Településeink képéhez hozzátartoznak a temetők, melyek jellemzően a lakott terület szélén helyezkednek el, kerítésük, kapujuk elválasztja az élők városát a holtakétól. Míg egy élő település sajátságos és egyedi keretbe foglalja az ott lakó közösség életét és életszervezését, addig a temetőkerteknek is megvan a maga belső rendje. A két terület egymáshoz való viszonya, elhelyezkedése rávilágít arra, hogy népi temetőink helyének kijelölése nem pusztán praktikus földrajzi szempontok alapján történhetett, hanem figyelembe vehettek -bizonyos konszenzus alapján- asztrális és spirituális szempontokat is azok kialakításánál. Sajnos ezek a „szellemi-kulturális közmegegyezésen” alapuló szokások és rendszerező elvek fokozatosan kikoptak és kiüresedtek a modern társadalom temetési kultúrájából, ezért mindenképp érdemes ezeket röviden megemlíteni.
„…a lét végtelenszer nagyobb része a halálon túl van.” (Prohászka Ottokár)
Számos esetben megfigyelhető, hogy a temető helyét a település centrumához képest nyugati irányban jelölik ki és gyakori, hogy magaslati területet vesznek ehhez igénybe. Ennek árvízveszélyes területen praktikus oka is van, de elképzelhető, hogy keletről átvett-áthozott szakrális-szimbolikus értelemmel is bír. Bekerítésük épített kerítés híján határozott természeti formák, sövények és árkok vonalával jelölt, tövises virágzó bokrokkal körbeültetett. A temetőterület elhelyezésének függvényében gyakran előfordul, hogy a főkapu nyugati irányból nyílik rá a temetőre. A temetőkapu minden esetben nagy hangsúlyt kap, hiszen a kisebb temetőkben nincs központi épület, ezért ennek szerepét a kapu veszi át, ami általában gondosan bezárt szárnyakkal, egy messziről -akár a temetőből, akár a település felől- is jól látható, kitüntetett helyen áll.
A falusi temetők összképe sugallja a szemlélőnek a település tősgyökeres lakóinak vallási hovatartozását. A temetőn belül a felekezetek igyekeztek térben elkülönülve, az összetartozásukat mutatva temetkezni és a sírjelek és azok térbeli elhelyezkedése e vallási hovatartozást szembetűnő módon jelezték. A sírjelek jellegzetesen magyar típusát, a fejfát és kopjafát elsősorban a református és evangélikus vallásúak használták, melyek összetett jelentésrétegeinek elemzésével számtalan tanulmány foglalkozik, ezért erre most nem térünk ki. A kereszt alakú fejfák is a reformáció elterjedése után jelentek meg a temetőkben, hiszen annak előtte a templomokon sem volt kereszt, ezt csak a felekezeti megkülönböztetés miatt kezdték el alkalmazni. A zsidók viszont temetőik térbeli elválasztását tömör kerítés építésével is nyomatékosították, hiszen vallási parancsaik és emlékezet-hagyományaik is karakteresen eltérnek a keresztény halottkultusztól.
Általában egy temetőn belül a sírok a központi elemhez viszonyulva helyezkednek el és már a honfoglalás kori temetőinkben is kelet-nyugati tájolásúak voltak. Ahol van temetőkápolna vagy valamilyen központi építmény, ott körkörösen az épület körül temetkeztek (ez volt általánosan jellemző a középkorra), ahol viszont nem volt építmény, ott a temetőkapu és az onnan induló temetőút diktálta a belső rendet, ezért ebben az esetben az út mellett, a kapu irányába fordítva állnak a sírok. Ezek a sírok minél távolabb vannak a rendező centrumtól, annál egyszerűbbek, de léteznek temetőkerítésen kívül álló sírok, vagy elkülönülő belső sírcsoportok is. Ezek a nem szokványos elhelyezések a társadalmi „kivetettség” és a kívülállóság jelei, hisz a kerítésen kívüli terület megszenteletlen, így ide a kereszteletleneket és az öngyilkosokat temették legtöbbször, de a temetőn belül álló elhúzódó magányos vagy csoportos sírok is bizonyos társadalmi-kulturális oppozícióra vagy kitaszítottságra utalnak, a temető végébe pedig általában az erkölcsi megbélyegzettek, a koldusok, az ismeretlen vándorok kerültek elhantolásra. (A temetőkerítéssel egybeépített un. fal-sírboltok a városi temetők sajátos építményei, ahol viszont a „szélre kerülés” nem kivetettségre utal; ezeknek a sírboltoknak a helyét kifejezetten tehetős családok vásárolták fel.) A társadalmi hierarchiát és beágyazottságot tükröző régi, vidéki temetőfelosztást aztán fokozatosan váltotta fel a sakktábla-szerű temetői parcellakiosztás, mely a XIX. században megnyitott temetők jellemzője lett, ami a katonai térképészet és az ott alkalmazott feszes várostervezési rend temetőkre alkalmazott formájának tudható be.
László Gyula professzor ásatásai során ismerte fel, hogy a honfoglalás kori vezetőréteg temetőiben egy-egy összefüggő területen az azonos családba, rokonsági kötelékbe tartozókat temették el. Ez a szokás a későbbi népi temetkezési szokásokban is tovább élt, elsősorban Erdélyben. Kós Károly Rákosdon folytatott kutatásai és feljegyzései nyomán is megállapították, hogy az egyes nemzetségeknek, nagycsaládoknak a település rendjében elfoglalt helye, társadalmi rangja nem csak a templomi ülésrendben tükröződik, hanem az azonos rokoni körbe tartozók sírjainak egy csoportba rendeződése által a temetőben is. A tisztán kiolvasható rokoni, családi, bokros temetkezés rendjét számos magyar település temetőjének példájából is ismerhetjük.
Sajnálatos módon a bürokratikus elvek és a mérnöki temetőtervezés a falusi temetőinket is elérte, ezért a családi együtt-temetkezés szokását felváltotta a parcellák folyamatos feltöltésének szellemtelen rendezőelve, amely híven tükrözi a modernizálódó társadalom lélektelenségét és spirituális érzéketlenségét is. Falusi temetőinkről Kunt Ernő kultúrantropológus állapítja meg találóan, hogy „a halott falu őrzi az élő falu erkölcsi értékrendjét”1. Sajnos a társadalomban tapasztalható erkölcsi-kulturális bomlás és lesüllyedés mára temetőinket vizsgálva is analógiákat mutat és a legtöbb új temető rendszeréből már nem vonhatóak le érdemleges következtetések. Különösen igaz ez a mereven lehatárolt, helyhiányos városi temetőkre, melyek az idők során egyfajta társadalmi-üzleti szolgáltatássá váltak, érzéketlen megtérülési és újrahasznosítási szempontok bevonásával együtt.
Temetőink hagyományos vallási és családközösségi térrendezési elveinek fokozatos eltűnése mellett kialakult viszont egy új igény az emlékezetkultúrában: a csoportos megemlékezés lehetőségének igénye. A közösség csoportokról való megemlékezésének máig élő és leggyakoribb megjelenési formája a háborúban, szülőföldjüktől távol elhunyt hősi halottak emlékét őrző emlékhely. Ezek általában a település központi helyén vagy a temető közelében, esetleg annak megkülönböztetett részében állnak. A hősök neveit gyakran vésték rá a családi sírkövekre is, függetlenül attól, hogy az illető földi maradványai hol leltek végső nyughelyet. De léteznek a katonai emlékművek mellett politikai események, pl. az 56-os magyar forradalom halottainak emlékművei is, környezeti katasztrófák áldozatainak vagy akár az ismeretlen szervdonorok, abortált gyermekek emlékművei. Általánosságban elmondható, hogy érezhető társadalmi igény van az emlékezet-, és kegyeleti kultúra területén olyan -temetőkerteken belül kialakított- emlékhelyekre is, melyek a társadalmi emlékezetben felgyülemlett feldolgozatlan, vagy nehezen feldolgozható eseményeknek állítanak emléket és biztosítanak teret a megemlékezés és tiszteletadás aktusának.
Átfogó, teljes temetőkertet érintő tervezések során előfordulnak olyan kivételek, ahol a mérnöki-üzemeltetési szempontokon kívül magasabb viszonyrendszert is bekapcsolnak a munkába és a hagyományos polgári temetés-szolgáltatás biztosításán kívül egységes kompozíció létrehozásával emelik méltó helyre az emlékezetkultúrát. E tervek gyakorlatba való átemelése egy meglévő temetőkertben már nehézkes, új temetők megnyitása pedig ritka. Magasabb szintű kegyeleti méltóságot emelő beruházások általában csak a ravatalozóépületek létrehozásánál tudnak megjelenni. Meg nem valósult temetőkert rendezési terveink között mind szempontrendszerében, mind alkalmazott formai megoldásaiban különleges alkotás Kampis Miklós Kossuth-díjas építész, a Nemzet Művésze kaposvári köztemetőre készített terve (1983-84). A tervről és annak vezérlő szellemiségéről a Mester kisebbik fiát, Kampis Gábor építészt, a Makovecz Imre Alapítvány munkatársát kérdeztem:
KL: Édesapád Lőrincz Ferenccel ( ) a Somogyterv I-es műtermében dolgozta ki ennek az új temetőnek a tervét. Már a temető helyének kiválasztása is ellentmondott az akkori városfejlesztési terveknek. Miért esett erre a területre a tervezők választása?
KG: Szíves engedelmeddel, a kérdéseidre nem Én, hanem a legilletékesebb fog válaszolni, téren is időn túlról.
Kampis Miklós:
„A temetőt eredetileg az Általános Rendezési Terv a várostól északra, sík, mezőgazdasági területre jelölte ki. Lőrincz Ferenc érdeme, hogy mint városi főépítész, ezt az új helyet megtalálta, a várostól délre, a lakóterület és a Zselicségi tájvédelmi körzet határán. Előnye, hogy a város errefelé nem fog terjeszkedni, tehát nem épülhet körül, nem záródhat be. Aránylag súlypontban van, jó közlekedési lehetőséggel. A táj gyönyörű, domborzati alakzata lényegében egy észak-déli és egy kelet-nyugati „T” alakú völgyvonulat, két dombbal, egy keleti fekvésű (körülbelül 40 m-es) és egy nyugati fekvésű (körülbelül 20 m-es) 10-15% maximális emelkedésű lejtővel.”
KL: A tervben a temető belső területhasználata, a parcellák (és benne a sírok) valamint a ravatalozóterek tájolása és megformálása, mind-mind egységes rendezőelv szerint lettek elhelyezve, melyek kellő komolysággal dramatizálják a temetés és emlékezés megrázó aktusait. Hasonlóságot vélek felfedezni édesapád Menedék című novellájában leírt ideális, az antropozófia elvei szerint tervezett település temetőjének és ravatalozójának leírásával. Valójában az ideális társadalmi és életszervezési modell temetőképe ez a terv? Mik ezek a fő rendezőelvek?
Kampis Miklós:
„Az alapelv maga a természeti, kozmikus környezet, az abból fakadó tájoltság (észak-déli tengely) vagyis a Nap járása és annak a ravatalozókkal, sírparcellákkal való összhangjának megteremtése. A ravatalozókat keletre-nyugatra és délre tájoltuk, hasítékain a napsugarak a halott arcára vetődnek (délelőtti, délutáni és déli temetéskor), a parcellák úgy alakulnak, hogy az eltemetett halottak arca is a Nap járását követi, feléje néz (ez ősi magyar temetkezési szokás, de más népeknél is fellelhető ilyen törekvés).
A kompozíció fontos elemei: a kapu előtti tér (előkészítés a kapu átlépésére), a kapu (árokkal, híddal, kerítésen csipkebokorsorral), mely az élők birodalmából a halottak birodalmába vezet, a ravatalozóig vezető út, melynek hetes tagozódása (urnaligetekkel és kereszttengellyel) sokféle dologra utal (az emberi lény felépítésére, a fejlődés ritmikájára, az ember, halál utáni és földi életére stb.) mégpedig úgy, hogy ezt járás közben, folyamatszerűen élik át a gyászolók (a kereszttengelynél tűz ég, levegőég van körülöttük, vizet lépnek át és földdombok ritmusai között járnak) majd a ravatalozónál ugyanez egyszerre, szubsztanciális formában van jelen (tűz ég a ravatalozóban, levegőben tartózkodunk, vizet lépnek át ismét, és földkupacban van maga a ravatalozó). A temetési szertartás útvonalát is úgy igazítottuk, hogy a középtengelyben égő tüzet mindenképpen meg kell kerülni (ez a terv). A kereszttengely maga az én jelképe, különösségét és fontosságát ez indokolja. A mai emberi struktúrát így tudtuk jelezni – távoli őseink vagy késői utódaink felé.”
KL: A terv sajnálatos módon nem valósult meg, de legalább nem építették el annak helyét. A hősök temetője ligetesen benőtt erdős részen figyelmeztet csendesen egy hiányra, amivel még tartozik a társadalom a holtaknak. Neked személy szerint mi a véleményed? A konkrét esetben is és általánosságban, egy ilyen mélységben átgondolt és őszinte temető és kegyeleti park megvalósításának biztosítottak-e még a szellemi-kulturális és közakarati feltételei?
Kampis Miklós:
„Egy temető soha nem egyszerre épül ki, ahhoz egy tömeggyilkosságot kellene végrehajtani. Tudtuk, hogy 5-8 éves ütemekkel bővül majd, és legalább 50-60 év, mire teljes egészében kész lesz. Azonnal rájöttünk, hogy akkor már egyikünk sem fog élni, és tudtuk, hogy valamikor jön majd egy ember, aki azt mondja, hogy ezt nem így kell folytatni, hanem amúgy, és akkor az egész koncepció kész, ami pedig a terv lényege. Azt mondtuk, hogy itt a Kampis, nála hét évvel fiatalabb a Lőrincz, még hét évvel fiatalabb a Gáts, hét évvel fiatalabb a nemtudomki, és legfiatalabb a Deák Varga Dénes, aki huszonöt éves, tehát megérheti a végét, fontos, hogy értse, miről van szó, nehogy áttervezze harminc év múlva az egészet. Bármennyire humoros ez, holtbiztosan tudtuk, hogy messze túlterjed azon a határon, amit személyesen átláthatunk. Amit építészeti folyamatosságnak nevezünk, az számunkra valóságos tervezési probléma lett.”(2)
KG: Mindehhez csak annyit tudnék hozzátenni, hogy a Kós Károly Egyesülés tagjai közül sokan, Te is és Én is fiatalabbak vagyunk Deák-Varga Dénesnél, így aztán előttünk áll a nagy feladat: megvalósítani a magyar organikus építészet eme különleges tervét, amely működésével szolgálhatja a jövőben megjelenő, szellemmel áthatott ember kifejlődését.
(1) Kunt Ernő: A magyar népi temetők szemiotikai elemzése. (A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XIII-XIV. 1975. 475-507.)
(2) Kampis Miklós: Tíz könyv az építészetről – Summa Antroposophiae – Homo Architectus Sum (trilógia, magánkiadás 2025. Makovecz Alapítvány webshop)
Szöveg: Kuli László
A cikksorozat előző része ITT olvasható.
