2024. október 9-én a Magyar Művészeti Akadémia és a Mathias Corvinus Collegium közös konferenciát szervezett dr. Szűcs Endre építészete, alkotóművészete előtt tisztelegve. A konferencián elhangzott előadásokat az elkövetkező hetekben – teljes terjedelmükben – írásban is közöljük. A hetedik részben Szűcs Gábor tájépítész és Szűcs Botond növényalkalmazási szakértő előadását olvashatják, amely az ’A táj eredendő harmóniája és az építettség kapcsolata a Balaton-felvidéken’ címet viselte.
Ebben az előadásban Szűcs Botond fiammal osztjuk meg gondolatainkat Önökkel. Ehhez apró adalék, hogy Szűcs Bandival csak névrokonságban vagyunk, ami összeköt minket az inkább múltamnak egy kis része néhány kedves munkában és annak a kedélynek a hangulata, ami nyomot hagyott bennem találkozásaink emlékképeiben.
Itt két fő dologról kell beszélni – a Teremtőről és a továbbalkotóról. Egyszer fontos az, hogy mi volt a Teremtő szándéka, amikor a Földnek e csodálatos részét megalkotta. Mert azt bizonyára mindannyian úgy gondoljuk, hogy nincs szándék nélkül létezés, nincs spontán forma. Kellett hozzá egyszer az a Gondolat, hogy mi e helynek – a nagy egészen belül a sajátos feladata, a kiteljesedésének a vezérfonala. Így jött létre itt fizikai alapként sokféle mészkő és homokkő, a vulkanikus bazalt is. És ehhez a gondolathoz társította a formákat, kezdve a hegységképző erők által kialakított alapgesztusokkal, amelyeket finomra hangolt a szél, a nap, a víz több millió éves munkájával.
Általában szelíd felszíni formákat láthatunk, hol rögök, hol platók, völgyek és medencék, amelyekben itt-ott a vulkáni kúpok, hol lágy, hol erőteljes alakzatai jelennek meg. Mindez változatos, de mégis egy. Egy gondolat, egy egység. Ebbe helyeztetett bele az ember, azzal a bizalommal, hogy megérti, mi volt az Ő szándéka, és azt elkezdi továbbformálni. Ha és amíg azonban erre nem vagyunk képesek, addig tudjunk alázattal lenni a táj felé, a Teremtő akarat felé és úgy élni, mint a régi ember, aki a Teremtésből el nem vett, vagy csak azt a minimálisat, ami hajlékához és életéhez éppen szükséges volt. Ezt tette, amikor a földet művelte, de ezt tette akkor is, amikor épített elemekkel vette körül magát a maga védelmére, életminőségének kiteljesítéséhez, a tájgesztusok továbbalakításához.
Sajnos ezekből igen keveset láthatunk már, főképpen a kezdeti időkből. Részben azért, mert a természettel együtt élő ember úgy építkezett, hogy alig hagyjon, vagy ne hagyjon maradandó nyomot maga után, másrészt rendszeresen gondoskodtak az országunkra törő hadak e szellemi örökségek megszüntetéséről, mert amíg éltetve van egy táj, addig az nehezebben sebezhető. Így maradtunk viszonylag kevés fizikai hagyatékkal. De amíg él az ember emlékező ereje, az intuíciós képessége, a jövőbe látása, addig újra tudja alkotni, ami eme helynek sajátja – ennek megragadásában apró kapaszkodóként jelennek meg a templom romok, az öreg pincék és házak vakolatminta töredékei, a kúriák kő mintázatai… Olykor egy-egy apró darabka is elég, hogy az ember inspirálódjon.
A hely kifejeződései megjelennek a népi kultúránk jelrendszerében, de ugyanúgy megtalálhatjuk a több tízezer éves jeleinket is az épített elemeken. A tájban ezekre lelhetünk rá az útszéli kereszteken, a kálváriákon, a szőlőhegyeken, a vakolathímes présházakon, a szőlőkultúra eszközein. Hasonlóképpen láthatjuk a falvakban a templomokat sajátos arányrendszerükkel és üzeneteikkel, a házakat az egyedi ablak és tornáckivágataikkal, a vakolatmintákkal együtt.
(Mit is jelent ez az ablak esetében? Nem mindegy, hogy milyen keretek között jön be a fény. Képzeljük el, mennyire nem mindegy milyen az a jel, az a forma, ami az ablakon keresztül a nap járása során végig vonul a szobánkon, konyhánkon, vagy rávetül az ágyunkra.) És minden elem, minden tárgy, minden építmény a tájegység arányrendszeréhez igazodva formálódott. Így lehet az, hogy oly különbözőek, de mégis egyformák. Ugyanaz a hír, az üzenet. Légy alázatos, csak annyit vegyél el belőle, amennyit hozzá is tudsz tenni. Csak annyira jelenti ki magát, hogy a Teremtő észrevegye és rábólintson művére.
Úgy gondolom ez volt Szűcs Bandi varázsa. Mindezt tudta. Sose tévedett az arányokban, mindig megvolt az üzenete, mindig kapcsolatban volt és maradt a Teremtővel. Így lehet az, hogy e hagyaték egységes képet mutat. Emiatt volt az is, hogy nem csak régi házakat tudott megmenteni, hanem ezek valós ismerete által az újakat is úgy tudta megalkotni, mintha a régiek lennének, azaz továbbvitte a Teremtői szándékot.
Ha ezt nem így tesszük, akkor jönnek létre a tájba nem illő épületek, melyeknek semmi közük a helyhez, és melyek láttán az az érzésünk támad, hogy hasonlókat láttunk már számtalan országban. Ha azt szeretnénk, hogy ez ne így legyen, vagy ne így folytatódjon, akkor erre egy lehetőség az itt lakóknak, – időseknek, fiataloknak – a tudatformálása, ami által érthetővé, megérezhetővé válik számukra, hogy életterük kialakításában a mai építésznormákon és szabványokon túl milyen jelentőséggel bír a hely szelleme, arányrendszere, az építészeti tradíció, a táj és növényalkalmazása. Kis segítséggel rádöbbenhetnek, hogy az alázattal való odafordulás meghatározó érték, ahol a Teremtői szándéknak való megfelelési kísérlet életük létalapjává válhat. Az építész tervezői oktatás alapvetéseként más szinten, de ugyanez a gondolatfonal indíthatna el egy fordulatot, egy előremutató folyamatot. Főépítészeknek mindez a települési arculatok kialakításában vagy megtartásában, s ha kell, újraformálásában játszhatna meghatározó szerepet.
Minden épített dolog a természeti világ egy kis részének áldozatát is hordozza. És ha valamit feláldozunk, akkor tudnunk is kell, hogy azt miért tesszük, vagy miképp tudjuk azt jóvá tenni és a harmóniát újra létrehozni abban a szituációban. Erre való a kertész, a tájépítész. Hogy hozzásimogassa az épületekhez azok odaillő környezetét, helyre állítsa a rendet. És hogyan, mik ennek fő elemei, lehetőségei azt Szűcs Botond gondolataiból tudhatjuk meg.
Ahhoz, hogy az épületek és a táj harmóniája közti kapcsolatot erősíteni tudjuk, hogy az építettséget a táj harmóniájának részévé tudjuk tenni, mindenképp érdemes és fontos élni a tájépítészet-kertészet módszereivel. Nyilván, nekünk tájépítészként egyáltalán nem mindegy, hogy milyen az az alaphelyzet, melybe belecsöppenünk, nem mindegy, hogy egy nagyobb mértékű diszharmonikus kontrasztot kell oldanunk, vagy csak fokoznunk hivatott az építettség és a táj között létrejött összhangzatot. Feladatunk azonban minden esetben két eltérő jellegű részre tagolódik. Egyrészt a szabadtérépítészet eszközeivel folytatnunk kell az építész munkáját a kerti úthálózaton, kerti építményeken és egyéb műtárgyakon keresztül, másrészt kertészeti-tájészeti módszerekkel egy egészen más módon, más szabályok közt működő élő környezetet kell létrehozzunk, melyben a növényvilág meghatározó jelentőségű.
A kertek épített elemeinek tervezésekor, megalkotásakor ránk is ugyanúgy vonatkoznak a már említett alapelvek és szabályszerűségek, mint az építész munkájára. Mindezt érvényesnek tekintjük azokra a helyzetekre is, mikor egyébként az építészeti örökség nem a tájjal harmóniában létesült – ilyenkor látszólag két véglet közé kell hidat építsünk, de a legfontosabb mindig az egésznek, az egész élettérnek a végső harmóniája, ennek érdekében kell munkálkodjunk. Kiemelten fontos eszközünk a terepfelszín alakítása, a tereprendezés, kiegészülve az ehhez kapcsolódó épített elemekkel, támfalakkal, lépcsőkkel. Meghatározó szerepet játszik az egyes elemek formanyelve, de nem kevésbé lényeges a tájbaillő anyaghasználat is a helyi kőzeteken és természetes anyagok használatán keresztül. A legfontosabb azonban az élő környezettel való párbeszéd, melyre az élővilág általunk tervezetten telepített része, a növényzet képes. Ezáltal tudjuk az élettel teli táj részévé tenni saját, kiragadott életterünket.
A növények a táj és az építettség viszonyrendszerében távolról sem csupán „dísznövény” vagy „haszonnövény” szerepben leledzenek, hanem aktívan részeseivé válnak az adott hely ökoszisztémájának és tájképének egyaránt. Ahhoz, hogy ebben a kapcsolatrendszerben harmóniát tudjunk teremteni, fontos, hogy megfelelőképpen viszonyuljunk a környező táji vegetációhoz, ami a Balaton-felvidéken még sok esetben jó állapotú, többé-kevésbé természetes növénytakarót jelent. Az említett viszonyulás jóformán sosem egy az egyben történő másolást jelent, amikor csak a környezetre jellemző őshonos fajok alkalmazhatók, hanem egy sajátságos szempontrendszert, amiben a táj flórája és növénykaraktere irányadó jelentőségű. Mindez természetesen másképp jelenik meg egy település belsejében, mint azon kívül, természetközeli élőhelyek szomszédságában. Továbbá, miként a kert a táj mikrokozmosza, egyetlen kerten belül is gyakran kialakulnak különböző karakterű és ökológiai értékű, eltérő intenzitással kezelt részek. A lényeg, hogy az egyes kertek egyedisége mellett legyen legalább egy bizonyos mértékű tájbaágyazottságuk, illeszkedésük, ami tájképileg és hangulatilag legalább olyan fontos, mint ökológiailag. Megadni az embernek a lehetőséget, hogy a környező tájjal legalább egy bizonyos mértékig harmóniában élhessen és ebben otthon érezhesse magát.
Cél, hogy mi is, emberek, más teremtményekhez hasonlóan otthon érezhessük magunkat. Mindezt ráadásul egy olyan általunk végletekig felgyorsított, jellemzően identitásvesztéssel küzdő, változó világban, ahol klímánk is gyors ütemben változik, átalakul. A káosz és a változás korát éljük, ahol egyre gyakoribbak a szélsőséges időjárási jelenségek, s mindent egybe vetve klímánk egyre inkább hasonlít a mediterránhoz. Az idei nyár forrósága és csapadékszegénysége a megszokott Balaton-felvidékihez képest már sokkal inkább toszkán vagy provánszi volt. Minderre nincsen felkészülve őshonos növénytakarónk sem, ami részlegesen növényalkalmazási szempontrendszerünket is átformálja. Potenciális vegetációnak már mindig eggyel délebbi, szárazabb és melegebb élőhelyek társulásai tekinthetők. Valóban egyre inkább helye van tehát mediterrán származású növényeknek is környezetünkben, ugyanakkor nem szabad ész nélkül meglovagolni a divathullámokat és a lovon átesve már mindenhová olajfát és oszlopos ciprusokat ültetni. A legtöbb kerti szituációban melegebb és szárazabb élőhelyekről származó őshonos növényeink továbbra is megállják helyüket, ahogy a Balaton-felvidéki mandulafák is fontosabb részei maradnak még e tájnak, mint a felettébb divatossá vált olajfák. Meg kell figyeljük és értsük a természet változásait, s a felmerülő kihívásokra arányos választ adva harmóniát teremteni a tájkarakter fennmaradása és megfelelő továbbélése érdekében. Ha kell, sok fát ültetve, emberi munkával tökéletesítve elrontott, egykor tökéletes életterünket. Remélhetőleg, aki tökéletesít, az a folyamat közben maga is tökéletesedik.
Szöveg és Fotók: Szűcs Gábor és Szűcs Botond