Hogy kerültél kapcsolatba a Vándoriskolával?
Harmadévesek voltunk, amikor először hallottam a Vándoriskoláról és az Egyesülésről Lőrincz Fefe révén. Akkor diplomáztak az első vándoriskolások, és mi elmentünk és megnéztük a védésüket. Láttam, hogy ez izgalmas, jó dolog, és itt lehet tanulni. Nagyszerű lehetőség, hat helyen el tudod lesni, ki hogyan áll egy-egy feladat megoldásához. Beavatnak, sőt még el sem kell köteleződni, „csak” lelkiismeretesen dolgozni. Mindenhonnan el tudsz úgy jönni, hogy nem kell összeveszni senkivel. Farkas Gábornál kezdtem nagyon családias légkörű irodában, azután Kaposvár jött Lőrincz Francival. Ő ritkán volt az irodában. Néha bejött a Kampis, mondott két-három okos mondatot, kapaszkodót. Sáros sokat fordított rajtam. Tudtam, hogy ott kemény élet lesz, ott figyelnek az emberre. Volt a Bercsényiben egy előadása Lacinak, ahol bemutatkozott az iroda. Úton az előadásra mondta, hogy a családi háznak a makettjéről − amit én csináltam − majd te fogsz beszélni. Jót nevettem magamban, persze, majd én mint zöldfülű, engem fog beszéltetni. Szólt pár szót, és aztán mondta, hogy itt ez a kolléga, beszéljen ő. Majd’ hanyatt estem… Tényleg komolyan vette azt, hogy ő mester. Azután jött Salamin Ferenc a nyitottságával. Ő a legfiatalabb lelkű mester − és egyre fiatalabb lesz. Dévényitől a bátor festői komponálási technikát lestem el. Zsigmond Lacitól a feladat és a rendelkezésre álló idő összehangolását próbáltam eltanulni.
Láttam, hogyan tervez Imre bácsi. Leül, és mint Pallas Athéné teljes fegyverzetben, kipattan a terv a lapra. Ez a látomásos tervezés nem mindenkinek adatik meg. Nekem soha, én ilyen értelemben iparos, középszerű ember vagyok. Persze ezt az iparosságot is igyekezni kell szakrálisan művelni, ahogy a preraffaeliták szerették volna ezt minden munkára értelmezni a szecesszió ébredésekor.
A középszerűséghez manapság inkább negatív tartalom kapcsolódik. Mit értesz ez alatt pontosan?
Felnőtté válni annyi, mint tudomásul venni, hogy középszerűek vagyunk. Ezt Bakondi János– egy fantasztikus ember, építész, egyetemi tanár mondta ÉPSZERK 1-en a műegyetemen. Én ezen akkor nagyon felháborodtam. Az ember idejön a műegyetemre tanulni, minden érdekli, és úgy tűnt, itt a sokoldalú érdeklődés, gondolkodás lehetősége megmarad, azt nem ölik ki… Később, amikor egyetem végén újra ráakadtam a jegyzeteimre, rájöttem, az ő középszerűségről alkotott képe nem volt azonos a hétköznapok középszerűségével. Minden attól függ, hogy a skála felső pontját hová helyezzük. Meg kell ismernünk minél több nagyszerű embert a munkájával, életével együtt, hogy el tudjuk helyezni magunkat. Sajnos a mai világban sokaknak a skála felső pontja azonos önmagukkal. A média, internet tele van ilyen emberekkel.
Hasonló világot élünk, mint az I. világháború előtt. Hihetetlen magas szinten építettek a szecesszió végén is, aztán jött a háború, a gazdasági visszaesés, nem tudták azokat az épületeket fenntartani sem, nemhogy karbantartani. Az az átlagos (középszerű), ami 100 évvel ezelőtt volt, az ma kiemelkedő lenne. Amikor egyetemre jártam, akkor adták ki Gerle − Makovecz − Kovács: A századforduló építészete c. könyvét. Én azzal, és egy Wright-könyvvel csináltam végig az egyetemet, még a tervezési szigorlatot is. Ezekből lehetett meríteni. Teli van jobbnál jobb házakkal, építészekkel− akikről az átlagember nem is hallott. Azok karakteres, és hosszú távon is az ország képét meghatározó, jó házak. Ha az középszerű volt, akkor én is szeretnék középszerű lenni. Jó lenne legalább annyit tudni, mint amennyit 100 évvel ezelőtt egy pallér tudott.
Tanulságos volt az egyetem utáni első munkahelyem az Országos Műemlékvédelmi Hivatalban. Veszprém megyét bejárva Máthé Gézával, Németh Katival sokat tanultam a kétszáz évvel ezelőtti egyszerű házakról. Átlagos, jól megépített házak, semmi különös, remekül felújíthatóak, használhatóak. Akkor arra gondoltam, jó lenne ilyen egyszerű házakat tervezni, amiket ha majd száz év múlva elbontanak, lesznek, akiknek hiányozni fognak.
Tulajdonképpen ez az, amiről az Egyesülés is szól: a vidéki építészet. Ezt az átlagszínvonalat húzza felfelé. Már az egyetem alatt szemet szúrt, hogy tele van a vidék kockaházakkal, amik sebként ott maradtak a faluban, tető sem volt rajtuk, nyílások összevissza. Látszott, hogy valaki nagyot akart gurítani, de se ereje, se tehetsége, se pénze nem volt, hogy befejezze, hogy olyan minőségben elkészüljön, mint egy Molnár Farkas-villa. Ezek hosszú évtizedeken keresztül nagyon kilógnak a faluképből.
A cikk teljes szövege az Országépítő folyóirat 2022/4-es számában olvasható. A lap beszerezhető ITT.