Fiatal koromban, egy művésztársaságban, hosszan vitatkoztunk arról, hogy vajon a hétköznapi praktikum magasabb szintre emelése hozza – e létre a szakrálist, vagy a szakrális válik egy idő múlva hétköznapivá. Másként szólva: vajon a székből lesz a trónus, és az asztalból az oltár, vagy fordítva: a trónus és az oltár volt az „őskép”, amely csak később profanizálódott?
Az ember már csak hiúságból is szívesen gondol arra, hogy nyilván az alacsonyabb státuszú tárgyból lett a magasabb státuszú, hisz hitünk szerint a világ folyamatosan fejlődik, s számunkra nyilvánvaló, hogy a tegnapi értéktelenebb, mint a holnapi.
De vajon valóban csak így lehet látni a világot?
A régiek hittek abban, hogy a teremtett Világmindenség harmonikus, működő egész, s hogy ők maguk harmonikus életet élhessenek a Földön, az isteni Rend törvényeit megismerve, annak analógiájára kell saját mikrokozmoszukat létrehozniuk. Nekik tehát az a feladatuk, hogy minden erejükkel arra a transzcendens világra koncentráljanak, amely tanítómesterükké lehet, amelyből megszületik a Hagyomány, ami minden földi lépésüket meg kell, hogy határozza, s ami minden mozdulatukat és cselekedetüket szakrális cselekménnyé avatja.
Ilyen értelemben tehát a szakrális tárgy – a trónus és az oltár – eszméje született meg előbb, s csak később profanizálódott úgy, hogy azért a hétköznapi használatban is megmaradt valami a megszenteltségéből. A parasztgazda karos „gondolkodószéke” elsősorban csak őt illette, hisz a saját portáján éppen olyan mindenható uralkodó volt, mint az országban a király. A ház népe által körülvett, megterített asztal az utolsó vacsora asztalára, az étkezés pedig az eucharisztiára emlékeztetett, s ennek megfelelően – akárcsak az oltár előtti áldozat bemutatásakor – sajátos rítusok (meghatározott ülésrend, asztali áldás, stb.) kísérték az étkezést.
Ahhoz pedig, hogy lépten – nyomon felismerjük a hétköznapi lét mögött rejtező szakralitást, a Hagyomány meghatározó erejének állandóan jelen kell lennie, ami adott esetben bizonyos soha nem változó formai követelményeket is támaszt. Ennek szép példáját írja le Claude Lévi Strauss Szomorú trópusok című könyvében, a dél – amerikai bororo indiánok kapcsán:
„A kunyhók kör alakú elrendezése a férfiak háza körül olyan fontos a társadalmi élet és a vallásgyakorlás szempontjából, hogy a Rio das Garcas vidékének szaléziánus misszionáriusai hamar megtanulták: a bororók megtérítésének az a legbiztosabb módja, ha egy másik faluba költöztetik őket, ahol a házak párhuzamos sorokban állnak. Ha az indiánok nem képesek tájékozódni a négy égtáj felé, ha megfosztják őket attól a rendtől, amely tudásuk alapja, gyorsan elvesztik a hagyományok iránti érzéküket, mintha társadalmi és vallási rendszerük (látni fogjuk, hogy a kettő elválaszthatatlan) túl bonyolult volna hozzá, hogy nélkülözze a falu érzékelhető alaprajzát, amelynek körvonalait állandóan maguk előtt látták köznapi életükben.”
Vajon nem éppen ugyanez történt – történik velünk, immár civilizált, ám kultúra nélküli emberekkel? (Utóbbi kitételhez: nem kultúrálatlanok vagyunk, hanem kultúra nélküliek, hisz a kultúra egységes, mindenki által ugyanazon a szinten megközelíthető nyelv.)
Ha jól körülnézünk, akkor mára immár csak egy szakrális objektum létezik, mintegy mementóként utalva azokra az időkre, amikor az ember még magáénak tudhatta a Hagyományt: a templom.
De mi is a templom? A templom az áldozó oltár fölé emelt épület, mely Isten (istenek, emberfölötti erők, stb.) földi megmutatkozásának helye, szállása. A Világmindenség modelljeként, rendjének szimbólumaként, égi archetípusok földi tükörképe. Alaprajza a mandala eszméjével rokon. A Káoszon úrrá lett Isteni Rend képe. Szakrális középpont, s a transzcendens világba vezető út kezdete. Olyan hely, ahol az ember kapcsolatba léphet istenével.
A magasba emelkedő templom, szervező erő, jel, a középpont kijelölője, de nem úgy kell tekinteni, mint az istenné válni akaró, Bábel tornyát építő ember alkotását, hanem mint az isteni üzenet kőbe fagyott materializálódását, ahogyan ezt Simone Weil fejti ki egy fa példájával:
„Egyedül a fény, mi szüntelenül hull alá az égből, adhat erőt egy fának, hogy hatalmas gyökereit a földbe ássa. A fa valójában az egekbe van belegyökerezve. Egyedül ami az égből jön, hagyhat reális nyomot a földön.”
Az „égből érkezett templom” motívuma egyébként egy számomra különösen kedves legendában is megjelenik, amely az andocsi templom történetéről szól. Ebben a somogyi kis községben igen vallásos közösség élt, ám templomuk nem volt, mert a törökök azt lerombolták. Ám az andocsiak oly buzgón imádkoztak Istenhez, hogy az Úr angyalai elhozták nekik ide a kalocsai templomot (egy rejtély, hogy miért éppen ezt a Duna – Tisza közén lévő helységet büntette ezzel az Úr), amit másnap reggel letérdelve imádtak a hívek. Az andocsi templom Szűz Máriája – az Angyalok Királynéja – miatt egyébként a templom híres búcsújáró hely lett, ahol évente több búcsút is tartanak, amelyek közül a legfontosabb a Nagyboldogasszony napi, augusztus 15. – én.
Akkor, amikor – a mitikus aranykorban – az embereket még nem hagyták el a magasba emelkedő istenek, hanem együtt éltek velük, még templomra sem volt szükségük, amint azt Homérosznál is olvashatjuk, ahol valamelyik hősnek elég volt egy szent ligetben, egy kőnél, egy forrásnál, egy barlangnál, vagy éppen a tengerparton istenéhez fohászkodnia, hogy közvetlenül felvehesse vele a kapcsolatot. Az Odüsszeiában Télemakhosz is így tesz
„Télemakhosz meg a tengerpartra vonult le magában,
s ősz tengerbe kezet mosván, Pallaszhoz esengett:
„Hallj, aki tegnapi istenség, palotánkba betértél,
s ködbevesző vízen át bárkával küld a parancsod,
rég ellévő édesapám jöttét tudakolni
hogy menjek; mindezt halogatják, lásd, az akhájok,
köztük az oly gonoszul gőgös kérők a leginkább.”
Így esdett; s közelébe került most Pallasz Athéné,
Mentóréhoz volt az alakja s a hangja hasonló,”
(Fordította: Devecseri Gábor)
János Jelenéseiben külön hivatkozik arra, hogy az Égi Jeruzsálemben sem lesz immár szükség templomra:
„De templomot nem láttam benne, mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma.” (Jel 21,22)
Amikor az ember építkezik, a szakralitásba lép be, s építményével vagy rombolja, vagy megerősíti azt. (Makovecz Imréről mondták azt, hogy bármilyen funkciójú épületet tervez, akkor is szakrális építmény lesz belőle.)
A régi parasztemberek tudatában voltak annak, hogy akár egy istállóépületet is csak bizonyos rituális körülményeknek megfelelően kell felhúzni, úgy, hogy az megfeleljen a Hagyomány diktálta követelményeknek.
Amikor tehát az építész templomot tervez és emel – akár tudatában van ennek, akár nem – szakrális cselekedetet hajt végre, amit a régiek felfogása szerint csak a titkos tudás birtokában lévő beavatott lehetett képes tökéletesen végrehajtani (lásd még Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjének kis harangöntőjét!), amely tényre igen élesen világít rá a szabadkőművesség mibenléte és története. Titkaikat a középkori építőmesterek csak beavatott társaikkal közölték, vagy az utókorral, úgy, hogy a templomban valahol elrejtették az annak arányaira utaló építészeti elemeket, vagy elemet, sokszor csak egy egyszerű, faragott követ.
Talán valami ilyesmire lelt rá Mújdricza Péter, aki egy hatalmas réten, a még száz lelket sem számláló Magyarföldön, az Őrségben, az erdélyi, népi építészet fatemplomaira emlékeztető, ám azoknál monumentálisabb fatemplomot épített, amelynek megrendelője – és ez sem mindegy! – egy színész – színházigazgató, Magyarföld akkori polgármestere, Rátóti Zoltán volt.
Jól érzékelhető mindebből, hogy mennyire „korszerűtlen” (valójában: kórszerűtlen) az egész vállalkozás. Hisz – mondhatnók – „nem volt rá igény”. És egyáltalán: hogyan fog ez itt funkcionálni?
A válasz abban a közelítésben és hitben rejlik, amelyet fentebb próbáltam kifejteni. A két ember, a templom többi építőjével együtt valószínűleg úgy gondolkodik, hogy először meg kell teremteniük azt a szakrális magot, középpontot, amely égből jött erejét szétsugározva, élettel telíti meg a tájat, s az építményt egy emberi közösség centrumává teszi.
Bánfalvy Zoltán fotói jól érzékeltetik, hogy ez a templom az Univerzummal néz szembe, s annak kíván része lenni. Szinte már azt kell mondanom: bátran. Mintegy vállalva az időtlenséggel szembesülve a múlandóságot. Hisz a fa, élő és halni képes anyag. Talán azért is érzi magához oly közel az ember.
Mújdricza Péter egy másik terve valódi utópia, hisz egy soha nem létezett, s ezért előkép nélküli építmény – egy mátraverebélyi cigánykápolna – álma. Az építész egy internacionális, egykor vándorló közösség, egységességében sosemvolt vallásának (hiszen még nyelvük is többféle: lovári, beás és szinti) szakrális középpontját veti papírra, ami a maga abszurdságában is hiteles, szellemes, sőt szellemmel teli produktum. A képzeletbeli cigánykápolna körkörös szerkezete, a természetes anyagok, a vályog és a fa felhasználása, egy tértől és időtől szinte független, szent helyet jelül ki.
Itt kellene szóba hozni az organikus építészet fogalmát, amelynek meghatározása túl hosszúra nyúlna, ezért inkább arra utalnék, hogy mi nem az. Talán így még érthetőbb lesz a fogalom is, meg Mújdricza Péter tervezett épületének élettel telisége, amit ma hajlamosak vagyunk „életszerűtlennek” látni.
A huszadik század elején a Bauhaus építészetének emberléptékű, racionálisan célszerű, puritán szellemiségéből a megrendelőket és a kivitelezőket egy idő múlva már csak az újszerű vasbeton technika viszonylagos olcsósága, a kivitelezés gyorsasága és a tervezést alig igénylő egyen szabású, steril, vonalzós rend érdekelte, s a nemzetiszocialisták után a szocialistának nevezett tábor is örömmel fedezte fel magának fentiek ketrecekké redukált változatát: a lakótelepek embernyomorító építészetét.
Fiatal koromban, amikor Miskolcon, a nemrég felépült avasi lakótelepen jártam, még döbbenten láttam a számomra akkor hibáknak és hiányosságoknak tűnő momentumokat: az infrastruktúra hiányosságait, a házak között szétszórt építési törmeléket, a földből kiálló acélhuzalokat, a már kezdettől fogva rosszul működő nyílászárókat, az épületek hiányos hőszigetelését, és még folytathatnám a sort. Akkor még némi naiv megértéssel azt képzeltem, hogy előbb – utóbb majd megszületik majd a közakarat arra is, hogy ezeket a hibákat és hiányosságokat kijavítsák, illetve pótolják. Természetesen ez nem történt meg, s a lakótelep állapota később is inkább csak romlott. Most, érett fejjel már tudom, hogy akkoriban, amikor először jártam ott, bizonyos értelemben a legtökéletesebb, legjobban funkcionáló építészeti megoldásra csodálkozhattam volna rá, hisz csak ezekben az ember – ólakban lehetett kitenyészteni azt az új embertípust, amelyik Miskolc gyáraiban dolgoztatható volt. A témához ismét csak a bororó indiánok példáját javaslom újra átgondolni!
Mújdricza Péter nem fél a több száz éves múlt építészeti emlékeinek újragondolásától sem. Ezt bizonyítja a Gyökér Kinga – Vörösváry Ákos házaspár megrendelésére emelt, Tapolca – Diszelben álló Látványtár épülete, ami egy régi vízimalom hihetetlenül vastag falú romjaira épülve, háromszintes kiállító teremként született újjá, s szinte már szakrális építmény lett. Elcsépelt kifejezéssel élve: „a művészet temploma”.
Az építész kreativitását dicséri a fémhuzalokkal rögzített fa tetőszerkezet, és annak megbontása az innen érkező fény bebocsátására, ami szerintem az épület egyik fő látványossága.
Mújdricza Ferenc épület – tervei és megvalósult munkái templomhajószerű uralkodói palotákra és boltíves lovagtermekre emlékeztetnek Ilyen a Lovas Palota temploma, a Prímás Pince továbbfejlesztett változata, és az esztergomi Szent Péter lovagterem.
Az ilyen nagy, méltóságteljes belső terekben, ahol a léptek zaja visszhangzik, ahol az ember önkéntelenül is lehalkítja a hangját, s óhatatlanul is másként viselkedik az ember, mint máshol.
Különösen sokatmondó a számomra Mújdricza Ferenc egyik legszebb terve, a hévízi gyógyfürdő hálaadó kápolnájának nyolcszögletű oltárkoszorúja, ugyanis az oktogonális építmények: a tróntermek, sírépítmények, keresztelőkápolnák és keresztelőmedencék mindegyike a Világmindenség tökéletes rendjére utal, s miután Krisztus a nyolcadik napon támadt föl, így az Újszövetség, a feltámadás, az örök élet és az újjászületés jelképének tekintendők. A nyolcszögletű keresztelőkápolnák és keresztelőmedencék esetében a szimbolika különösen egyértelmű, hiszen amint Krisztus feltámadott, illetve újjászületett a nyolcadik napon, úgy a megkeresztelt gyermek is új életre születik Krisztusban. S mi sem lehet stílusosabb itt, Hévízen, e hálaadó kápolnában, mint a nyolcszögletű oltárkoszorú, hisz a gyógyultak, úgymond az „újjászületettek” járulnak majd az építmény elé.
Ez is az építészek titkos tudásának része, amelyet ma már oly kevesen birtokolnak, s amelynek szakrális voltára fentebb, a szabadkőművesek kapcsán már utaltam.
Azt hiszem, hogy még ma is ilyen szemlélettel, illetve ilyen régmúltból merített hittel, tisztelettel, sőt áhitattal lehet csak megálmodni egy épületet.
Mújdricza Péter és Ferenc kiállításának címe: Szakrális utópiák. Azaz: Megszentelt, ám (illetve: éppen ezért?) megvalósíthatatlan elképzelések.
Igaz is! Miért lenne szükség olyan épületekre, mint amilyeneket ez a két építész tervez? Funkcionálnak – e egyáltalán?
A válaszom: miután ezek az épületek az időtlen Hagyományra utalnak, funkciójuk mindig vitathatatlan, csak lehetnek olyan korok – mint ez a mostani -, amikor az emberi Tudás elhalványul, s nem képes megérteni az üzenetet. Talán majd az lesz majd a legfontosabb funkciójuk az ilyen és ezekhez hasonló épületeknek, hogy fogódzót és hitet nyújtsanak egy későbbi kor emberének – akár egy másik építésznek.
Szemadám György
