futás önmagatokkal, a gravitációval, a drága mesterrel… Ilyen volt a sevillai pavilon tornya, vagy az egri uszoda rácsos szerkezete.

Az egri uszoda egyik csúcspontja volt eddigi pályafutásomnak. Ebben az időben párhuzamosan épült a piliscsabai Stephaneum, Gerencsér Judit makói tornaterme a maga 35 méteres fesztávjával, és az ezt is felülmúló egri uszoda – igazi aranykor volt. Ezeknél a térbeli szerkezeteknél a statikusok könnyen beleeshetnek abba a hibába, hogy nem komplexen tekintenek a szerkezetre, hanem elvesznek egy-egy rajz vagy keresztmetszet részletében. Az egri uszoda gyönyörű kaland volt. A tervek két részletben készültek, évekre leállt a munka, majd újraindult. Ez volt az addigi legnagyobb önálló munka, amikor a hátam mögött nem állt senki, és az első nyár, amikor nem mentem szabadságra… Imre első, földről induló óriási ívtartókat tartalmazó skiccei és keresztmetszeti vázlata tulajdonképpen már tartalmazta a statikai koncepciót, bár később bizonyos részek kissé módosultak. Küzdelmesnek nem mondanám ezt a munkát, inkább sok érdekes felismerést adott például az ívrács szerkezettel kapcsolatban, amelynek kapcsolatait végül rejtett acéllemezekkel oldottuk meg. Vannak kegyelmi pillanatok az ember életében. Ilyen volt az, amikor egy téli estén beemelték a szemem láttára az első rácsot… Egy rácselem 9 x 20 méteres volt, így ez technológiailag is nagy kihívásnak bizonyult.

A specializálódás az oka talán annak is, hogy az organikus, egyben látó szemlélet bizony strapás dolog. Az oktatásban van igény erre a komplex szemléletre? 

Jelenleg a műegyetem  szerves építészet kurzusának keretében tartok előadásokat,  régebben a szilárdságtan tanszéken konzulensként foglalkoztattak. Rendszeresen keresnek föl egyetemisták, senkit sem szoktam elküldeni. Az a fajta kényszer, ami még a klasszikus építészetben megvolt, hogy olyat kell építeni, ami egyszerű, átlátható, érthető – ma már nincs jelen, bármit fel tudunk öltöztetni. Azt azonban el kell ismernem, hogy ma is születnek szerkezetileg bravúros dolgok. Kedvencem Calatrava, aki még egyben tudja tartani az építészetet, a szerkezetet, a városfejlesztést. Hosszú távon nincsenek illúzióim az építészettel kapcsolatban: a virtuális felfordulásban az építészet is egész más irányba fog fejlődni. A bonyolult szerkezeteket egyszer talán látványok fogják felváltani, egy gombnyomásra teljes installáció állhat elő: délelőtt templom, délután mozi… Az építész egyetlen feladata az marad, hogy minél nagyobb fesztávra minél olcsóbb csarnokokat tudjon építeni.

Eladio Dieste munkáiban gyönyörködve a szerkezetet egyetlen szóval jellemezted: duende, azaz szenvedély. Valahol ez a statika lényege.

Nagy tisztelője vagyok a szinte megszállott latin-amerikai nagy mérnöképítészeknek. Úgy gondolom, hogy a számítógép sok esetben elvonja az ember figyelmét az igazán lényeges dolgokról. A géppel mindent ki tudunk számolni, elegáns, izgalmas szerkezeteket azonban csak papír és ceruza segítségével, gondolatainkban mélyen elmerülve lehet megalkotni. Az olyan nagy elmék tudását, mint amilyen Csonka Pál, valamilyen szinten ma már helyettesíteni lehet a modern technikai eszközökkel, ekkor azonban a mérnök nem éli át minden idegsejtjével az alkotó folyamatot – pedig csak ezért érdemes dolgozni… Mindehhez azonban ismeretek kellenek: hogyan működik egy konzol, mi egy nyomatékábra. Mindenkinek megvan a saját alkotói módszere. Van, aki művészi modelleket készít, van, akit a megfagyott rongy alakja inspirál. Otto Frei egyik munkatársa, Heinz Isler például meteorológiai léggömböket fújt fel a kertjében, majd lelocsolta őket vízzel télvíz idején. A megfagyott kéreg alatt a léggömböt kipukkasztva csodálatos jégkupolák álltak elő.

Sokan hiányolják a mai oktatásból az adott esetben óriási motivációs erővel bíró kísérletezés és modellezés eszközét: látni összedőlni egy kis fahidat, és megvizsgálni, hol repedt el… E hiány pótlására szolgáltak többek között a Makovecz által kezdeményezett nyári táborok is.
Milyen volt a Mesterrel statikusként együtt dolgozni? 

Nagy hálát érzek a sors iránt, hogy bizalmába fogadott, és hogy megismerhettem. Sokkal tartozom neki mind emberileg, mind szakmailag. Nagyon jó volt vele dolgozni, érdemeimen felül el is fogadott, a közös munkák során elfogadta javaslataimat, döntéseimet. A statika az építészet szolgája – de nem mindegy, hogy a szolga miként szolgálja az urát: minden szeszélyét kielégíti-e, vagy képes azokat bizonyos határok között tartani. Imrének nagyon jó szerkezeti érzéke volt, rendkívül egyszerű, szerkezetileg letisztult alaphelyzetekben gondolkodott, amelyeket öröm volt továbbvinni. Mindemellett emberi tartása, szellemi naprakészsége példa volt számomra.

– Turi Attila