2024. október 9-én a Magyar Művészeti Akadémia és a Mathias Corvinus Collegium közös konferenciát szervezett dr. Szűcs Endre építészete, alkotóművészete előtt tisztelegve. A konferencián elhangzott előadásokat az elkövetkező hetekben – teljes terjedelmükben – írásban is közöljük. Az ötödik részben Radev Gergő építész előadását olvashatják, amely a ’A hagyomány, mint művészeti forrás az építészeti alkotásban’ címet viselte.
Én Radev Gergő vagyok, építész. Bandival és Győzővel való közös munka időszakáról szeretnék röviden beszámolni, hátha pár építész-szívet megdobogtatnak ennek az időszaknak a tanulságai – remélem, komoly elhatározások alapjává tud válni, amit mondok.
Azt, hogy Szűcs Endrével dolgoztam, Esztány Győzőnek is köszönhetem. Amikor Vándoriskolás lettem, a felvétel egyik követelménye volt, hogy Erdélybe kell utazni, és ott vándorkodni. Én ezt vállaltam, és az első félévemet Esztány Győzőnél töltöttem Csíkszeredán.
Mindig is érdekeltek a természetes építőanyagok és a vidéki épületek állagmegóvása, felújítása, ami Győzőnek is a szívügye. A közös munka során csűrök felújításához kiadványt készítettünk, és kis léptékű, környezetébe illő épületeket, koncepciókat raktunk össze.
Ahogy kikerültem Erdélybe, úgy éreztem, meg kell ismernem Kós Károly munkásságát és életművét. Sokat rajzoltam, másoltam, és rengeteget olvastam. Az erdélyi elvonulás megerősített abban, hogy a vidékkel szeretnék foglalkozni – vidéki, egyszerű, kézműves építészettel. Ehhez kell a kézi rajz, mint a művészet és mérnöki tudás egyesítésének, összegyúrt kifejezésének eszköze.
Felnéztem Kós Károlyra és Győző munkásságára is, akin láttam a szakma szeretetét, láttam az odaadást, elköteleződést és alázatot – nekem ilyen volt Bandi is. Az erdélyi hidegek után végül nála kötöttem ki Hűvösvölgyben. Bandinál ugyanaz a kézműves, rajongó építészeti hangulat fogadott, amely kicsit talán meg is fertőzi az embert és arra sarkallja, hogy kutasson, mesterséggé fejlessze a képességet, és hivatássá a szakmáját.
Bandi nekem az ideális, kicsit hóbortos, mesebeli építész-figura, aki rajongott a szakmájáért, rajongott az épületekért és azért a hangulatért, amiben élt és tervezett. Az ügyfelei is ilyenek voltak, akik ezt a miliőt szerették, és Bandira bízták, hogy megteremtse ezt számukra. Szerintem ez egy fontos pont, hogy olyan bizalmat tudott kiépíteni, hogy ténylegesen rábízták a részletekig menő formaképzést, sokszor a teljes környezet kialakítását. Hiszen ők is látták, hogy a Mesterből ez sugárzik, ez a lételeme, így az eredmény is csak ilyen lehet. Bandi a maga kézműves, művészi, aprólékos munkájával nagyon érdekes, egyedi helyzeteket és épületeket hozott létre.
Az ő irodájában tanultam meg a kézi rajznak a fontosságát, arányokkal és hangsúlyokkal kombinálva. Ott tanultam meg, hogy a kék szín megnyugtatja az ügyfelet, határozottságot és kedvességet ad a rajznak. Én voltam ott a „kézirajz”-nyomtató.
Az első munkánk egy nagyobb pályázat, egy zebegényi területrendezési terv volt, több épülettel, aminek megkaptam a végső feldolgozását – nyilván kézirajzzal, és ezt jó sokszor végigrajzoltam – csak hogy gyakoroljak. Ebben talán különböztünk Bandival, ő inkább javított, én inkább újrakezdtem.
Szerettem Bandinál, hogy nem volt felesleges motívum – mindennek volt üzenete és minden a tájból, a vidékből, az emberekből és a történetekből merítkezett. Talán ezt tanultam tőle, hogy ha nem kell, akkor nem kell cirkuszt csinálni.
Viszont szükséges jól átgondolva – elsősorban a térben, és a használó szemszögéből megtervezve építészeti megoldásokat adni. Szerettem Bandinál, hogy mindig a környezetre reagált, mindig a környezetből és a népi építészetből táplálkozott az építészete, és az építészet nem egy megoldandó feladat volt számára, hanem egy életérzés, egy életmód, ami sütött a terveiről és a rajzairól.
Szerettem Bandival a Balaton-felvidékre járni, rövideket beszélgetni. Szerettem nézni, ahogy az ügyfelekkel egyeztet, és hogy mindig megpróbál valamit a tervbe belecsempészni – valami izgalmasat, valamit önmagából. Talán ez egy kulcsszó vagy egy kulcsmondat, hogy azért voltak jók a házai, mert önmagát rakta bele, és megjelenik egy-egy darabja, egy-egy szilánkja a házaiban.
Lépten-nyomon, Balaton-felvidéken, sokszor találkozok az épületeivel, olyannal is, amit még nem láttam, de a hangulatából tudom, hogy ő tervezhette. Nála tanultam meg, hogy nagyon fontos a megérkezés, és a használói élmény, amit egy ház nyújt. Tőle tanultam meg azt is, hogy egy épületet a környezetbe kell illeszteni, környezettől, kultúrától, történelemtől független épület nincs.
Talán tőle tudom azt is, hogy az építész nemcsak a szemével lát, hanem a szívével is. Ezért kell, hogy lássuk az ügyfelet és a helyszínt közelről – mert a szívünk rövidlátó, de közelre szuperül lát.
Úgy gondolom, hogy a jelenlegi munkásságom és munkamódszerem, tanítási módszerem egy jó részét neki köszönhetem. Amikor hozzá kerültem vándorként, mindig nagyon örültem, ha akármilyen kicsi munkát, de egészében kaphattunk meg. Ránk bízott egy feladatot, de nem részfeladatot. Menjünk el, egyeztessünk, és oldjuk meg, jöjjünk vissza a megoldással. Mindenki rajzolt terveket, és akié az ügyfélnek jobban tetszett, azét dolgoztuk tovább. Nem éreztem Bandinál, hogy mindenáron azt akarja, hogy az ő házai épüljenek meg. Ő azt szerette, hogy ha a környezet szépül, és mi a vidéket, mint építészek, tudjuk ebben támogatni.
A megismerés soha nem csak az ügyfélről és a házról szól, hanem a település történetéről, szövetéről, amit folytatni és ápolni kell, példát mutatva egy új generációnak, hogy öröm legyen továbbra is a vidéki utcákon sétálni. Talán tanultam olyat is, amit én másképp csinálnék, de ez nem baj, hiszen ez is gyakorlati értékként tud a saját munkásságomban érvényesülni.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. Köszönöm Bandi kollégáinak is, akikkel együtt kezdtem dolgozni a Mérműben, akik segítették, hogy ebbe a körbe belenőhessek: Tóth Péternek, Mérő Máténak és Kis Kálmánnak. Sokat gondolok Bandira, hiszen építészként ő egy olyan példakép, akit érdemes követni, és aki inspirációként vagy intuícióként bennem él. Szeretnék olyan házakat tervezni, amiken látszik az ő hatása, a rám való hatása. És ha csak egy dolgot mondhatnék el Bandiról, mint legfontosabbat, akkor az mindenképp a szakma mély és szívélyes szeretete, amely mindig áthat, ha rá gondolok. Mint egy régi házra, ami egy település, egy utca képét alkotja, és elképzelhetetlen nélküle ez az utca. Vagy mint egy Balaton-felvidéki tanúhegy, ami ott volt és valószínűleg ott is lesz sokáig – nyugodtan, a tájba simulva, a felvidéki naplementét nézve.
Szöveg: Radev Gergő
Kézirajzok: Radev Gergő