Az elhunytak emlékét az utódok őrzik, síremlékeink leolvasható információkat adnak az elhunyt társadalmi és szociális helyzetéről, létszemléletéről, hitéről, a síremlék állapota pedig az utódok és a tisztelők véleményét, jelenlegi helyzetét is tükrözheti. Kisebb-nagyobb, díszesebb és egyszerűbb, ápolt és elhanyagolt síremlékek váltakozó sora mutatja a társadalom összetettségét, szimbolizálja a létesülés örök forgatagát, de a gyermeksírok előtt mégis különös zavarodottsággal állunk meg. „Élt 12 évet… élt 7 évet… élt 2 napot.” Az életkör ilyen mértékű megrövidítése láttán a lélek némán felüvölt, mert ez a tragédia az embert alapjaiban rázza meg.
„A régi ember a gyermeket Isten áldásának tekintette, s hitében a kisgyermek Isten tenyerén él; általa, vele a teremtő és igazító törvény mutatja meg magát. Tudta, hogy az anyaöl óvása, az öntudatlanul átélt minden-szeretet, amelyben a dolgok egysége honol, a teremtő televény sötétség csöndje a születésben lármás világosságra vált, s a megszületett gyermek, a „csillagocska” fáradhatatlanul keresi majd az elveszett paradicsomot, a biztoságot adó „kinti” Rendet, amelyről ott „bent” mindent megtudott.” (Molnár V. József)
Jóska bácsi szerint (és neki hihetünk is) a gyermek körül-belül 7 éves koráig él „Isten tenyerén”. Utána tudná kibontani életét és küldetését. E tudás birtokában a kibontakozni nem tudó, bimbózásában elhaló élet is rengeteg kérdést vet fel, de a meg sem született gyermekek „létéről” mit mondhatunk? Mi, akik tudjuk, hogy a halál nem megsemmisülés; mi, akik tudjuk, hogy jövünk valahonnan és eltökélt célunk, hogy oda is térjünk vissza, ezzel a döbbenettel nem tudunk elszámolni. Próbáljuk összekötni tudatunkban a születés előtti (ante nativitatem) állapotot a halál utáni (post mortem) állapottal és mivel mi ezt a kettő közötti megtestesült, öntudatra ébredt állapotból szemléljük és küzdjük meg, ezért nincsenek fogalmaink erre az ugrásra. A magzati korban elhaló gyermek-csíra esetében hajlamosak vagyunk “visszfordulásra” vagy “visszahívásra” következtetni, de az abortuszra nincs finomkodó magyarázat. A fizikai létről még semmit sem tudó magzat megsemmisítése a biztonságot adó “teremtő televény sötétségben” nem magyarázható hétköznapi viszonyokból levezetett indokkal. Ezt legalizálták 1956. június 4-én az abortusztörvénnyel. Magyarországon azóta több, mint 6,5 millió magyar gyermek vetélés, késői vetélés, halva születés és mesterséges terhesség-megszakítás következtében nem tudott megszületni. Ez nemzeti tragédia.
A gyermekkorban elhunytaknak van önálló sírjuk, de a meg sem születettek emlékének csak néhány temetőben adóznak kisebb építménnyel. Pedig ez az egész nemzetet érintő tragédia megérdemelné, hogy központi emlékhelyet kapjon és személyes meggyőződésem, hogy ennek helye a nemzet panteonjában, a Fiumei úti sírkertben van a többi nemzetet ért trauma, vagy dicsőség emlékhelyei között. Létrehozásával egy fájó adósságot lehetne pótolni, mely az eljövendő nemzedékek felelősségteljes életrendjének kinevelésében is szerepet kaphatna. Erre készítettem Buella Mónika tájépítésszel, Monostori Ferenc szobrásszal és Parócai Imre építész kollégámmal egy egész parcellát magába foglaló gondolatébresztőnek szánt tervet, melyet a képmellékletben mutatunk be.
Ebben a témában kerestem meg életszentséget tisztelő gondolkodókat és szakembereket egy kérdéscsokorral. A válaszadók az alábbi személyek:
Makláry Ákos – görögkatolikus pap, a Budai Görögkatolikus Parókia parókusa, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke
Salamin Ferenc – Kossuth-, és Ybl díjas építész, a Magyar Főépítészi Kollégium elnöke
Stamler Ábel – vallástudós, a Magyar Szemle főszerkesztője
Várfalvi Marianna – védőnő, szülésznő, a Magyar Védőnők Szövetségének elnöke
Egyetért Ön azzal az ideával, hogy a kevéssé ismert, kisebb emlékművek mellett létesüljön egy központi emlékhely Magyarországon a meg nem született gyermekeknek?
Makláry Ákos: Igen, nagyon fontosnak tartom a sokszor elhallgatott és kényelmetlennek tartott kérdés felvállalását és képviseletét. Egy központi emlékhely léte önmagában segítene abban, hogy az emberi méltóság tisztelete és védelme mindenki számára egyértelmű érték legyen.
Salamin Ferenc: A központi emlékhely megalkotása fontos esemény lenne több okból. Kifejezheti a közösség figyelmét az áldozatok felé, és lehetőséget teremthet az érintettek belső zaklatottságának lecsillapítására, az önmagukkal való megbékélés folyamatára.
Stamler Ábel: Teljesen egyetértek a gondolattal. Tragikus, ahogy a meg nem született gyermekekre tekint az a társadalom, amelyben számosan szenvednek a gyermektelenségtől, míg mások a kutyájukat, macskájukat, sőt malacukat (!) tekintik gyermeküknek, s végül a majomszeretetről se feledkezzünk el, ami járványszerű méreteket ölt. Sajnos azt kell mondjam, hogy mindezek nagyon komoly lelki és szellemi betegséget jeleznek. Hangsúlyozom, hogy nem „a nemzet megmaradása” és hasonló, jóllehet magasztosnak tűnő, de mégiscsak merőben világi okok miatt vélem így, hanem sokkal mélyebb alapokból, a keresztény tanítás, az Evangélium által lefektetett alapokból kiindulva. Amint a gyermek nem az anyja vagy az apja tulajdona, úgy nem is egy nemzeté, legyen bár fontos a nemzeti hovatartozásunk… Persze egy nemzet szempontjából lényegi kérdés, hogy születnek-e gyermekek. A dolog véleményem szerint úgy áll, hogy erre a nehézségre politikai és egyéb külső megoldás nem jöhet szóba. Itt belső fordulatra, konverzióra, megtérésre van szükség kinek-kinek a saját életében, s ehhez tán hozzásegíthet egy emlékhely, legalábbis merem remélni.
Várfalvi Marianna: Egyetértek azzal, hogy a már meglévő, vagy majdani helyi kisebb emlékművek mellett létesüljön egy központi emlékhely Magyarországon a meg nem született gyermekeknek. Ez egy nagyon érzékeny téma, és nem is egyértelmű, hogy kikre gondolunk ebben a körben. Egy új, kezdődő élet elfogadása mellett nem várt okok vezettek a gyermek születése előtti elveszítésére? Vagy váratlan, nem kívánt érkezése szándékos elutasításból eredő nehéz vívódásokkal meghozott fájdalmas döntés áldozata? Az eredmény szempontjából így is, úgy is veszteség. A meg nem született gyermekeink elveszítésének, mégis egykori létezésüknek egy központi emlékhely állítása komoly lépés, kifejezi az emberi léthez és az emberi méltósághoz való jogát. Lehetőséget arra, hogy az anya testében, vagyis erre az időre rendeltetett földi létében része lehetett, lett ennek a nemzetnek, egyéni sorsa a nemzet sorsának is része immár. Az egyéni sorsok összessége meghatározza a nemzet sorsát, jellemzi múltját, jelenét és meghatározza, előre vetíti, következményei lenyomataként befolyásolja jövőjét. Egy-egy emberi élet megismételhetetlen és megmásíthatatlan, mégis része a nagy egésznek. Egyéni és társadalmi felelősséggel tartozunk értük, egyéni élethelyzeteket élünk meg és döntéseket hozunk meg. Kell egy hely, ahol ezt nyugodt, felemelő, békés, tekintélyt és lelki erőt sugárzó környezetben nyílhatnak meg a szívek, az érzelmek, a gondolatok, fogalmazódnak meg rövid fohászok, vagy jól átgondolt imák. Kell egy hely, ahova elvonulhat a kegyelettel megemlékező, a megbocsájtást, feloldozást váró, a megemlékezést, a fájdalom, a veszteség feldolgozásához az elcsendesedést kereső ember.
Ha szükség van ennek létrehozására, akkor Ön milyen helyszínt javasolna?
MÁ: Budapest leglátogatottabb temetőinek egyikét javaslom: a Fiumei úti sírkertet vagy még inkább az Új Köztemetőt.
SF: Alkalmas lehet egy nagyobb park az emlékmű részére, egy olyan, elvonulásra, akár magányos emlékezésre és elmélkedésre helyet adó ‘időtlen’ helyszín, mint pl. a Fiumei úti Sírkert. Előnye ennek a helyszínnek a bekerítettsége, a nagy elődök ‘jelenléte’, a környező hétköznapi világból kiszakítottsága is. Fontos lenne, hogy az emlékhely emelkedettséget, lelki mélységet közvetítsen, de egyben lehetőséget teremtsen az egyéni elvonulásra, a magányos meditációra, a tettek megbánására is.
SÁ: Mindenképpen a Fiumei úti sírkertben lenne a helye egy efféle emlékhelynek.
VM: Fontosak a helyi-települési megoldások, de egy ilyen emlékhelynek a nemzet nagyjai között kell elérhetővé válni: a láthatatlan, legkisebb lelkeket megtestesítő, rájuk méltósággal megemlékező látogatóknak a „legnagyobbak” között.
Épületben, klasszikus formájú emlékműben vagy emlék-ligetben látja inkább a megoldást?
MÁ: Az emlék-liget koncepciót jobb megoldásnak tartom, mert a teremtett világ szépsége és a természetes környezet az embert szerető és irgalmas Istenhez irányít. Hasznos volna a négy évszakban gondolkodás és tervezés. Az emlékhely méretére vonatkozóan kívánatos volna az, hogy legyen lehetőség a területén elvonulni, csöndben lenni.
SF: Olyan emlékművet, emlék-ligetet tartanék megfelelőnek, ahol érzékelhető a ‘végtelen’ világ, melynek része vagyunk mi is és a nem létező is. Az objektum éreztesse a túlvilági találkozás lehetőségét, az emberi lelkek együttes létezését az elmúlás után.
SÁ: Azt hiszem, noha nem vagyok szakember, hogy az emlék-liget felelne meg leginkább ennek a célnak. Amennyiben jól értem, itt a statikus elemeken (emlékmű, épület) túl lenne egy dinamikus, ha tetszik élettel teli elem, mégpedig a növények, fák, bokrok, akár virágok, tehát a teremtett természetet és annak gazdagságát, egyediségét megjelenítő elem, ami nekem nagyon erősen utalna a születés és halál kettősére, egyebek mellett.
VM: Inkább emlékliget létrehozása lenne erre alkalmas, ahol levegőn, szabadban, sétálva, akár egy-egy elmélkedésre is alkalmas helyen leülve emlékezhet az oda látogató.
-Milyen társadalmi célja, szerepe lehetne egy ilyen emlékhelynek?
MÁ: Egyfelől a fogantatással kezdődő emberi élet feltétlen tiszteletét helyezné a fókuszba, másrészről a bűnnek és a mély lelki terheknek az Isten szeretetében történő megbocsájtását közvetítené.
SF: Elsődleges célja az emlékezés, amely mellett a hiány és a mulasztás érzése is megjelenik. A magányosan őrlődő lelkek támaszt kaphatnak, az emlékhely által segítséget a társadalomtól a nehezedő gondok elviseléséhez.
SÁ: Társadalmi célja talán a szembenézés lehetne, de ezzel kapcsolatban sajnos nincsenek illúzióim.
VM: A társadalom számára az emberi élet értékét, megismételhetetlenségét, méltóságát, az érte viselt, vállalt, felelősséget kifejező helyszín, tárgybeli üzenet. Szerepe a társadalom, az emberi lét iránti feltétel nélküli elkötelezettségének hangsúlyozása amellett, hogy az érték közvetítés keretei felelősséget adnak az egyéni döntéseknek is.
Mennyiben tudná egy ilyen központi emlékezési helyszín szolgálni az ítélkezés helyett a megbocsátás, elengedés és lelki gyógyulás folyamatát?
MÁ: Elengedhetetlennek tartom a tervezés folyamatába bevonni a lelki-szellemi tudományos területek szakembereit és tapasztalt gyóntató papot. Amennyiben a helyszín formailag és megjelenésében vonzó és békét sugárzó, a kérdésben megfogalmazott feltételeknek meg fog felelni.
SF: Olyan emlékhelyet lenne szerencsés létrehozni, mely megjelenésével, gesztusaival, lelkületével segíti a megbocsátás, a lelki megbékélés folyamatát. Akiket segít az emlékhely belső nyugalmuk megtalálásában, talán hatással lehetnek felebarátaikra, tanúságtételük, tapasztalatuk mintaadó lehet a hasonló helyzetbe kerültek számára is.
SÁ: Egy szemlélődő, mélyen meg- és átélt bejárás, emlékezés és elmélkedés, ha tetszik elmélyülés mindenképpen erre adna alkalmat mindazoknak, akik idelátogatnak. A fentiekben éppen erre gondoltam, a megtérés előfeltételeit az Ön által felsorolt dolgok és a szerintem hasonlóan fontos szembenézés (elsősorban önmagunkkal) teremtenék meg. Persze ehhez az ítélkezést kell mindenkinek visszafognia, s ezzel párhuzamosan önmagán kezdenie. Bár – s ezt szeretném leszögezni – az sem kérdés, hogy nem tehetünk úgy, mintha az életvédők és az élettagadók véleménye azonos értéket képviselne. Erről szó sincs. A bűn hitünk szerint bűn, s ezt elutasítjuk, de a bűnösnek járhat a megbocsátás. Ez pedig mégiscsak nagy lehetőség mindannyiunknak. Az irgalmasság azonban mindig csak az igazsággal együtt mutatkozhat meg, egyik a másik nélkül könnyen eltorzul…
VM: Nagyon fontos és nélkülözhetetlen, hogy ez a helyszín olyan fizikai és lelki környezetet adjon, olyan szemléletet, és erőt sugározzon, ami az ítélkezés helyett lehetőséget ad a megbocsátás, az elengedés és a lelki gyógyulás folyamatának.
ajánlott irodalom: Ratkó József: Halott halottaim c. vers, ITT megtekinthető.
