Z. Tóth Csaba
A Képes Krónika ősnévsorának megfejtése
– mégsem „mese”? *
„… midőn teljes elméjével odafigyelt, könnyen látta az összes dolgok mindegyikét, tíz vagy húsz emberöltő során.” (Empedoklész, 129. töredék, ford. Steiger Kornél)
Bárcsak olyanok lennénk, mint a mottónkban említett régi görög – valószínűleg Pythagoras –, aki, ha „jól odafigyelt”, látta a múlt és a jövendő dolgait! Akkor nem kellene a töredékes és sokszor felettébb önző, mai értelmünkre hagyatkozni az ember rejtélyének, a népek történetének kutatásában… Addig is, míg újra eljön ez a boldog állapot, korszak, a földiesebb logikánkra vagyunk utalva, és gyakran évtizedek telnek el, míg határozottabb eredményekre jutunk. Így vagyunk krónikáink kutatásával is, melyek titokzatos sziklaként magasodnak a megismerésünk előtt.
Ha valaki megnézi az Árpád-ház őseinek névsorát, mely a 14-15. századi krónika-családban, mindenekelőtt a Kálti Márk-féle Képes Krónikában szerepel, Anjou Lajos király idején (1358), első pillantásra ellentmondásokat, enyhén szólva is „pontatlanságokat” fedez fel. Ám az eddigi tudományos kutatás sem ment valami sokra ennek a névsornak a tisztázásában, s egyszerűen csak „zavaros családfának”, „teljesen önkényes leszármazási táblázatnak” nevezik az 1964-es magyar kiadás jegyzetei. Természetesen nem könnyű a dolgunk, nem vagyunk túlságosan elkényeztetve nemhogy a honfoglalás előtti korszakok adataival, de az államalapításig eltelt száz esztendőről is erősen foghíjasak az írásos emlékek, avagy épp rendkívül szerteágazóak, sokrétűek, hiszen a honfoglalás előtt több, különböző törzs, népcsoport verbuválódott a „mag”-magyarság köré. Mint maguk a krónikások is említik, létezhettek magyar „ősgeszták”, eredeti dokumentumok, melyekből különböző módon, mélységben szemezgettek, Anonymustól Thuróczyig – ahány krónika, annyi adat van a honfoglalás időpontjáról is –, de sajnos ezek az első, írásos forrásaink elvesztek a Mátyás király halálát követő majd’ kétszáz esztendő felfordulásaiban.
Igyekeznünk kell tehát a lehető legalaposabb, legszélesebb áttekintésű kutatásokat elvégezni, hogy kihámozzuk a krónikák, őstörténetünk forrásainak eredeti valóságtartalmát. Jómagam már idestova több mint húsz esztendeje törekszem erre a „restitúcióra”, s közben persze nemcsak az adathiánnyal kellett megküzdeni, hanem a különböző, így-úgy meggyökeresedett vagy akár újabb felfogások is gyakran akadályt, megoldandó problémát jelentettek. De egy régi szerző, Fiók Károly tanulmányának címe, az „Őstörténet és kritika” nyomán talán elmondhatjuk, hogy ma már felnőttünk egy „őstörténet és önkritika” jellegű hozzáálláshoz is („Fiók újratöltve”), hiszen az utóbbi száz-százötven évben mégiscsak jelentősen kinyílt az érdeklődés, befogadókészség, s főként a mai fiatalabb nemzedékeknél tapasztalható egy megújhodás, ami talán megkönnyíti a teljesebb realitás figyelembevételét, a „fizikai” forráskritika mellett a szellemi kutatást, megközelítéseink „finomhangolását”.
Legutóbb végülis egy egyszerű számítás révén jutottam el a névsor „megfejtéséhez”, valószerűnek látszó értelmezési lehetőségéhez, miután előzőleg és sokadjára időrendi kérdésekkel foglalkoztam, a hunok Kárpát-medencéből történő távozása, 453, és az avar-hunok bejövetele, 560 közötti kb. száz év áthidalásával. Ez a hiátus 453-560 között mindössze három-négy emberöltő, s nem kizárt, hogy az avarokkal bejöhettek az Atila-hunok unokái, dédunokái is, ahogy a krónikák is rendre visszajövetelről, sőt visszajövetelekről beszélnek – ez megmagyarázhatja az ingadozásokat a honfoglalás/ok időpontjai körül –, máskülönben nehezen érthető, miért jöttek volna ide az avar-hunok a több ezer kilométerre fekvő Közép-Ázsiából, ill. Belső-Ázsiából. Az európai hunok uralma és a közép-ázsiai, fehér hunok vagy heftaliták felemelkedése is átfedi egymást, mondhatni párhuzamos birodalmak voltak, amiben akár tudatos „hun geostratégiát” is felfedezhetünk. Ilyen gondolatok foglalkoztattak tehát, amikor elővettem a Képes Krónika névsorát s felmerült, hogy Álmos születésének feltehetően helyes, Anonymus 3. fejezetében olvasható 819-es (kerekítve 820-as) dátumától visszafelé a nevekhez kellene társítani harminc éves emberöltőket, a nemzedékek távolságának átlagos értékét. Ezt meg is tettem, és ami elém tárult, olyan volt, mintha szertegurult gyöngyöket fűztem volna egy fonálra, megkaptam a honfoglalás előtti évszázadaink „gyöngysorát”, a krónikai személynevek/népnevek és a történeti források megdöbbentő egyezéseit, mintegy öt-hat „csomópontban”. Felmerül természetesen a kérdés, hogy a névsor eredeti-e, az őshagyományainkból származik, avagy a krónikások „számolták ki”, ahogy jómagam, hiszen ők is ismerhették Anonymus 819-es adatát? (bár nem ismétlik meg) És a másik fontos kérdés: a krónikások átszámolták-e a régi, „pogánykori” időszámításunkat a keresztény korira, vagy esetleg már a honfoglalás előtt is használtuk a régi időszámításunk mellett a keresztényt? Itt is elképzelhető mindkét lehetőség, s ezekre a kérdésekre az alábbiakban röviden még visszatérünk a névsor tárgyalásánál, illetve függelékekben a tanulmány végén, utalással a Kállai Géza által már régebben felvetett ókori Metón-ciklusra, mely a Nap és Hold együttállásain alapszik, vagyis az újhold visszatérésein 19 évente ugyanarra az állatövi pontra, amit Kállai szerint ismerhettek, használhattak őseink is a fejedelemválasztás, s ha kellett, a fejedelem szakrális feláldozása időpontjának meghatározásánál, mely körül hatalmi harcok, konfliktusok is kitörhettek. Úgy tűnik, hogy ezek az ősi szokások megjelentek még az Árpád-ház történetében (ld. Álmos nevénél, és Függelék 3, 4).
A névsor elejét, a bibliai Noé, Jáfet, Nimród neveket nem tudjuk beilleszteni ebbe a sorba, ám ez nem zárja ki, hogy a bibliai nép-genealógiának ne lett volna valamilyen alapja, hiszen ez babiloni ősforrásból és az i. e. 8-6. században, a próféták korában, épp a zsidók fogsága idején Elő-Ázsiába nyomuló nagy szkíta törzsszövetség csoportjainak ismeretéből fakadhatott. A „Thana” ősnevet sem lehet igazán beilleszteni a sor elejére, Berossosnál nem találtam, Epiphanios a 4-5. században csak annyit említ, hogy a hagyomány szerint Nimród alapította Baktriát s hogy Nimród lett volna Zarathustra. Maga a Képes Krónika is cáfolja, hogy Nimród (Kép. Krón. Nemproth, Kézainál Menroth) járt volna a Tanais/Don folyónál, bár a nevet „engedelmesen” átveszi. Így tehát „Hunort” vettem az első nemzedéknek, ami egyszerűen a hunokat, a hun fejedelmek „ősét” jelenti.
Vannak bizonytalan nevek, melyeket magam nem tudtam elhelyezni, noha valamilyen oka lehetett a szereplésüknek, akár úgy, hogy egyszerűen csak fel akarták dúsítani később a krónikások családfává, ezért kerültek késői nevek ősi időkbe. A Bleda/Buda név pl. Budli alakban jelenik meg AD 70 k., vagy említhetnénk F. Hirth megfejtését négy név, a Beztur, Mike, Kulche, Levente kínai-hun párhuzamaival kapcsolatban (ld. Függ. 6.), bár kései nevek is létezhettek már korábban. Egyes esetekben úgy tűnik, hogy a krónikaíró egy nevet mintha kettébontana, pl. a történeti forrásokból ismert hun Oktar nevet Kadarra és Othmarra, vagy a szintén hun Balambért a Balog, Bender nevekre, egymás után. Alábbiakban az emberöltők dátumai plusz-mínusz 5-10 év kiegészítéssel értendők, tehát hozzávetőlegesen, a sorszámok a nevek előtt pedig a Hunortól Álmosig terjedő 39 nemzedékben elfoglalt sorrendet jelentik (rövidítések: – = időszámításunk előtt, + = időszámításunk után).
1. HUNOR, -320 k.= a név a hunokat jelenti, s mivel a Hunor, nem pedig a Magor név szerepel az élen, így egy hun „ősfáról” lehet beszélni, melyen a hunokhoz különböző időpontokban csatlakozott népeket is megtaláljuk (ld. alább); a kiváló sinológus, Henri Maspero: Az ókori Kína c. munkája szerint (p. 320), a hunok/xiongnu első biztos említése a kínai forrásokban -319, ami meglepő egyezés az általam „kiszámolt” adattal s a Metón-ciklussal is, jóllehet a hunok már ez előtt is léteztek, Kína környékén elsőként a xianyun-okkal azonosíthatóak, akik i.e. 840-823 k. többször megtámadták a Csou-birodalmat (Si King/Dalok könyve, 167, 168, 177, 178. énekek, a kínai, angol változatokban), ill. megjelennek már az Avesztában is, hiiaona, hyaona néven, melyből a közép-perzsa/pehlevi chión névalak lett, s úgy tűnik innen a magyar kun elnevezés, mely már a kipcsák „kunok” bejövetele előtt létezhetett a magyar nyelvben (ld. The Zend Avesta, ford. J. Darmesteter, archive.org, és a Sahname, uo. angolul, és Radó A., 1896). Egyéb hun nevek párhuzamai (főként Priscustól, AD 5. századból): Dama = Máma, Donatosz, Bereka = Berikosz (Kézainál Bereka), Scemen = Eszkam, Ed, Etei = Edekon, Atakam (ld. Pritsak, 1982).
6. KEAR, -170 k.= Krum, bolgár kán nevét rejti (Anon. 11-12, Keán, ld. madarai feliratok), aki 810 k. elfoglalta a Kárpát-medence keleti felét, majd utódját, Szalánt a magyar honfoglalók hódoltatták.
7. BELER, -140 k.= bular, bolgár (a krónika a Bereka nevet is használja a meótiszi szarvasvadász-jelenetben, ld. fent, hun név?); e nevek az ogurok és óbolgárok csatlakozását jelentik, a -170-es dátum mindössze 6 év híján egyezik a hun nagyfejedelem, Maotun vagy Modun shanjü levelének keltezésével, -176-tal, amikor leírta a kínai császárnak, hogy 30 „íjfeszítő” nép csatlakozott a hunokhoz, köztük a kínai átírásban dingling-nek, tielö-nek nevezettek, akiket O. Pritsak óta az óbolgár-ogur-hun Dulo-dinasztiával azonosít a kutatás (O. Pritsak 1955, kroraina.com), és ez a név lehet az alapja a Kézai-krónikában szereplő Dula, „alán” fejedelem nevének is (Maotun leveléről ld. Z. Batsaikhan 2006, ford. Z.T.Cs.; érdekes, hogy a kaukázusi alán-oszéteknél, a jászok legközelebbi rokonainak Nart-mondáiban megjelenik a Dollau név, igaz, a nartok ellenségeként, ld. Nartok 2009, VI. 10, p. 206-208). Az ogurok, óbolgárok népes törzsei (mintegy 70 törzsük volt az AD 5-6. századi források szerint) hozhatták létre a Tobol-Irtis menti Szargatka régészeti kultúrát i. e. 7. században, itt jelennek meg a hunok leletei, eleinte szórványosan, i. e. 3. század végétől (Szidorovka, Iszakovka). A szargatkai ogurok nagy valószínűséggel azonosak a Hérodotosz által említett arimaszpokkal, „egyszeműekkel”, IV. 13, 16, 27. (ld. még Maspi/maszpok a perzsák egyik törzse, s így talán lehet arimaszp = árja maszp is, Hérod. I. 125, C. S. Wheeler 1854, W. Beloe 1840, valamint J.T. Wheeler 1854, p.270, és perzsa-méd személynevek a bibliai Eszter könyvében, 9,8-9); az ogurok az Irtis-Tobol mellékéről szoríthatták vissza az Urálhoz, az Isszet-folyó, oroszul Iszety, térségébe az isszedonokat (ld. alább); v.ö. egy vogul világteremtési mondában szerepel egy iráni nevű „Paraparseh” (perzsa Pasargadai?), akinek egyik népe félszemű, de a monda szerint csak azért nevezik így őket, mert hunyorogva néznek a napba; kérdés, hogy vajon nem egy kultikus, nap-tiszteleti szokásról van-e itt szó, melyet a székelyek máig őriznek a pünkösdi hajnalvárásukban? ld. Finnugor-szamojéd/uráli regék és mondák, 1984, 1. A világ keletkezéséről; más finnugor mondákban számos „isszedon” szokás is felbukkan, melyeknek megtalálhatók a magyar népmesei párhuzamai, ld. Berze Nagy J. és Nagy Olga gyűjtéseit), majd kialakult egy kölcsönös kapcsolat a két, illetve három kultúra, nép, az „arimaszpok”/ogurok-óbolgárok, „isszedonok”/szavárdok-ómagyarok, és a „finnugorok”, hantik, manysik ősei között (Koryakova-Epimakhov 2007). Ez utalhat esetleg már a szargatkai ogurok „finnugor”/szavárd-magyar nyelvismeretére is.
21. LEEL, 280 k.= Kézai 32. szerint Léltől származott a Zuard-nemzetség, amiben egyértelmű emlékét láthatjuk ősi szavárd-kapcsolatainknak, melyek a Don és a Dnyeper közötti levédiai szállásterületünkre költözésünk előtt s valószínűleg egy ideig még ezután is fennálltak (De administrando imperii, 38: régi nevünk szavarti aszfali, lovas szavárd); meg kell jegyezni, hogy a Lél személynév ’lélek’ jelentéssel megvan a „finnugor”/uráli hantik vagy osztjákok nyelvében, lil, lill alakban (OH/III., Az Aranyfejedelem éneke, vuaress lill = vércse-lélek), ami közelebbi kapcsolatokra, nyelvi átvételekre utal. Mint már rámutattam az elmúlt évtizedben, több forrással rendelkezünk, melyek a szavárdok és a magyarok AD 1-2. századi kelet-európai, Don-Volga-vidéki jelenlétére vallanak, a hunok 375-ös érkezése, ill. a gótok, alánok feletti győzelme előtt mintegy 200-300 évvel, így Metere: AD 8-10, Ovidius, Tristia, II. 191; Mattzaris: AD 40, celjei sírfelirat, CIL, 5234; Sardi Scythae: Plinius, IV. 83, Mazacasos: uo. VI. 21; Souardeni: Ptolemaios, V. 9,16, Materi: uo. V. 9,17. (ld. Beveztés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba, 1988, Z.T.Cs.: A hun-magyar eredethagyomány kérdései, II., 1999, Turán, 2001/6, p.36, n.26, a Waldseemüller-térképen szereplő suardeni névről, és Pekkanen a materi névről, Turán, 2009/1, melyeket azonban az eddigi kutatás rejtélyes okból nem vizsgált, holott páratlan jelentőségű adatokról van szó, melyeket alátámasztanak egyéb tudományos eredmények, pl. Tóth Tibor, Éry Kinga volgai szarmata analógiái). A szavárd-magyarok a kelet-uráli Iszety-folyó térségében az Itkul-kultúrát alkothatták i. e. 7. századtól, amikor feltehetőleg a szargatkai ogurok érkezésére az Irtistől az Iszetyhez költöztek, s „isszedonok”, isszetiek lettek, a Hérodotosz által közvetített helyi közlés szerint (az Iszet név eredetije lehetett Isz, majd Iszed is, a régi magyar d-kicsinyítőképzővel, ld. Anon. 18, 34, Kézai 59, hely- és szem.nevekben, sőt talán az elő-ázsiai szuvarok is általunk lettek szavárdok); nagy valószínűséggel a bronzkorban az Urál-Kazahsztán térségében megtelepedett Szintasta-Andronovó kulturális komplexum proto-iráni népei között keresendők az elsődleges őseink (ld. dokumentumfilm a dél-uráli Szintasta-kultúra egyik településéről, cirill-betűs címen: Arkaim, Ural, Rosszija, Csaszty 1-4, www.europetourism.su, és a ZDF filmje, Vermächtnis der Steppenkrieger, 3D-animációkkal), míg az altáji Afanszjevo-kultúra talán a turániak, hunok és ogurok első régészeti nyoma. Orosz régészek azt is felfedezték, hogy az itkuliak a gorokovóiakkal az Uráltól nyugatra költöztek i.e. 3. század végén, valószínűleg épp a hunok miatt (Koryakova-Epimakhov, és Z.T.Cs.: Isszedónia 2013; ld. még a legutóbbi szenzációs felfedezést, a Cseljabinszktól északra, az Uelgi-tónál talált honfoglalás kori magyar leleteket: Magyar halomsírok az Urálon túl, Youtube). Ez is jelentheti, hogy eredetileg lehetett egy markáns különbség a szavárd-magyarok és a hunok között, ami később „megszelídült”.
22. ZAMUR, 310 k.= a szavárd, szuvar, szavir név elírása lehet, s mivel a krónikában emellett szerepel a Zuard névalak is, ugyancsak Léltől eredeztetve (v.ö. Kézai, 32), így feltételezhető, hogy a névsor valamilyen más kéztől, valóban korábbi, honfoglalás előtti korszakból (is) származhatott (Anon. 6. említi a Zemera/Szemere nevet; megvizsgálandó, hogy a krónikai személynevek között nincsenek-e ázsiai zodiákus-nevek, v.ö. tör. szemer = egér, patkány, és keleti zodiákus-éve, Pritsak, 1955, p.71, 79); a szavárd név egyéb alakjai: Zavuk, József kagán levelében, AD 961 előtt, és Sewuk, Sew, a „sewordik” őse, Yovhannes Draskanakertsi, vagy Joannes Katholikos, örmény pátriárka Históriájában, 900 k., a bibliai Kús fiainak Szeva, Szavtah, Szavteka (nem Shába!) neveihez társítva, 1.Móz. 10,7, s egy dunai bolgár fejedelmet is Szevarnak hívtak, 722-734 között. A bibliai (és az örmény, kazár) nevek utalnak az Arab-félsziget nyugati részén élt szabeusokra (Ésa. 18, és 45,14), de talán eredendően az észak-mezopotámiai szubarokra, Szubartu, Szubir-ki népére is (Ungnad 1936), akik eszerint nem árják, hanem „kúsiták”/khámiták voltak, s akiknek kései utódai (a mi szabirjaink/szavárdjaink déli maradékai) lehettek az arab, szír forrásokban szereplő harrani szabeusok, kiket az iszlám azonosított egy al-Sabi’ah nevű moszlim szektával s az iraki mandeus keresztényekkel (Glasenapp 1975, Chwolsohn 1856, Kienast 1926, Religion, Learning, 1990, p. 485-6; ld. még Sz. A. Grigorjev a dél-uráli Szintasta-kultúra transzkaukázusi, anatóliai jegyeiről, in Kurgans, Ritual Sites 2000). Érdekes a Márianosztra melletti Zuvár-hegy és egykori vára, amely a Zovárd-nemzetség birtokában lehetett (Karácsonyi III. 1., Knauz II.); a vár köveiből építették a pálosok a nosztrai kolostorukat (Gyöngyösi: Vitae fratrum, 26. fej., „Nosztra” vár)
23. ZAMBUR, 340 k.= ez is lehet a szavárd, szavir, szuvar név módosulása; az m szabályos módosulása a b-nek, ebből pedig lehet egy eredetileg kiejtett v-re következtetni, tehát Zamur, Zambur = Zabur, Zavur, és a szavakon belüli szótagcsere, hangzócsere is ismert jelenség, mint a fenti kazár és örmény névalakoknál láthatjuk (ld. Anon. 6, Zombor, aki Huba ill. Töhötöm vezértől származott; Kézai némileg eltérő vezérnévsort közöl, apák helyett a fiúkat). Valójában tehát úgy tűnik, ezen a ponton kapcsolódnak a szavárdok, magyarok a hun-történetbe, a krónikai névsor emberöltői szerint 280-340 között, bár erről a dátumról nincsenek egyéb forrásaink (ld. még alább).
28. KADICHA, 490. k.= a kadocsák csatlakozását jelenti, egy délnyugat-káspi melléki ősiráni (turáni?) népet, akiket már Xenophón említ a Kürosz nevelkedése című munkájában, s akik AD 451-ben az avarayri, 481-ben az akori örmény-perzsa ütközetekben harcoltak a perzsák oldalán, a hunokkal (és valószínűleg az avarokkal) együtt, majd az 500-as években az észak-mezopotámiai Dara városa körüli bizánci-perzsa ütközetekben, olykor a hunok ellen is (ld. Kmoskó 2004); sajnos a kadocsák sem keltették fel igazán a korábbi kutatás érdeklődését, noha Joannes Antiochenus munkájában a 486. évnél szerepel elsőként a gör. „kadiszenusz legomenusz Ounnusz”, a ’hunoknak nevezett kadiszok’ megjelölés (Chronika, 214,9, in FHG, V., p. 28, v.ö. Th. Nöldeke 1897, valamint Marquart: Streifzüge, p. 279-280, katisk, aparhajk és honk, Lazar Parpeci és Moses Xorenaci krónikáiban, ld. Z. Tóth Csaba: Ismerjük-e krónikáinkat? Turán, 2010/1.), vagyis a hunok és kadiszok/kadocsák törzsszövetségének első írásos emléke, mindössze 4 évvel tér el a számításom szerinti 490. évtől! (a Metón-ciklus ehhez közeli éve 483). Nem valószínű, hogy ez a „bravúr”, miként a fentebbiek, valamelyik 12-15. századi krónikásnak lenne tulajdonítható, sokkal inkább eredeti hun-magyar, ogur-magyar forrásból származhat, méghozzá úgy, hogy őseink a 30 éves emberöltőket és a Metón-ciklust is ismerték, s már az államalapítás, AD 1000 előtt ők maguk, és/vagy a későbbi krónikások, valószínűleg ezt vetették egybe a keresztény időszámítással (ld. Függelékek). A kadocsák a 7. századi ogur-székely első honfoglalókkal érkezhettek a Kárpát-medencébe, majd teljesen beolvadhattak a székelyek közé, de nevük fennmaradt a krónikákban, személynévként (vö. talán a Katisz vagy Kacsics nemzetségnév, Karácsony J.) és településnevekben: a baranyai Kacsóta régi neve Kadosafalva volt, az erdélyi Udvarhelyszékben pedig Kadács vára, Kis- és Nagy-Kadács és Kadicsfalva őrzi emléküket (Földrajzi nevek etimológiai szótára, Csánki D.: Magyarország történeti földrajza, v. ö. dunántúli településnevek erdélyi párhuzamai, Györffy, 1990).
33. BENTEKUS, 640 k. = Mundzuk, Atila király apjának neve, aki 420-430 k. élt, s a név „megmagyarosított” alakja, időrendi elhelyezése arra mutat, hogy itt Kuvrat, onogur-bolgár kán apját érti a krónika, akinek a neve azonban nem ismert (ld. alább).
34. ETHELE, 670 k. = Kuvratnak felel meg, aki 605-665 között élt, s mintegy „új Atilának” tekinthették a fejedelmi, vezéri képességei miatt, azután, hogy 635-ben felszabadította népét a kazár-türk és/vagy az avar uralom alól; mint ismeretes, halála után 5 fia közül három nyugat felé vonult népük egy-egy részével, illetve már ez előtt is nyugatra vonultak ogur törzsek (Dümmerth D., 1987, László Gy. 1977, ld. Fredegár folytatója LXXII, a 631. évnél említi, hogy 9000 bolgár költözött a bajorokhoz, ld. még alább). Fontos kiemelni, hogy a Kép. Krón. 677-re teszi a magyar honfoglalást, míg Attila halálát 573/577-re, ami az avar-hunok 560. évi bejöveteléhez áll közel, ill. talán az avar-hun honfoglalást vezető kagán halálához.
35. CHABA, 700 k. = Kuber, aki Kuvrat 4. fia volt, több forrás szerint a pannóniai avarokhoz költözött 670-680 k., helytartó lett, majd összetűzésbe kerülve az avar kagánnal, Görögországban telepedett le (Theophanes, Nikephorus, Notitia Episcopatuum, Poveszti, Miracula S. Demetrii, madarai sziklafelirat, Бешевлиев, 1979); Kézai 7. szerint a „hunok” 700-ban foglalták el a Kárpát-medencét, Anon. 45. pedig a lat. „Sobamogeri” név alatt közli Kubernek a székelyeknél fennmaradt emlékét, mivel Kuber a török (iráni?) csaban = ispán címmel rendelkezhetett s ez a cím maradt fenn a székelyeknél a Csaba személynévben (ld. O. Maenchen-Helfen, 1973, p. 396, 402-403, kínai átírásban ch’up-an, 7. századi török méltóságnév használata személynevekben; Atila királynak nem volt „Csaba” nevű fia, a kedvenc kisebbik fiát Irniknek v. Ernáknak hívták, az Atilánál követségben járt Priscus rétor szerint); a magyar ’ispán’ szavunk a török eredetiből származhatott, nem a szlávok által is átvett „zsupánból” (ld. a Nagyszentmiklósi kincs egyik csészéjén ZOAPAN alakban, Pritsak, 1955, p. 85, uo. a boila név méltóságnévi eredetéről, p.40-41). A fenti három névből láthatjuk, hogy az emberöltők szerint megfejtett névsorunk is igazolja a 7. századi „első” honfoglalást (mely a hunokéval együtt voltaképpen a második bejövetel volt), igaz, ebből csak kisebb csoportok maradhattak, köztük a korai székelyek (ld. Z.T.Cs.: A Csaba-monda történeti alapjai, 11 forrás megjelölésével).
36. ED, 730 k. = chorezmi/khwárizmi név Anon. 8, 10. szerint (v.ö. Kézai 22. a székelyek és khwárizmiek kapcsolatáról, ami a honfoglalás után előhadakként való szereplésükre vezethető vissza, ld. DAI 39-40, gör. kabaroi, „kavarok”, és a székely Koromza-ágról Györffy Gy. 1990; ld. még choliaták, Menand., kálizok Maszúdinál, Abu Hamidnál, Kinnamosnál, a görög-alán lágy kiejtéssel, melyet mi is átvettünk, ld. helyneveinkben Káloz, -kalász összetételek, és Fejér megyei települések káliz vezérnevei: Aba, Alap, Örspuszta, Vajta, etc.); a khwárizmiek 730 körüli csatlakozása nem lehetetlen, hiszen 702-ben érkeznek a kazárokhoz, amikor az arabok elűzik őket Khwárizmből, az Oxus/Amu-darja melléki ősi királyságukból (Tolsztov: Az ősi Chorezm, az Afríg-dinasztiáról is, ld. Függelék 5.). Azonban valószínűbb a 780 utáni csatlakozásuk az ogur-magyarokhoz, miután a kazárok is elűzik őket, a katonai és kereskedelmi szerepükből fakadó hatalmuk, befolyásuk miatt. Valószínű, hogy Kijev városát khwárizmiek alapítják 838/9 körül (Poveszti: Küj, Scsek, Khoriv), s ezt követően alakulhatott ki az immár ogur-magyarokkal való szövetségük, amikor a besenyő támadás miatt a szavárdok elszakadtak tőlünk (DAI 38). 881 táján az ogur-magyarok (ungari, onogurok) és a khwárizmiek (cowaris) már együtt harcolnak Bécs környékén (Annales Iuvavensis); Anonymus 8. Kijev városához kapcsolja a khwárezmiek csatlakozását, némi malíciával „kutyáknak, legyeknek”, ill. „kumánoknak”, azaz pogányoknak, istenteleneknek nevezve a középkori Magyarország első „kapitalistáit”, akiknek eredeti zoroasztrianizmusára talán nem a legjobb hatással volt a júdaizmus felvétele (ld. még Anonymus „királyi” szubjektivitása az idegen, csatlakozott népekkel kapcsolatban: cap.9: „rómaiak legelnek” = németek; Prológus, cap. 13, 14, 39: idegen eredetű „gúnynevünk” a hungarus/onogur; cap. 45: „Csaba-magyarok”, gör. soba-, azaz ostoba-magyarok, mert nem akartak hazajönni = utalás Kuberre és népére). A káliz vezérek neveit főleg Fejér megyében találjuk meg.
37. UGEG, 760 k. = Ukok/Altáj-hegység? Ukek/Volga-mellék? Anonymusnál Álmos apja.
38. ELEUD, 790 k. = „Levedi”, aki követként, 850-55 körül „erejének hiányára”, azaz idős korára hivatkozva maga helyett Álmost és Árpádot ajánlja a kazár kagánnak (DAI 38). Konstantin császár vagy a tolmács ama félreértése, hogy „a türkök első vajdája Levedi volt”, a magyar követek, Bulcsu és Tormás herceg közlésében valószínűleg úgy hangozhatott, hogy „Előd volt a rangelső jabgu” (v.ö. jobbágy szavunk a tör. jabguból eredt, az Aranybulla idején még főember jelentéssel), azaz a kende, a főfejedelem, aki viszont sosem ment követségbe, bár lehetséges, hogy a szavárd kende halála és a szavárdok elköltözése után Előd lett a főfejedelem. Az is lehetséges, hogy Előd nem Álmos apja volt, hanem egy másod- vagy harmadrangú vezér, gyula vagy tarchan („harka”), vagy még a kazárok által kinevezett szad. A három régi főméltóság, kende (nem török), gyula, horka/tarchan (török) nevét Anonymus személynevekként közli (v.ö. DAI 40, Bulcsu „karkháról”; ld. a dagesztáni hunok méltóságnevei Dasxurancinál 682-ben: elteber, ertegin, tarchan, szad, Ibn Fadlannál a Volgai Bulgária méltóságai 922-ben: kagán, kagán-bég, kündü-kagán, dzsausigir, s a kazároknál: hazarhakan, yilig, iszad/szad Dzsajhani, Gardizi, Ibn Roszteh műveiben, s uők a kagán választásának szokásáról is, ld. Róheim 1984, Róna-Tas 1996).
39. ALMUS, 820 k. = Anon. 3.: Álmos 819-ben született, ami igaz lehet, bár ez is a keresztény időszámítás szerinti dátum; haláláról: ld. Anon. 13., „nagy áldozatot (lat. magnas victimas; a fordításokból hiányzik a „nagy”!) mutattak be a halhatatlan isteneknek”, és a Képes Krónikában: Álmost megölték Erdélyországban, mert nem mehetett be Pannóniába, e szűkszavú, de sokatmondó megjegyzések Álmos, a szent fejedelem feláldozására utalnak (vö. Z.T.Cs.: Isszedónia I-II.). Megjegyezzük, hogy ’álom’ szavunk is megvan a finnugor nyelvekben (ld. TESz), ami nyelvi, szomszédsági kapcsolatokra utal (akár magyar nyelvi átadásra is), nem közös néperedetre. Mindenesetre érdekes, hogy a „finnugor” nyelvi párhuzamok épp a Lél és az Álmos neveknél jelennek meg.
Így tehát a 30 éves emberöltők beiktatása a Képes Krónika névsorába öt vagy hat időrendi „csomópontot”, fontos történeti egyezést eredményezett, melyek a hunokat és a hozzájuk csatlakozott népeket jelölik, nem konkrét leszármazást:
1.) hunok, -320 k. (Hunor)
2.) ogurok, bolgárok, -170/140 k. (Kear, Beler)
3.) szavárd-magyarok, +280/340 k. (Leel, Zamur/Zambur/Zuard, ld. még alább)
4.) kadocsák, 490 k. (Kadicha/Cadusa)
5.) ogurok, „hungarok” és velük a székelyek többlépcsős bejövetele a 7. században (Bentekus, Ethele, Chaba), amit régészetileg, embertanilag és talán már a magyar nyelv használatát illetően is „első honfoglalásnak” nevezhetünk (a leletek 610, 630 és 680 körüli bejövetelekre utalnak, László Gyula 1977, p. 257-58); ogurok jöttek be a magyarokkal 895 körül is (5 török és 2 magyar nevű törzsünk, a „hétmagyarok”, Anon. lat. Dentumogeri, ami a tör. yedi/dzsedi, gyedü = hét számnévre vezethető vissza)
6.) végül a khwárizmiek csatlakozása az ogur-magyar hét törzshöz 730 körül (Ed), de inkább 780 után, bár lehetséges, hogy egy szavárd-magyar, ogur-magyar apától vagy anyától 730 k. született káliz vezér utóda, népe a 780 utáni évtizedekben csatlakozott végleg a magyarokhoz, valószínűleg Kijevnél (ld. Anon. szerint vérszerződés kellett az ogurokkal és a khwárizmiekkel is).
E népek hunokhoz való csatlakozásának dátumai közül egyedül a szavárd-magyarok 280-340 körüli csatlakozására nincsenek történeti forrásadataink, ám mivel a többi öt „csomópont” (a hunokat is beleértve) több oldalról is támogatható, így nem kizárt ez sem, hiszen logikus, hogy a hunok igyekeztek minden kelet-európai „íjfeszítő” népet szövetségükbe tömöríteni a 375. évi nagy inváziójuk előtti évtizedekben, s a Don-Volga-Kaukázus térségében is szükség volt hun szövetségesekre. Más kérdés, hogy Atila halála, a hun törzsszövetség felbomlása, 453 után ezek a népek nagyrészt újra önállósodtak, erről több forrásunk van (Jordanes 50,266 szerint egy Almos nevű, valószínűleg szavárd-magyar vezér, a társaival Atila fiai ellen harcolt 453-ban, míg a „bittugorok”, a bes-, azaz 5-ogur törzsek – akikre utal a krónikai Beztur név? – Atila fiaival; ld. még Priscus 463, Malalas 527, Prokopius 550 k. a szavir-magyarok és az ogur-hunok összecsapásairól, s néha pongyolán „hunnak” nevezik a szavirokat), majd egy újabb ogur-hun és szavárd-magyar szövetség létrejöhetett a kazár korban, vagy a besenyő támadás után (a kazárok 600 körüli érkezése után már nincsenek forrásadatok a szavir-magyarok és az ogur-hunok viszályairól, de ez lehetett a közös, kazár hadiszövetségbe tagolódás miatt is; v.ö. Levedi/Előd kazár felesége, DAI 38).
Összegzésképpen úgy vélem, hogy a Képes Krónika névsora létezhetett már Anonymus idején, aki Kézaihoz hasonlóan csak válogatott a nevek között, ahogy Emese álmát is csak töredékesen, magyarázva közli (Kézai egyáltalán nem, viszont közli a csodaszarvas-mondát, amit Anonymus nem). Megfigyelhető, hogy a korai krónikák által nem közölt, vagy töredékesen közölt ősibb adatokat helyenként bővebben, pontosabban említik a későiek, ami már a reneszánsz „tudományosabb” szemléletének köszönhető (az itáliai püspök, Pietro Ranzani például a legszebb, leghitelesebb leírását adja Emese álmának, a fénylő, ragyogó patakkal). Valószínű, hogy az Árpád-ház őseinek voltak már fejedelmi „mnemonikái”, melyek rovásírással, „szkíta betűkkel” készültek, keményfa-táblákra, vagy még inkább arany-, ezüst-, bronzlemezekre, illetve kőtáblákra, kőszobrokra vésve (ld. szkíta, ótörök balbalok/bálványok), s e névsorok segíthettek a régi történetek felidézésében az énekmondóknak, táltosainknak (v.ö. Hérod. I. 132, az óperzsák papjai az istenek „leszármazási rendjét” énekelték a szertartások alatt, idézi Eliade I. 278). Ez lehetett a sztyeppei lovasnépek szokása, ez felelt meg életmódjuknak, kultúrájuknak, nem a bőbeszédű, sérülékeny pergamen-krónikák, melyek már inkább a „feledés” századaira jellemzőek, amikor megfakultak az emlékezet erői s a régi történeteket le kellett írni, össze kellett csiszolni, immár az adott korhoz, személyes kvalitásokhoz is igazítva, de még anélkül, hogy teljesen precízek lettek volna a tények, nevek kezelésében. Az egész eposzokat megőrző emlékezet, szájhagyomány egykori eleven létezése, majd fokozatos eltűnése és a kötöttebb írásbeliség megjelenése nagyon jellegzetes vonás az emberiség történetében, voltaképpen ennek a nagy átmenetnek, az idő- és térérzékelés, a szemléleti mód nagy átalakulásának sajátos dokumentumai a középkori krónikáink, az imaginatív, élő beszéd, gondolkodás és a holt írásjelek „között”. Talán a miénkhez hasonló rovásos névsor lehet a nemrég Naszilovónál, az Uráltól keletre talált bronztábla, melyet AD 6-8. századra kelteznek a kutatók (ld. alább, Csáji K. L. felvétele, MTI, alfahir.hu), s népneveket tartalmaz egy szogd kézirat, a Nafnamak is (W.B. Henning: Selected Papers, 1977, p. 67, 387, n. 5).
Természetesen érthető, ha az ősi, szövetséges és rokonnépünk, a szavárdok 815 körüli elszakadása és a Dél-Kaukázusba költözése, majd az ogur-hunok csatlakozása után nemzetünk „családfáján” a későbbi apák, a történelem „fenegyerekei”, a hunok kerültek előtérbe, a családfa élére, hiszen maga a honfoglalás „fegyverténye” is az ogur-hunokkal megerősödött törzsszövetségnek köszönhető, s ezt erősítette a székelyek, avar maradékok hun-hagyománya. Az alapos történeti – és intuitív – kutatás révén azonban felfedezhetjük, hogy őshagyományunk, ősnévsorunk is időrendben „gondolkodik”, még ha ebben olykor s látszólag „pontatlanságokat” követ el, későbbi neveket korábban, vagy korábbi neveket később szerepeltet. Ennek, mint a fentiekben láthatjuk, meglehetett az oka, értelme, s noha nem zárhatjuk ki teljesen a kései krónikások tévedéseit, kompilációit sem, a Képes Krónika ősnévsorának váza, magva, az említett öt-hat ponton megegyezni látszik a történeti realitásokkal.
A tanulmány jegyzetekkel, függelékekkel bővített, szerkesztett változata innen tölthető le.
