2024. október 9-én a Magyar Művészeti Akadémia és a Mathias Corvinus Collegium közös konferenciát szervezett dr. Szűcs Endre építészete, alkotóművészete előtt tisztelegve. A konferencián elhangzott előadásokat az elkövetkező hetekben – teljes terjedelmükben – írásban is közöljük. Elsőként Erhardt Gábor bevezető előadását olvashatják, amely a „Szűcs Endre kortárs építészete – elemzés és értékelés” címet viselte.
Szűcs Endre építészetét a hazai építész társadalom se kiköpni, se lenyelni nem tudja. Egyfajta feldolgozatlan, ismeretlen szigetként van itt velünk. Kicsit olyan, mint a vidéki rokon, akit szeretünk, mert a gyökereinkre emlékeztet, de azért egy kicsit szégyelljük is… Ennek egyik oka dr. Szűcs Endre „bandisága”, mindenki Bandiként ismerte őt, egy valóságos egyszemélyes intézménye volt a Balaton-felvidéki építészetnek, a népi fűtőműveknek és az építészet más területeinek és mint ilyen pótolhatatlan. Számomra nagyszerű érzés, hogy egy egynapos konferenciát szentelhetünk Bandi életművének és az különösen megtisztelő, hogy (mint a Mathias Corvinus Collegium Építészet és emlékezet műhelyének vezetője) szervezőként, illetve előadóként is részese lehetek ennek az eseménynek. A tavaly megjelentetett könyv jól szemlélteti, hogy az életmű meglehetősen terjedelmes és sokrétű, amely megkerülhetetlen a hazai építészet bizonyos szegmenseiben és ezáltal tárgyalása egy ilyen konferencián indokolt és szükséges. Külön köszönöm Tóth Péternek és Kis Kálmánnak, hogy tartották magukat az eredeti multidiszciplinális koncepcióhoz.
Ahogy említettem Szűcs Endre építészete megosztó volt, és az a mai napig, mint általában a nagy tehetségű alkotók életműve, gondolatai. Az építészek egy része szereti, sőt imádja épületeinek időtlen arányait, játékos formáltságát és díszítettségét. A másik oldal hiányolja belőlük az alázatot, a letisztultságot és az absztrakciót. Múltba révedőnek, anakronisztikusnak tartják Bandi házait.
A két szélsőség között azonban ott van a csendes, mondhatni közömbös többség, akik miatt szükség van a mai konferenciára, akik számára Szűcs Endre építészete példamutató lehet, kellene, hogy legyen.
Szűcs Endre építészete az építész szakma érdektelen többsége számára mutathat mintát, hogy igenis van egy örökérvényű építészeti állítás itt a Kárpát-medencében, mégpedig a háromosztatú magyar lakóház, illetve annak „kistestvére” a szőlőhegyi présház, amit sokkal inkább jó lenne utánoznunk, ismételnünk, szervesen újragondolnunk, mint az éppen divatosnak mondott, vagy gondolt semmitmondó kliséinket.
Olyan magától értetődőnek tűnnek a fenti mondatok, pedig Szűcs Endre életpéldája mutatja, hogy különösen a Kádár rendszerben ez egy küzdelmes, de izgalmas, pozitív végeredménnyel nem feltétlenül kecsegtető út volt. És feltehetően ma sem lenne más a helyzet.
Szűcs Endre pályája azzal a keserű felismeréssel kezdődött, miszerint a hetvenes évek Magyarországán az értelmiségi és így az építész lét fenntarthatatlan. Ahogy a korabeli félig vicces mondás tartotta az értelmiség előtt két út volt: az egyik az alkoholizmushoz vezet, a másik járhatatlan volt. Szűcs Endre példája a ritka kivételek egyike – többek között Makovecz Imréé mellett -, aminek kulcsa Orosz István gondolata volt: nem térben, hanem időben kellett emigrálni…
Az építész emlékezése szerint már az egyetemi években egyértelművé vált számára, hogy sem a korszerűnek hazudott szocialista építészet, sem annak eszmei, formai alapja, a Bauhaus nem az ő világa. A Vas megyei, falusi gyökerek és a hajlamai alapján kiválasztott építészeti példaképek, mint Kós, Lechner határozták meg az építészetről alkotott gondolkodását. Hogy másként is lehet gondolkodni az építészetről, azt egyik fiatal tanára, Makovecz Imre mutatta meg neki.
Nyolc évnyi(!) Mélyépterves(!) pályaindítás után Szűcs Endre útja a FIMŰV, azaz a fővárosi ingatlanokat kezelő vállalat műemléki osztályára vezetett. Ne feledjük, hogy ebben az időben a budapesti társasházak, az eklektikus bérházak szinte teljes állománya a Főváros tulajdonában volt, így a karbantartást, felújítást a tervezéstől a kivitelezésig szintén önkormányzati, vagy ahogy akkor mondták tanácsi vállalatok végezték. A műemlékvédelem ekkor érte fénykorát, az egységes rendszerben az OMVH a nyilvántartástól a kutatásig, a tervezéstől a kivitelezés felügyeletéig mindent a kezében igyekezett tartani. Ugyanakkor ez a rendszer éppen ekkorra csontosodott meg a Velencei Karta valós, vagy csak belelátott elvei, előírásai szerint.
Szűcs Endre itt eltöltött tíz éve emiatt legalább annyira volt harcos, mint örömteli, hiszen a ma utóvédharcát folytató, a Velencei Kartát dogmatikusan követő szakmai elittel nem feltétlenül volt egy platformon a vidéki, rurális gyökereit feledni nem akaró, építészeti világában a századfordulóért rajongó Szűcs Endre. Szakterülete a díszüvegek világa lett, minden bizonnyal a fent említett időszakban, azaz a századfordulón született hatalmas anyag miatt, de bizonyára a terület felfedezetlensége is erre a területre vonzotta őt és társait.
Ebben a kettős világban, azaz a felfedezésre váró hatalmas anyagban lubickolva, de közben a hierarchikus, materialista rendszerrel küzdve élte alkalmazotti életét 1981-ig, amikortól megszűnt az állami tervezővállalatok kizárólagos jogosultsága és magánvállalkozások is végezhettek építész tervezői tevékenységet. Az elsők egyikeként váltotta ki, Makovecz Imréhez hasonlóan a – hívjuk így – független tervezői jogosultságot, megalakítva hasonlóan gondolkodó társaival a Szépítők Műemléki Tervező Társaságot.
Műemlékfelújítási munkái(k) az óbudai Sipos étteremtől Alsóbogáton át Sopronig terjedtek, az üzletbelsőktől udvarházakon át komplex főtér rendezésekig. Egy külön előadás, vagy tanulmány tárgya kell(ene) legyen e munkák részletes vizsgálata, részletesen kitérve műemlékvédelmi elméleti hátterükre, illetve a kor tervezői és hatósági gyakorlatához való illeszkedésükre.
Számomra azonban – az idő rövidsége miatt – Szűcs Endre pályájának következő, legtermékenyebb időszaka a Balaton-felvidéken végzett értékmentő és értékteremtő tevékenysége a legfontosabb. Ismeretsége a területtel (csak) a ’80-as évek közepéig nyúlik vissza, amikor is jellemzően présház felújításokra, illetve azok műemléki védettség alá vonására szorítkozott. (Ekkor a műemlékek karbantartására jelentős támogatásokat lehetett kapni az államtól, azaz a mai gyakorlattól eltérően – bizonyos szempontból – érdemes volt műemléket birtokolni…)
Az első munkák valóban a szó szoros értelmében vett műemléki felújítások voltak egy akkor többszörösen elhanyagolt területen. A Balaton-felvidék, és különösen a Káli-medence – a tó közelsége ellenére – elhanyagolt, fejletlen terület volt gazdaságilag, amit – éppen a romlatlan elmaradottsága miatt – ekkor kezdett a budapesti értelmiség (egy része) felfedezni, nyaralónak vásárolva meg a kis falusi házakat, vagy a szőlőbeli présházakat a területen. Elhanyagolt volt ez a vidék a tekintetben is, hogy a népi építészeti emlékek ekkoriban a településenként kötelező egy-egy tájháztól eltekintve ritkán élveztek műemléki védettséget. Hát még a szőlőhegyi pinceépületek…
Az első munkák részletes felmérésekkel, homlokzatfelújításokkal, a vakolatdíszek szimbolikájának megismerésével, illetve a belső terek mai igényekre alakításával teltek. Legfontosabb munkája a saját, Szentbékkálla határában álló egykori présházból kialakított nyaralója volt. A műemléki hitelességű homlokzatfelújítással, de a belső terek kortárs, kreatív belakásával ez a munka erős kezdésnek tekinthető.
E kezdeti felújítások a dogmatikus műemlékvédelmi elvek alig észrevehető „ésszerűsítése” árán, illetve a lassan öntudatra ébredő hatóságokkal folytatott kemény harcok árán tudtak megvalósulni. Erről az időszakról csak anekdotikus történetek maradtak fel, amelyek sokkal inkább a megbízókkal kiépített bizalmi kapcsolatról szóltak, mint a műemlékes csatározásokról. Bandi ilyen alkat volt.
Az első komoly elismerés a ’90-es évek közepén, egy balatonfüredi szőlőhegyi vasbeton borzadály igényes nyaralóvá alakítása révén érkezett. Egy többszörösen vesztésre álló helyzetet sikerült minden tekintetben sikeressé fordítani, kicsit öszönösen, feltételezéseim szerint inkább ösztönösen, mint tudatosan. De lehet, hogy ezt is csak a bandiság torzító hatása okozta bennem. A présházak szigorú rendjét felrúgó, szintvonal irányban bővített egykori présház, vagy inkább gazdasági épület klasszikus balatoni nyaralóvá alakítása volt a feladat, amelyet az akkor még szintén ritkaságszámba menő nádfedéssel, nyomott arányú, duci oszlopokon nyugvó, boltozott tornáccal, és az abból szervesen kinövő, a présházjelleget valamennyire visszahozó kódisállással sikerült elérni. Így a beforduló hátsó tömeg nem annyira meghatározó, cserébe a déli, balatoni panorámát nem csak a présházak tóra néző oromfalainak kis ablakain keresztül, hanem egy tágas, fedett teraszról lehetet élvezni. Az épület több díjat is kapott, jelezve, hogy ez az építészeti eszközkészlet betalált, a következő évtizedekben folyamatosan finomodó, módosuló „szűcsbandis” elemek már az első megvalósult projekten megjelentek.
Az ezt követő évtized igen termékeny időszak volt, amikor szinte észrevétlenül olvadnak át a műemlékfelújítások a bővítések, vagy új építések „szűcsbandis” világába. Ez a szelíd, de magabiztos tudás hihetetlen sok skicc és formakísérlet, illetve tengernyi termékeny megbízói kapcsolat során alakult ki. Mellőzve a tudományosságot, de mégis tudományos mélységet érve el.
A tihanyi Óváron álló épület hasonló probléma a füredihez hasonló probléma megoldása elé állította Szűcs Endrét, amelyet a minél nagyobb hasznos alapterületű beépített tetőtér okozta arányelborulás súlyosbított. Erre a nádfedés újabb eszközt adott az építész kezébe, hiszen ezzel szinte korlátlan gazdagságú formavilág valósítható meg, esetünkben egy érdekes „hasas” épületet eredményezve. A bántóan széles utcai oromzatot a tornác kapuzattal való lezárása tudta leszelidíteni, újabb védjegyszerű elemmel gazdagítva a „szűcsbandis” világot. Ez az elem tehát a tetőtérbeépítés miatt magasabbá, vagy szélesebbé váló oromzat arányban tartását, illetve a szintén a tetőtér mind jobb kihasználását lehetővé tevő oromzati aszimmetria játékos, magától értetődő, azaz nem erőltetett megoldását hozta. Másik itt megjelenő új elem a főhomlokzati oromzat megnyitásának növelésével való játék volt. Ezt a déli panoráma és a tetőtérbeépítés találkozása a boncasztalon eredményezte, amit kezdetben a régi homlokzatdíszek, padlásszellőzők, szoborfülkék átértelmezéseként, megnagyobbításaként kezelt Szűcs Endre. Ugyanakkor – ahogy azt később látni fogjuk – ez a módszer a komolyabb nyaralóknál már nem feltétlenül volt alkalmazható.
Erre találta ki a mester a legerőteljesebb, legposztmodernebb (erre a fogalmi bélyegre majd még visszatérünk) védjegyszerű homlokzati elemét, a Dévényi Sándor villámsújtott házán már egy évtizeddel korábban kitalált pozitív negatívba fordításával való homlokzat átértelmezést. Ennek legjobb példája a csopaki Szent Donát borház, amely egyfajta szintetizáló műként tételezhető az életműben. Az építész játékos rajzsorozata nagyon jól mutatja gondolkodásmódját, amely az egyszerű pincekapuzatból két lépesen kibont egy organikusan növekvő, a huszadik század végi igényeket kiszolgáló épületkomplexumot, amely a növekedés során is megőrzi a Balaton-felvidék építészeti karakterét. Balaton felőli nézetéből időtlennek és a pannon tájat jellemző szőlőhegyi kultúrába illeszkedőnek tűnik, közelről azonban látszik, hogy egy teljes mértékben mai épülettel van dolgunk.
Katalógusszerűen felsorolva az elemeket:
-hagyományos pincelejáratok,
-klasszikus szőlőhegyi présház, kicsiny ablakpárral a tó felőli oromzaton,
-nádfedés, íves padlástéri ablakokkal, szabad, alaprajzot szervesen lekövető tetőformával,
-tömzsi oszlopokon nyugvó, boltozott tornác (a Balaton felőli oldalon…)
-tornácot lezáró kapuzat motívum és végül, de nem utolsó sorban
-a Balaton felé néző második oromzat negatív megnyitása, ahol a fröcskölt vakolatos mező megnyitásként van jelen, benne úszó pozitív elemként egy épített szoborfülkével.
Ha csak ennyit tett volna Bandi a Balaton-felvidék építészetének újragondolásáért, akkor is megtette volna a magáét, de emellett számos olyan kisebb eszköz köthető a nevéhez, amely élhetőbbé, használhatóbbá tette az egytraktusos, háromosztatú Kárpát-medencei lakóházakat, illetve a szőlőhegyi présházakat.
Ilyen elem a hagyományos, bejárat előtti kódisállás újrafelfedezése, újragondolása a nyaralóépületeknél elengedhetetlenül szükséges fedett teraszok kiváltására. Ezek a pár négyzetméteres bővítmények egy egészen koncentrált építészeti viselkedésmódot igényelnek. Egyfelől itt van lehetőség valami egyedit megfogalmazni, a ház tulajdonosára, vagy a ház történetére utaló elemet megjeleníteni, ugyanakkor hallatlan nehéz önuralmat gyakorolni, hogy a mérethez mérten ne legyen túlzsúfolt, giccses ez az elem.
Másik érdekes „apróság” a hosszú, egymásból nyíló helyiségek okozta használhatósági korlátok orvoslása a hátsó istálló nappali-társalgóként való használata révén. A néhol befordított, csűrszerű térben lehetőség volt a nagy megnyitásra, az intenzív kertkapcsolat elérésére és a födém elhagyásával a nagy belmagasság megvalósítására. A hátsó tetőtéri szoba innen való megközelíthetősége plusz eredmény…
A mintegy harminc éves munkásság megszámlálhatatlan mennyiségű épületfelújítást eredményezett, amelyek szervesen építkeznek a fent felsorolt „szűcsbandis” védjegyszerű elemekből, de mindig hordoznak egy kis pluszt, változatosságot, soha nem válva unalmassá, mégis felismerhetően és eltéveszthetetlenül megmaradva Balaton-felvidékinek. Ezek az egyedi elemek teszik maivá az épületeket, a hagyományos szerkezetekből feltétlenül következő tömegarány ismétlés helyett a mai, alkotó központú gyakorlat apró jegyei, tovabbgondolásként, azaz szerves továbbfejlesztésként jelennek meg Szűcs Endre alkotásain.
Itt érdemes kitérni a szerves építészet több alkotója kapcsán megjelenő, félig vádként is megfogalmazott posztmodernségről. Attól eltekintve, hogy Masznyik Csaba gondolatát idézve mind Makovecz, mind Dévényi, mind Szűcs Endre törvényszerűen volt posztmodern, hiszen ebben a korszakban alkottak és aligha tudták kivonni magukat a kor stílusának egyetemes hatásai alól. Különösen, hogy építészeti magatartásuk, szellemi indíttatásuk egybevágott a posztmodernével: a modernista építészet hibáinak kijavítására törekedtek a premodern időszak építészeti elemeinek megidézésével. Elnézést kérek a túlzóan leegyszerűsítő megfogalmazásért. Ugyanakkor e három úriember – és néhány társuk – gondolkodása messze túllépett a posztmodernen, mivel a múltban jellemző építészeti elemek megidézését nem cinikusan és nem idézetszerűen tették, mégha a modernizmus komolyságával, komolykodásával ellenkezve nem is állt messze tőlük a könnyedség, mondhatni a vicc. Építészeti állításaik inkább a világmegváltás, vagy ha úgy tetszik az üdvözülés irányába mutattak, kevésbé patetikusan fogalmazva a dolgok rendes kerékvágásba való visszatérítését célozták.
Szűcs Endre ezzel kapcsolatban Medgyaszay István gondolatait idézi:
„A népek világküzdelmében csak erős és eleven kultúrával tarthatjuk felszínen magunkat. Ebben érintkezik a nemzeti cél a magasabb örök-emberi céllal. Az eleven kultúra nem élősködik az idegen, elmúlt korok művein, hanem alkot újat, a maga életéből, a maga lelkéből valót. Alkossunk hát mi is újat, a mi életünkből valót, a mi népünk formakincséből és formáljuk azt a mi lelkünk szerint.”
Hármuk közül Bandi tette ezt a legkonzervatívabban, és talán emiatt a legszerethetőbben, legérthetőbben, legelemibben, legotthonosabban. Dévényi Sándor műveiben a játékosság, talán az erős színezés hatása miatt is erőteljesebb, míg Makovecznél az absztrakció komolyabb erőfeszítést igényel a megértésre törekvő laikustól.
A posztmodern kapcsolódás Wesselényi-Garay Andor egy, a népi építészet új megjelenési formáiról írt tanulmányában Szűcs Endre építészetével kapcsolatban kiegészül a szimulákrum fogalmával, amely – mint mindannyian tudjuk – az eredeti nélküli másolat nehezen körülhatárolható fogalmát jelöli.
„Szűcs Endre építészete a helyi népi építészeti hagyományokat mint ideát követő másolat, Jean Baudrillard-ral szólva: szimulakrum. Olyasfajta építészeti „hiperrealitás”, amelynek fizikai létezése vitathatatlan, ám a ráismerésen túl, hogy népi formák kompozícióját látjuk, az épületek eredete nem mutatható ki. Házainak végiggondoltsága, stíluskoherens részletezettsége és tektonikai összetettsége azonban inkább értelmezhető egy kultúrtáj rehabilitációjára tett kísérletként, semmint progresszív argumentumként.”
Azt gondolom, hogy Szűcs Endre építészete ennél nagyobb dicséretet aligha kaphatott. Ugyanakkor jól jelzi a mai építészeti közgondolkodást, hogy mindent a progresszivitás mércéjével mér. A gondolatsor az alábbiakkal folyatódik:
„Míg Szűcs Endre bizonyos konkrét veszendő formák, megoldások és műfogások rekonstrukciója – ekként védelme – köré szervezi építészetét, addig a 2000-es évek elejével Magyarországon is építészeti gyakorlattá váló regionalizmus képviselői a hely rendkívül komplex fizikai és kulturális adottságaiból indultak ki, értelmezhető választ találva így a nem csak népi hagyomány kérdéseire. U. Nagy Gábor építészete az Őrségben a helyszín adottságait elfogadva hozott létre olyasfajta műépítészetet, amely jelen tanulmány kontextusában a legcsekélyebb mértékben sem számít népinek, mégis, a stilisztikai azonosságokat elkerülve a kritikai regionalizmus programjának legszebb példájaként illeszkedik elválaszthatatlanul a helyi nem csak építészeti hagyományokhoz.”
Azt most hagyjuk, hogy e szövegrész szerint explicite Szűcs Endre építészete kívül esik a „műépítészeten” és nem ad „értelmezhető választ”, ellentétben a vele szembeállított és nem mellérendelt U. Nagy Gáborral. De a korábbi képanyagból jól láthattuk, hogy a mester egyáltalán nem csak „bizonyos konkrét veszendő formák, megoldások és műfogások rekonstrukciója – ekként védelme – köré szervezi építészetét”, ellenben „a hely rendkívül komplex fizikai és kulturális adottságaiból indult ki”. Erről a félreértésről részben az emblematikus művek túlpublikáltsága és a teljes életmű, az imponálóan nagy számú kisebb mesterművek egész sorának publikálatlansága tehet. Ha jóhiszeműek vagyunk. A másik ok a fent említett, valahol a Velencei Karta félreértelmezett kötelező korszerűségre vonatkozó kitételeire vezethető vissza, amely a progresszivitást preferálja mindenek felett. Ez az attitűd mélyen beleivódott a hazai építésztársadalom önképébe. Számtalanszor tapasztalom, hogy a Balaton-felvidékihez hasonló pannon tájba az egyszerű építtető, vagy beruházó trendi, uptodate, a globális formavilágot követő épületet álmodik, amely bárhol lehetne a világban és mint ilyen a hely – tudatos, vagy tudattalan – dekonstruálására törekszik. A tervező és a beruházó egyként kimondott kudarcnak, személyes kudarcnak éli meg, ha a táj és a régió iránt elkötelezett főépítész a karakteres helyhez illeszkedő építészet irányába próbálja terelni a tervezési folyamatot. Haladásellenesnek, régiesnek bélyegeztetik ilyenkor az ember, pedig éppen Szűcs Endre példája mutatja meg, hogy jókedvűen is lehet pannon építészetet művelni a komoly – sokszor a magát progresszív értelmiséginek gondoló – megbízók megelégedésére, sőt kimondott kívánságára!
A fent említett – hívjuk így – globalizáló tendencia leginkább az otthonosság érzetének hiányáról szól, ami valóban hiányzik a mai építészek fogalomkészletéből, de nem csak hazánkban.
Sem az időben, sem a térben nem érezzük otthon magunkat. A térben messzire vágyunk, azaz nem a hely szelleméből közvetlenül következő épületet kívánunk megvalósítani, hanem a globális trendekkel torzított, absztrakt módon illeszkedőnek hazudott épületeket. Időben is messze előre, előre menekülünk, a múltat még ma is végképp eltörölni igyekezve, kreativitásunkat kizárólag a progresszív, ultramodern, a meglévővel kontrasztot képező megoldásokra, formákra, szerkezetekre korlátozva. Szűcs Endre építészete ennek az ellenkezője volt. Valódi regionalizmus volt, ami megengedte magának azt a luxust, hogy otthonos legyen, hogy romantikus legyen, hogy a múlttal mindenki számára érthető párbeszédbe, akár oldott beszélgetésbe, kvaterkázásba elegyedjen. Ennek következtében a „műépítészet” progresszív része kivetette magából, miközben a laikusok imádata nem tagadható.
Szűcs Endre életműve mérhetetlenül aluldokumentált, vagy inkább féloldalasan publikált, jellemzően az építészeti bulvár mutatta be alkotásait. Jó lenne, ha a konferenciánk alkalmából utánnyomott, eredetileg egy éve megjelent könyv csak az első lépés lenne ennek az építészeti magatartásnak, gondolkodásmódnak a kutatásában, eredményei összegyűjtéseben és leginkább azok értő továbbhasznosításában a mindennapok építészete területén. Az én gondolataimban egyfajta mintakönyv képe jelenik meg, felvállalva azt az ellentmondást, hogy egy tehetséges, helyenként öntörvényű, sajátos világot kimunkáló, szuverén alkotó építészeti elemei katalógusszerűen használhatók-e. Különösen, hogy ebben a megfoghatatlanra kellene koncentrálni: a „szűcsbandis” tömegarányok, anyaghasználat, szimbolika és részletképzés megtartására.
Bizonyára a teremben ülők többsége elutasítja ezt a gondolatot és én magam is el kell hogy ismerjem, hogy éppen a „szűcsbandiság” teszi (szinte) lehetetlenné ezt. Az ő személyiségének egyedisége, természetes megismételhetetlensége kizárja ezt az amúgy a Balaton-felvidék szempontjából elengedhetetlenül szükséges történést.
Ha létezik nemzeti nagy stratégia az építészet területén, akkor ez mindenképpen a része kell legyen: egyetemes, de mégis az egyéniséget tükröző, kifejező receptet találni a pannon táj (újra)belakására.