Z. Tóth Csaba: Isszedónia
– szavárd párhuzamok az uráli és a magyar folklórban, és kultúrantropológiai, régészeti megközelítésük
„Nem a törzsök vadságátul kell hát mérni a Nemzetnek lelki erejét, hanem a természeti hathatosságtúl; mert a társasági mívelés tökéletesíti a jól termett nyers Nemzetet, s a valaha vad Americában kerekedhetik a valaha vad Brittusok segítségével egy legszelídebb Philadelphia – tsak egynehány Franklin kell belé.” – Horváth Ádám: Magyar Magóg Pátriárkhátúl fogva I. István királyig, 1817., részlet az ajánlásból
Talán szubjektíven hangzik, de része lett a valóságnak: ma úgy emlékezem az első „Isszedóniám” megírására, hogy az elkészülte után, 2013-ban két esemény történt, melyek mintegy „Isten ujjaként” mutattak a magyar őstörténet-kutatás fontos irányára: az egyik a cseljabinszki üstökös megjelenése volt, mely délkeletről érkezve, február 15-én ragyogó fénnyel, hatalmas robbanással „íródott” az égre, a nyugat-szibériai havas tájba, a másik pedig a térségben zajló, Uelgi-tó (vagy Boloto Aydykul) melléki orosz-magyar régészeti ásatások első televíziós híre, azév szeptember elején. Mindez szinte varázsütésre robbant elő számomra az égen, és arany-ezüst csillogással a föld alól, s zavarbaejtő módon mintha még a magam szerény munkája, kitartó szabir-magyar „perújrafelvétele” is egy apró szikra lett volna ebből. Mintha a Magyarok Istene ezekkel az égi, földi „jelekkel” adta volna hírül, hogy helyes az irány, melyet követünk, régészetileg van keresnivalónk ott, az Uráltól keletre, és nem is teljesen olyanformán, ahogy a „finnugor” elmélet képviselői egyoldalúan beállították.
Leszámítva az üstököst, a magyar őstörténet uráli kutatási iránya legjelentősebb részben, de idehaza még ma is eléggé mostohán kezelt orosz régészeti eredményeknek köszönhetően nyerhet igazolást, közvetve már azóta, hogy megkezdődtek az ásatások az Urál környékén és Nyugat-Szibériában az 1960-as, 70-es évektől, melyekről nemrég L. Koryakova és A.V. Epimakhov tudósítottak összefoglalóan, régi hiányt pótolva. Igaz, a korai magyarság, vagy szavárd-, szabir-magyarság régészeti nyomainak azonosítása a bronz- és vaskor, vagy a szarmata-hun idők leleteivel még nem történt meg, s kérdés, hogy ezen a téren teljes bizonyossághoz juthatunk-e valaha, mégis, a történeti, néprajzi, nyelvi adatok összefüggéseinek „iránytűje” ebbe az irányba mutat, az Urál, Nyugat-Szibéria, Kazahsztán sztyeppei, erdős-sztyeppei térségeire, ahol a bronzkortól jelentős proto-iráni, pre-szkíta, majd szkíta és „szkíta jellegű” népességek jelentek meg, sugároztak szét déli, délkeleti irányból, a Kaukázus és/vagy Közép-Ázsia felől, egészen az Altáj-hegységig terjedően. Köztük voltak a szavárdok vagy szabirok, később Szibéria névadói, és a magyarok törzsei, együtt vagy még külön, valamint délről vándorolhattak Belső-Ázsiába minden bizonnyal a hun és ogur „előmagyarok” is.
1. A bronz- és vaskor főbb vonásai a sztyeppe-térségben és az „isszedónok”
A bronz- és vaskor, a korai középkor még nyilvánvalóan, sőt gyakran riasztóan távol állt a mai civilizációs „standardoktól” – nemcsak Ázsiában, hanem Európa területén (germánok, vikingek, kelták, görögök, rómaiak), vagy a Közel-Keleten is –, noha ma már tudjuk, hogy a sztyeppe-térségben sem csak egy primitív, állandó nomadizálást kell elképzelnünk, hanem itt is voltak a téli hidegek és az ellenséges támadások miatt létrejövő kisebb-nagyobb falusias, városias, erődített települések, Dél-Oroszországtól a Dél-Urálon át láncban az Altáj-hegységig, fa- és vályogszerkezetes, és ún. boronafalú, farönkökből épült házakkal, mellettük pedig földbeásott, szuterén-típusú kunyhókkal, majd sátrakkal is, melyeket sánc-árkos, gerendavázas védművek vettek körbe a stratégiai, kereskedelmi csomópontoknál. (ld. az Uráltól délkeletre felfedezett bronzkori erődváros, Arkaim rekonstrukciója, és az orosz nyelvű videó, Vszjo csugyesza Urala, www.europetourism.su)
Arkaim
A nagyállattartás egyre jobb feltételeit, a népesség és az állatállomány növekvő számának megfelelő környezetet kereső törzsek már a bronzkor kezdetétől (kb. i. e. 4500) fokozatosan birtokba vették a hatalmas, eurázsiai füves pusztákat (kelet-európai Jamna-, Katakomba, Gerendavázas-kultúrák expanziója, Afanaszjevo az Altájban, Botai, Krasznij Jar Észak-Kazahsztánban, majd Szintasta-Arkaim népei a délkeleti, majd északabbi Transzurálnál, és az Andronovo-kultúracsalád a sztyeppén). Elkezdődött a háziasított, sokáig csak vágóállatnak tartott, kistermetű sztyeppei vadlovak, főleg a szelídebb kancák szekérbe fogása, a könnyű, küllős kerekű szekér „genezise”, feltalálása, mely optimálisabb volt a lovak erőkifejtése és a hadviselés számára a nehéz, tömör kerekű kordék után. A küllős, kétkerekű, két ló vontatta kocsik eddigi legelső nyomai épp a dél-uráli Szintasta-temetkezésekben maradtak fenn (i.e. 2100-2000 k., itt keskenyebb nyomtávú, valószínűleg csak rituális, temetkezési célra szánt kétkerekű kocsikat helyeztek a sírokba), majd hamarosan elterjedt a ló hátalása, a lovaglás, az ehhez szükséges eszközrendszerrel (kantár, nyereg, zabla, bőr-, fa-, majd fémkengyel), és a lovas harcmodor (szkíta rövid íj, lándzsa), aminek óriási, hosszú távra meghatározó, világtörténelmi jelentősége volt nemcsak a hadászat fejlődésében, a nomád pásztorkodás kialakulásában, hanem a nagy távolságokat áthidaló lóhátas közlekedés elő is segítette az érintkezést, a kulturális, kereskedelmi, nyelvi cseréket az egyes régiók népei között. A sztyeppe-térségben előbb alakult ki az átütő erejű lovas hadviselés, lovasíjászat, mint a déli magaskultúrákban, ahol még csak a nehezebben kezelhető vadszamárféléket (onager) ismerték, a sztyeppén mégis csak ideig-óráig jöttek létre egységes „birodalmak” (Európai Szkítia a legtovább, majd a Hun, Kazár és Mongol Birodalmak), aminek a törzsi széttagolódáson, „szkíta-turáni öntudaton” kívül oka lehetett, hogy az eurázsiai „magtérség” az Aral-tótól északra nem kedvezett az igazán tartós letelepedésnek, a rideg, nem istállózó állattartás miatt az egyre gyarapodó nyájakat, csordákat, méneseket egyre távolabbi legelőkre, folyóvölgyekbe kellett kihajtani, hogy elegendő táplálékot találjanak számukra, idővel pedig velük ment a népesség is, vagy egy része, s a letelepültből könnyen válhatott „nomád”. Mondhatni, a déli és az északi időjárási övek is erőteljesen predesztinálták a népcsoportokat egy letelepült vs nomád, „iráni vs turáni” típusú szembenállás kialakulására, noha úgy tűnik, az indo-irániak, árják is a sztyeppéről vonultak délebbre (i.e. 1500-1200 k.), s már korábban is létezhetett egy kelet-nyugati irányú, tengelyű „iráni vs turáni” hasadás, tehát korántsem volt minden nép „turáni” csupán attól, hogy az Aral-tótól, Oxustól északra élt, illetve nem azonos mértékben, módon.
A sztyeppe- és erdős-sztyeppe-öv népeinek élete tehát döntően két-három, „nem-humán”, külső, természeti tényezőtől függött, ami egyben nagyobb fokú önállóságot, mozgékonyságot is követelt: az állatállománytól és az állatoknak táplálékot biztosító növényzettől, legelőtől és víztől, emellett természetesen nagy jelentősége volt az érclelőhelyek birtoklásának is. E tényezők meghatározták a hiedelemformák, vallási képzetek jórészét is, melyek a növényi, állati és emberi termékenység jelenségei körül léteztek, s a szellemi-vallási felfogás is ezeknek a képzeteknek a köntösében jelent meg, pl. az állatalakú istenségek, „istenné” avatott áldozati állatok, s itt nem csupán a fizikai érzékelés lelki vetületeiről, „szimbolizációról” van szó, hanem egy közvetlen szellemi látásról is (fr. clairvoyance, ang. second sight), melyben még észlelték a természeti világ szellemi tartalmait, miként a déli magaskultúrákban. Az élet nagy „beavatásai”, születés, házasság, halál, a „be- és a kilépés” körül csoportosulnak, s a termékenységi képzetekhez szervesen társultak az elmúlás, a lelki elem „éterizálódásának”, szellemi világba való visszatérésének, visszavezetésének képzetei, mind a természeti körforgás, az áldozati szertartásokban leölt állatok, mind az ember elhunyta, szélső esetekben feláldozása esetében. Az elmúlásnak népenként jellemző szokásokkal körbevett társadalmi rítusából, a temetkezésből, az elhunyttal, holttesttel, halállal kapcsolatos képzetek „materializációjából” sokat megtudhatunk egy-egy régészeti kultúra, írásos emlékekkel nem rendelkező, archaikus népcsoport hiedelemvilágáról, szokásairól. (archív fotókon az Iszety-folyó térsége, fölső szakaszának sziklás partjai; Sz. M. Prokugyin-Gorszkij felvételei, 1910-12 k., www.loc.gov)
Sz. M. Prokugyin-Gorszkij felvétele, 1910-12 k.
Az első Isszedónia c. tanulmányomban a történeti adatok, orosz régészeti kutatások fényében kénytelen voltam utalni arra, hogy a korai szabirok, vagy már szabir-magyarok igen nagy valószínűséggel azonosak lehettek a kelet-uráli Iszet-folyó (oroszul Iszety) térségében élt bronzkori Szintasta, illetve az ebből leágazó, későbbi Szargary-Mezsovka gyökerű, jelentősebb Itkul-kultúra népeivel, akiket Herodotos, Aristeas „isszedónoknak” nevezett az i.e. 6-5. században, de több, kisebb népcsoport is élt az Iszetnél (Vorobjevo, Baitovo, Naszilovo leletei), akiket az itkuliakkal együtt a helyi adatközlők az egyszerűség kedvéért az összefoglaló „isszeti” névvel illethettek, s ez módosult azután a görög nyelvi környezetben „isszedónra”. Az isszetiek csoportját ugyanúgy írja le Herodotos, mint a szkítákat: igazságos nép, nőik egyenjogúak a férfiakkal, és a legkirívóbb szokásuk, hogy marhahússal keverve megeszik elhunyt apáik csontról lefejtett húsát, a lefűrészelt koponyatetőt pedig bearanyozzák és szakrális edényként használják az évenkénti szertartásokon. Nagyon hasonló szokásokat Strabo is említ a délebbre, keletebbre lakó masszagétáknál, szakáknál.
Sz. M. Prokugyin-Gorszkij felvétele, 1910-12 k.
Természetesen ma már nehéz adaptálni ezeket az ősi szokásokat a nemzeti „pantheonban”, elfogadni, hogy eleink egykor emberhúst fogyasztottak, megették elhalt vagy szakrálisan föláldozott apáikat, ellenségeiket, holott Álmos fejedelem feláldozására utal mind a Képes Krónika 28., mind Anonymus 13. fejezete, ami azt jelzi, hogy a kendét, a szakrális fejedelmet mindig feláldozták. Egyedül Sebestyén Gyula „merészelt” szembenézni ezeknek a riasztó szokásoknak az emlékével több mint 100 esztendeje, pedig ez az „isszedón” szokás is megerősíti a szabir-magyarok szkítaságát, s ezekre az ősi szokásokra utalnak népmeséink és az uráli hagyományok párhuzamos elemei, melyek a hantik, manysik énekeiben, mondáiban is fennmaradtak, mint a „szoberek”, azaz szabirok, vagy szabir-magyarok szokásai, ill. nevesítés nélkül is, mint sztyeppei, szkíta szokások. Az ősvallási, majd népi képzetek nem csupán „mesék”, hanem egykori szerves, lelki-fizikai valóságot tükröznek, melyre legfeljebb ma vagyunk „finnyásak”, s gyakran túlidealizáljuk, szépítjük, mert réges-rég magunk mögött hagytuk, noha meglepő módon, a nyelvünkben máig őrizzük az emlékét: az „egyem a húsod”, „egyem a szíved”, „megzabállak”, „ennivaló vagy” szólásokkal egy rajongó odaadást, a szeretet felsőfokát szándékozunk kifejezni, felnőttel, gyerekkel kapcsolatban ma is, ez más nyelvekben tudtommal nincs meg, specifikusan magyar sajátosság Európában. Ugyanakkor még nem tudjuk biztosan, hogy a magyarság ősei eleve az Isszet-menti szabirokkal éltek, már a bronzkortól, vagy pedig csak a vaskorban költöztek oda, egy aszályosabb sztyeppei klímaváltozás, ellenséges népmozgások vagy egyéb okok hatására, s csak ezután vehették át ősmagyarjaink az „isszedón” szokásokat, köztük a rituális, részleges kannibalizmust. Mivel a népmeséinkben nem kifejezetten saját, hanem idegen elemként jelennek meg a kannibalisztikus, horrorisztikus részletek, így valószínű, hogy volt bizonyos distancia történetileg is a szabirok és a magyarok között, s az „isszedón” elemek elsőrendűen a szabirokra vezethetők vissza. Mindenesetre a fennmaradt köznyelvi szólás egy olyan reminiszcencia lehet, amely ma is kifejezi az ősi, „isszedón”, szkíta rítus lényegét, hogy mindez az elhunyt rokonokkal kapcsolatban szeretetből, teljes tiszteletből és áhítatból történt, így érezték, hogy eggyéválnak az elődökkel, s az idősebb feláldozandók is ezzel a tudattal, érzéssel voltak eltelve, hogy életüket szentelik az utódaikért, noha nyilván egy elfajulással állunk szemben, melynek gyökerei – ahogy az „Irán-Turán” szakadás és a Góg-Magóg problematika is – úgy tűnik az atlantiszi idők „lázadó angyalaihoz” vezetnek. Az alábbiakban részletesebben ismertetem az „isszedónok”, itkuli szabir-magyarok rituális kannibalizmusával párhuzamos egyéb vallástörténeti, néprajzi és történeti forrásokat, valamint egyes Urál-környéki régészeti lelőhelyek erre utaló vonásait, melyek igazolni látszanak egy szokásbeli, etnikai kontinuitást, az ősiráni, pre-zoroasztriánus, szkíta hiedelem- és szokásvilággal való szerves kapcsolatunkat a bronzkortól egészen a honfoglalásig, az egyéb szkíta és szarmata vonások mellett.
2. Az Avesztától a keresztény szerzőkig
Az Aveszta tiltja mind a halottak eltemetését, elégetését, mind az emberevést (Vendidad, Yasts, ford. J. Darmesteter). Ezek a tiltások utalnak a korábbi gyakorlatra, a szokások különböző korú, Zarathustra előtti és utáni „rétegeire”, amelyekből láthatjuk a temetkezési rítusok alakulását, a változó spirituális és „életföldrajzi” körülményeknek megfelelő szokásformák keresését a különböző ősiráni eredetű csoportoknál. A Vendidadban (vagy Videvdadban) Zarathustra kérdezi az isteni lényt, Ahura Mazdát, a „Nap-aurát”, hogy mi a helyes és helytelen eljárás a temetkezéssel kapcsolatban:
Vendidad, I. 17.: (az Ahura Mazda által teremtett tizenharmadik jó földdel, Kakhrával kapcsolatban, amely talán a khoraszáni Karkhnak felelhet meg) „Innen jött Angra Mainyu (Ahrimán, Ármány), aki a halál, akinek boszorkányságból fakadó ellenteremtése egy bűn, melyre nincs bocsánat (óir. anaperetha): a holttestek elégetése” (a tüzet „Ahura Mazda fiának” nevezi az Aveszta, melyet tilos volt beszennyezni a halottégetéssel, de volt periódus, amikor alkalmazták a hamvasztást).
III. ii,8: „Ó, anyagi világ Alkotója, Te Szent! Melyik a második hely, ahol a föld a legnagyobb fájdalmat érzi? – Ahura Mazda így válaszolt: Az, ahol a kutyák és emberek holttestét eltemették.” (9: az a hely is, ahol a Dakhmákon, a Hallgatás Tornyain elhelyezték az emberi holttesteket; a kutyák kivételes bánásmódban részesültek az Aveszta árjáinál, résztvettek a temetkezésben is, hogy a hiedelem szerint tekintetükkel elűzzék az ártó szellemeket; a honfoglaló magyarság temetőiben is több, őrzőjellegű kutyatemetkezést találtak, pl. Hajdúdorogon)
III. iii,12: „Ó, anyagi világ Alkotója, Te Szent! Ki az első, aki a földnek a legnagyobb örömöt nyújtja? Ahura Mazda így válaszolt: Az, aki kiássa a kutyák és emberek holttesteit.” (13: az is, aki lerombolja a Dakhmákat, ami utalás a holtak feltámadására a végső időkben, az elmúlás szellemi legyőzésére, de egy igen ősi szokásra is, az exhumációra, amellyel a csontmaradványok kultikus megőrzése volt a cél, ld. alább, 47. jegyz.; később osszáriumokba tették a csontokat, ebből alakult ki az urnatemetkezés)
III. iv,36-37: „Ó, anyagi világ Alkotója, Te Szent! Ha valaki a földbe temeti egy kutya vagy egy ember holttestét, és nem ássa ki fél éven belül, milyen büntetést kell kapnia? – Ahura Mazda így válaszolt: Ötszáz ostorcsapás az Aspahe-astrával (ld. ostor szavunkat), ötszáz ostorcsapás a Sraosho-karanával.”
VI. v,44-45: „Ó, anyagi világ Alkotója, Te Szent! Hová tegyük, hová fektessük a halottak testét, Ó, Ahura Mazda? – Ahura Mazda így válaszolt: A legmagasabb csúcsokra, ahol mindig vannak dögevő kutyák és madarak, Ó, szent Zarathustra!”
VI. v,49-51: „Ó, anyagi világ Alkotója, Te Szent! Hová vigyük, hol helyezzük el a holtak csontjait, Ó, Ahura Mazda? – Ahura Mazda így felelt: A Mazda-tisztelők állítsanak épületet, ahol a kutya, a róka (óir. raopi) és a farkas (óir. wrkas) nem érheti el (a csontokat), és ahová nem folyik be az esővíz… Ezt az épületet kőből, habarccsal és földből emeljék; ha megengedhetik maguknak, s ha nem, akkor helyezzék a maradványokat a halott szőnyegére és párnájára, öltöztessék az ég világosságába, és helyezzék a napra.”
VII. iv,23-24: „Ó, anyagi világ Alkotója, Te Szent! Meg lehet tisztítani azt, aki eszik egy kutya vagy egy ember holttestéből? – Ahura Mazda így válaszolt: Nem, ó, Zarathustra, nem lehet! Odúját le kell rombolni, életét ki kell oltani, szeme fényét elvenni; (mert) a Drug Nasu (innen az ’ördög’ szavunk) ráront, körme hegyéig megragadja, s ezért az ember tisztátalan lesz, mindörökre.” (a víz és a tűz holttesttel való beszennyezéséről ugyanígy; v.ö. VII. viii,55-57, a hullaevő démonokról).
VII. x,73-74: „Ó, anyagi világ Alkotója, Te Szent! Meg lehet-e tisztítani az edényeket, melyeket egy kutya vagy egy ember holtteste érintett? – Ahura Mazda így válaszolt: Ezeket meg lehet tisztítani, ó, szent Zarathustra! – Hogyan? – Ha aranyból készültek az edények, meg kell mosnod egyszer ’gomezzel’, le kell dörzsölnöd földdel, meg kell mosnod vízzel, és ezek tiszták lesznek.” (réz/bronz-, vas- és kőedényekkel ugyanezt meg kell ismételni 3x, 4x, 6x, a fa és agyagedények tisztátalanok maradnak; v.ö. VIII. 8, 73-74.)
Aban Yast, XXVI. 111, 113: „Áldozatot ajánlok fel, ó, Szpitama Zarathustra, lelkemből fakadót, Ardvi Szúra Anahitának… Add nekem, ó, legkegyesebb, jó Ardvi Szúra Anahita, hogy legyőzzem Pesho-Kanghát, a holttest-eltemetőt, Humayakát, a dévák imádóját, és az ördögi Aregat-aszpát (hun vezér neve, Ardzsaszp a Sahnamében) az evilági küzdelmekben.”
A temetkezés „történetében”, a legkorábbi adatok szerint, az anatóliai újkőkori kultúrákban az elhunytakat a házak padlója alá helyezték, vagyis a holtak lelkével kívántak tovább élni, akiknek fejét, koponyáját egy idő után kiásták és kultikus célokra használták (Göbeklitepe, Catalhuyuk, Nevali Chori etc.). Ezt követően népcsoportonként és éghajlati övenként differenciálódnak a temetkezés szokások, melyek között megtalálhatók a holttest külön temetőbe helyezésének, elégetésének, feldarabolásának, vagy adott esetben rituális elfogyasztásának „sámánisztikus” formái, mitologikus előképei. Fontos azonban kiemelni, hogy az elhunyt rokonok vagy feláldozott hadifoglyok, idegen törzsbeliek elfogyasztása nem egy rendszeresen gyakorolt kannibalizmust jelentett a „szkíta típusú” europidoknál, hanem kivételes, rituális alkalmakat, melyek egy ma már elveszett, spirituális átélés, bensőségesség szempontjából érthetők meg. Az ősidőkben úgy foghatták fel, hogy az elhunytat elfogyasztva magukba építik annak erejét, lelkét, szellemét, mintegy megmentik a rothadástól, illetve a föld elemét sem szennyezik be a holttesttel, ami egy proto-árja gondolat, hiszen, mint láttuk, az irániaknál kialakult temetkezési rítus szerint azért kellett kitenni az elhunytat a hegyekbe vagy magas tornyok tetejére, hogy a ragadozó állatok, madarak egyék meg őket s ne szennyezzék be sem a föld, sem a víz, sem a tűz elemét. Ezen felül valószínű, hogy az Urál-hegység környékén, Nyugat-Szibériában letelepedett ősirániakat akár a hosszú, igen zord telek is arra késztethették, hogy kialakítsák, fenntartsák a kannibalisztikus szokást, mivel ebben az évszakban a fagyott föld miatt nem lehetett temetni, s valószínű, hogy télen az élelemnek sem voltak bővében.
Herodotos (i.e. 484-425 k.) a korábban élt Aristeas utazása s erről szóló, sajnos elveszett költeménye nyomán számol be a Pontus Euxinus és a Ripheus vagy Hyperborei mons (Fekete-tenger és az Urál) között lakó népekről. Korábban feltételezték, hogy az isszedónokról, arimaszpukról szóló értesülések jóval keletebbi népekre vonatkozhatnak, azonban maga Herodotos mondja, hogy az isszedónokat jól ismerik, s rajtuk túl nem jutott el Aristeas, a távolabbi dolgokról csak az isszedónoktól, ill. a velük kapcsolatban álló szkítáktól hallott (IV. 16.), jóllehet az isszedónok sem éltek mindig az Urálnál. Az orosz régészek, történészek már az 1970-es években felvetették, hogy az isszedónok neve a kelet-uráli Iszety-folyó nevéből származhat. Idézzük fel ismét az isszedónokról szóló legrégebbi, herodotos-i beszámolót:
„Ariszteasz, Kausztrobiusz fia, prokonnészoszi férfiú, költeményben beszélte el, Phoibusztól ihletve, hogy az isszedónokig jutott, s hogy az isszedónokon túl laknak az arimaszpuk, az egyszemű férfiak, ezeken túl pedig az aranyőrző griffek, majd az üperboreuszok, egészen a tengerig. Kivéve az üperboreuszokat, ezek mindnyájan, kezdve az arimaszpukkal, mindig megtámadják a szomszédaikat. Az arimaszpuk elűzték hazájukból az isszedónokat, ezek a szküthákat, ezek pedig a kimmereket, akik a tenger déli részén laktak… Maga Ariszteász nem mondja a költeményében, hogy az isszedónokon túlra jutott volna, hanem az azokon túli dolgokról hallomás után beszélt, mondván, hogy az isszedónok beszélik ezt… Tudásunk bőséges e vidékről, és az innen lakó népekről [Volga-Urál térsége]. Mert nem csupán a szküthák közül többen voltak erre, akiktől nem nehéz híreket szerezni, hanem a görögök némelyike is, akik a Borüszthenész [Dnyeper] kikötőjéhez tartoznak, és más kereskedők az Euxinosznál. Ezek a szküthák, mikor felmennek az argippek országába, hét tolmács és hét nyelv közvetítésével kereskednek. Az argippek földjéig ismert a vidék. De e kopasz emberek népén túli [északi] részekről senki nem állíthat bizonyosat. Mert magas és járatlan hegyek vágják el, és ezeken senki nem kel át… [ti. észak felé]. A vidék azonban e kopasz népen túl [keletre, ld. a közép-uráli átjárót] jól ismert, az isszedónok lakják…. Az isszedónoknál többek között ezek a szokások vannak: amikor valakinek meghal az apja, az összes rokonai marhákat hoznak neki. Ezeket az állatokat először feláldozzák, és felvágják a húst. Azután felvágják az elhunyt húsát is, és összekeverve az összes húst, lakomát tartanak. De az elhunyt fejét [a koponyatetőt] megtisztítják és arannyal borítják, majd értékes edényként használják az évenkénti nagy, áldozati szertartásokon. Ezt a fiú az atyja tiszteletére teszi, ahogy a görögök évente megemlékeznek atyáik haláláról. Ezt a népet hasonlóképpen igazságosnak nevezik [ti. mint a szkítákat]. És a nőikről azt mondják, hogy egyenrangúak a férfiakkal. Az ezeken túli országokról maguk az isszedónok állítják, hogy itt az egyszemű emberek és a griffek, az arany őrzői találhatók. A szküthák, akik az isszedónoktól hallották, ugyanezt mondják. Mi, többiek pedig a szkütháktól kaptuk a tudósítást, és ennek a népnek szkütha neve arimaszpu. Mert a szkütháknál ’arima’ egyet, és ’szpu’ szemet jelent. Az egész ország, melyet leírtunk, télen olyan hideg, hogy az év nyolc hónapjában elviselhetetlen fagy uralkodik itt…”.
Herodotos hasonlóan írja le a szkíták, masszagéták szokásait, rituális emberevését:
I. 216: „Lehetetlen megmondani éveik számát, hogy meddig élnek. Mihelyt valaki a kora révén meggyöngül, rokonai összegyűlnek, megölik, a húsát összekeverik juh és más állatok húsával és elfogyasztják; általánosan ezt tartják a legboldogabb halálnak.”
IV. 62, az európai szkítákról: „Szokásuk feláldozni minden száz fogolyból egyet, de ezt más módon teszik, mint a többi áldozatnál. Italáldozatot öntve a fejükre, elvágják a torkukat és vérüket eresztik egy erre a célra használt edénybe. Ezt felviszik a halom tetejére, és belocsolják vele a kardot. Miközben ez zajlik, alant az emberi áldozatoknak tőből levágják a jobbkarját és felhajítják a levegőbe [ti. az isteneknek]. Amikor ezt elvégezték minden áldozattal, eltávoznak, a karok pedig ottmaradnak, ahová estek, a testektől külön.”
IV. 64-65: „Katonai szokásaik ezek: minden szkíta iszik annak véréből, akit először megölt; ellenségeik fejét pedig, akiket csatában öltek meg, bemutatják a királynak, aki részt ajánl nekik a zsákmányból. A fejről a bőrt lenyúzzák, ökörbordával lehúsolják…, majd a lovaik zablájára függesztik, és büszkék rá, mint trófeára. Néhányan összevarják a különböző emberi bőröket és egyfajta pásztori gúnyát készítenek belőle. Mások a megölt ellenségeik jobb karjának bőréből készítenek tegezfedelet… Sok szkíta az egész ember bőrét karóra feszíti [kiszárítja], és a lovaikat borítják vele. – Ez az eljárás azonban az ellenségeik fejével nem általános, hanem csak azokkal, akik a legnagyobb ellenségük: levágják a koponyatetőt a szemöldöknél, megtisztítják, és ha szegények, bőrrel borítják, ha pedig gazdagok, arannyal, azután ivóedényként használják. Ugyanígy tesznek közelebbi rokonaik fejével, ha viszály támad közöttük, és legyőzik őket a király színe előtt.”.
IV. 71, a királyaik temetésénél gyászoló, magukat megsebző szkítákról, és a leölt ágyasról, szolgálókról: „…füleikből levágnak egy darabot, hajukat levágják, karjukból kivágnak egy darab húst, homlokukat és orrukat megsebzik, bal kezüket nyíllal fúrják át… Miután megfojtották, eltemetik az ágyasok egyikét, a pohárnokot, a szakácsot, a lovászt, a leghűségesebb szolgáját, lovait, értékeinek legjavát, s végül néhány arany kupát, mert nincs sem ezüstjük, sem rezük…”.
Az óperzsákról azt is elmondja Herodotos, hogy eltemetik a halottaikat, s ez csak a papi kasztnál tilos.
Strabo (i.e. 66 – AD 24), részben Herodotos-t ismételve, szintén beszámol a közép-ázsiai és kelet-európai szkítákról, akik igazságosak, „jó-törvényűek”, mindent közösen bírnak, még a nőiket is, nem érdekli őket a pénz, illetve, hogy vannak köztük emberevők, akik a foglyokat és elhalt apáikat megeszik, valamint tejivók, és olyanok, akik még az állati hús evésétől is tartózkodnak, tehát vegetáriánusok. Strabonál nem szerepelnek az isszedónok, viszont egyszer megemlíti az arimaszpukat, de nem a Káspitól keletre, ahová Herodotos helyezi őket, hanem Északkelet-Európában, ami azért érdekes, mert épp Strabo korában virágzik az Uráltól nyugatra, a Bjelaja-folyó középső szakaszánál egy népes, félnomád, nagyállattartó, lovas kultúra (Kara-Abyz), melynek ezres sírszámú, nagy temetőiben már enyhén mongoloid jellegek is feltűnnek. Ez igazolhatja az arimaszpokkal azonosítható ogurok, s kisebb részt már a hunok idetelepülését az Irtis-Tobol-menti Szargatka-kultúrából (i. e. 7. század), melynek előzményeit az altáj-hegyaljai, fölső-irtisi Irmen-kultúrában látják az orosz régészek, de szóba jöhet a Karaszuk-műveltség is.
Az idősebb Plinius (Caius P. Secundus, † 79), bár általában erősen hajlik az idegen nevek torzítására, nagyon érdekesen jár el a herodotosi isszedón elnevezéssel, melyet Essedones alakban ad tovább: földrajzilag ugyanis közel helyezi a meótiszi „Sardi Scythae” néphez (a „szkíta” megjelölés is sokatmondó), vagyis minden jel szerint a szavárd szkítákhoz, szavárd-magyarokhoz, másrészt pedig a Káspin túl is megemlíti őket. Plinius a Meótisztól keletre lévő népek között említ egy Mazacasos népet is, akikben nézetem szerint a magyarokat láthatjuk, a név töve, a ’mazaka’ vagy ’madzaka’ utalhat egy magyarka alakra, ahogy később is feltűnik arab szerzőknél a „madzsarka”. Az eredeti, szkíta-óiráni magyar törzsek legelső Kárpát-medence környéki megjelenését igazolja két forrás is: Ovidius, aki a Metere turbá-t, ’meterek’ seregét említi egy al-dunai szarmata támadás résztvevőjeként AD 8-10 körül, (22) és egy római sírkő felirata, mely a Mattzaris, ’matzarok’ támadásában elhunyt Mat(-thæus) nevű férfinak állít emléket AD 40-ben.
Az alexandriai Claudius Ptolemaios (AD 85-165) szinte teljesen pontosan adja vissza az ekkor már úgy tűnik több mint 150 éve a Don-Volga környékén élő szavárdok és magyarok nevét: Souardeni, kb. a Manyics-folyónál, és üpo/„alattuk” a Materi, a Volgától keletre. Ptolemaios az isszedónokról azt közli, hogy keleten laknak, az Imaus- és Emod-hegyeken túl, s hogy „nagy nép”, akiknek két városuk is van, viszont ő az arimaszpukról nem ír semmit. Ptolemaios a Nagy Sándor hadjárata nyomán Baktriában letelepedett görögök szkíta kapcsolatai révén pontosabban is megtudhatta, hogy az isszedónok „őshazája”, korábbi szállásterülete, vagy maradékai az Altáj-Tienshan környékén voltak, akár még az ő idejében is. A Bajkál-tótól nyugatra a mai településnevek is őrizhetik a szabirok emlékét: Usolye Sibirskoye, amennyiben nem utólagos orosz elnevezés Szibériáról, vagy Svirsk, ill. Tayshet, ta-ishet, s ebből is származhatott az „isszedón” elnevezés, valamint Itkul-tó van Hakasziában is. Ptolemaios leírásaiból jól látható, hogy a Strabo által kb. 200 évvel korábban említett közép-ázsiai szkíta törzsek közül (a hunok nyomására is) sokan Kelet-Európába vándoroltak, mert népneveik felbukkannak itt is, ott is. Gyakran előfordul, hogy egyetlen történeti forrás többféle alakban közli ugyanannak a népnek a nevét, hogy a régi és újabb elnevezések egyaránt szerepeljenek a jobb tájékozódás kedvéért. Az AD 1-2. században a későbbiekhez képest szinte tömegével előforduló egyedi ’magyar’ népnév jelentheti azt, hogy a szavárdokkal ekkor még nem voltunk oly szoros szövetségben mint később, külön szállásterületünk lehetett, bár a Don-Volga környéki elhelyezkedésünk felfogható egy „háttársi”, kölcsönös védelmi viszonynak is, Kelet és Nyugat „között”.
A szír keresztény krónikák beszámolnak a hunok egyes vad szokásairól, rítusairól is, így Szt. Efrém (Pseudo-Ephrem) verses beszéde a világ végéről, bár nem tudjuk, hogy ez mennyire valóságos megfigyelésen alapult, s nem a biblikus hagyomány, vagy az egyébként érthető harag diktálta-e, hiszen a hunok 395-ben feldúlták a szíriai Edesszát: „A hunok ugyanis, ha harcba és küzdelembe vonulnak, terhes nőket fognak, tüzet raknak föléjük, azután előállva varázslatot űznek és a magzatot megfőzik bennük…. Gyermekhúst esznek és asszonyvért isznak”. Pseudo-Kallisthenes Nagy Sándor-legendája (6. század) így emlékezik meg a hunokról: „A hunok… sebesebbek a szél fúvásánál, és mire híre hallatszik, hogy harcba vonulnak, megelőzik a teremtett világot, mert varázslók ők, s az ég és föld között rohannak. Szekereik, kardjaik, lándzsáik félelmes villámok gyanánt villognak. Kezeikben pányvákat hurcolnak… Mindegyiküknek két vagy három, ötven és hatvan nyája van [szolgáik], akik utánuk és előttük haladnak. Mindegyikük üvöltése félelmetesebb az oroszlán hangjánál, … Isten rendelése szolgáltatja ki a nemzeteket kezeikbe… Mert varázslataik nagyobbak az összes királyságokéinál.” Serugi Mar Yaqub Alexander-költeménye általánosságban nyilatkozik „Góg és Magóg” népéről: „…vérben mosakodnak, sőt még fejeiket is vérrel mázolják be; vért isznak és emberhúst esznek; bőrökbe bújnak, fegyvert csiszolnak, haragot kovácsolnak; háborúikban nagyobbak és keményebbek az összes nemzeteknél. Ahol az Úr haragja felszáll, oda küldi őket; kitépik a hegyeket, felforgatják a földet, embereket gyilkolnak.”
Hasonlóan vad szokásokról tudósít a hunokkal kapcsolatban a kaukázusi albán-örmény Movses Daszhuranci, vagy Kalankatvatci krónikája, bár az emberevést náluk nem említi. Ugyanakkor arról is értesülünk e nagyszerű, néprajzilag hiteles kaukázusi forrásból, hogy a hunok már igen korán hajlottak a keresztény térítésre, legalábbis nem tiltották maguk között.
S végül elérkezünk a honfoglalás, nyugati hadjárataink korába, amikor Regino, prümi apát így tudósít a magyarok szokásairól (AD 889): „az ungarok…, mint híre van, nyers húst esznek, vért isznak, az elfogott emberek szíveit darabonként elosztva, orvosság gyanánt megeszik”. A nyugati szerzetes-írók egyrészt felhasználhatták az antik forrásokat, Bibliát, másrészt bizonyíthatóan hajlottak a negatív túlzásokra a Nyugat-Európában 861-955 között főként a viszálykodó nyugati fejedelmek változó szövetségében harcoló magyarokkal kapcsolatban, így nem teljesen vehető biztosra, hogy ez a közlés nem csupán egy antik toposz, történeti közhely-e a honfoglaló magyarok esetében. Viszont maga a Kézai-krónika is megemlíti, hogy Bulcsú „több németet nyárson süttetett meg, s azt beszélik, oly kegyetlenséggel dühöngött ellenük, hogy némelyiknek vérét is úgy itta, mint a bort,” ezért nevezték Vérbulcsúnak. Ekkehard a magyarok Szent Gallen-i tartózkodását írja le, immár szemtanúi hitelességgel, bár itt nincs szó emberevésről, csak egy halotti torról, amikor két bajtársuk leesett a templom tornyáról, ahonnan szükségüket végezték, és ott temették el őket: „Mikor őket kettejüket elégették…, mindannyian kiadósan lakmároztak… miközben az áldozati állatok félig nyers darabjait… mohón felfalták… a bortól felhevültek, s mindannyian rettenetes hangon kiáltoztak isteneikhez… túláradó jókedvükben a vezérek előtt táncoltak és birkóztak. Néhányan, fegyveresen összecsapva azt is bemutatták, mennyire jártasak a haditudományban.” (Ipolyi)
Sz. M. Prokugyin-Gorszkij felvétele, 1910-12 k.
3. A nyugat-szibériai néphagyományok „isszedón” elemei
Egészen közvetlen leírásokat kapunk a sztyeppei, erdős-sztyeppei lovasok szokásairól a velük egykor szomszédos nyugat-szibériai, erdőövi népek szájhagyományaiból, melyekben kiemelt szerepet kapnak, mindig visszatérnek a „szoberek, saperek”, azaz, nem lehet vitás, a szabir, szavárd nép, akik a bronzkorban a magyarokkal együtt, vagy tőlük még külön, az Urálhoz vándorolhattak, s tőlük ered Szibéria neve is, amit az osztjákok tartottak fenn Sober-mu alakban (Szabirország). Válogatásunk elsőként állítja párhuzamba az uráli néphagyományokat Herodotos isszedónjaival és a magyar népmesékkel, illetve a régészeti adatokkal. Az alábbiakban csupán felsoroljuk ezeket a párhuzamokat, melyek lényegében magukért beszélnek.
Vogul/manysi gyűjtés:
1. A Föld keletkezésének szent regéje, p. 19: „Mikor magához tért (Daruláb-sítalp-bőr nevű vogul), állánál fogva egy faágon függött”; szerepel egy táltosló, amely tüzet fúj, egy hétszárnyú vasló, hátán várral, valamint egy iráni nevű Paraparseh, kinek egyik pásztornépe félszemű, és a nemezsátor.
4. Hogyan csinálták az embert?, p. 33: Tapel-öreg, a világteremtő istenség társa (vogul tapel, osztják saper, soper = szabir, szavárd-magyar).
6. A világ teremtése, p. 35: „Arany Kvoresz Ég atyánk, Arany Kvoresz Ég apánk ezüst-orsókarika-nagy volt, midőn született. Soper úrnőt, Kami úrnőt ő bocsátotta le volt. Halál-királyleányzót ő bocsátotta le volt.” (emlékek mítizálódása, a szabir úrnő „halálistennő”).
8. Rege a szent vízözönről, p. 46: „Világügyelő-férfi (Numi-Tórem, a főisten) a lova combjához rántotta (a vogul férfit, aki) odatapadt a ló combjához. Felvitte Arany Kvoresz isten birodalmába” (talán a lovas szavárd-magyarok, ogurok emléke, akik a levágott hanti, manysi fejeket a farhámra akasztva vitték).
11. Az árnyak birodalmában (részlet J. Sesztalov „Amikor a nap ringatott” c. regényéből), p. 52: „Kul, a Földalatti Birodalom (alvilág, pokol) királya”, a főhős fél, hogy felfalja őt.
14. Asszony-fejedelem, p. 63-64: nyolc testvér, hét fiú és egy leány, aki „amazonként” vadászik, harcol bátyja páncéljában, íjával, nyilaival, s megöl nyolc nyenyecet, akiknek húsát összekeveri rénszarvashússal, és megkínálja testvéreit, akik megeszik; itt is megjelenik a Tapel-öreg, és a hétsarkú város, mely vasláncon függ.
Sz. M. Prokugyin-Gorszkij felvétele, 1910-12 k.
Osztják/hanti gyűjtés:
1. Az Asszony-térdéből-lett mosz-ember, p. 92: „Úgy hírlik, messzi földön-vízen sokfejű Jalany-szörnyek laknak, osztják ember húsán, osztják asszony húsán élnek.” A főhős birkózás közben derékig és nyakig a földbevágja a szörnyeket (gyakori magyar népmesei fordulat).
4. A Szárnyas menyhal-állat regéje, p. 101: osztják Szaparjah nemzetség (a szabir név változata?); a félelmetes Szárnyas-menyhal-állat embert eszik.
5. Az Erdei-szellem-öreg, p. 103, 105: „…cirbolyák ágairól koponyák lógnak, mellettük meg halmokban mindenféle csontok hevernek…. Sok osztják és nyenyec esett el a kezemtől ezen a helyen (mondja az Erdei-szellem-öreg). Egy sem szabadult élve. Évek, de lehet, hogy évszázadok óta hevernek a csontjaik ezen a helyen. Ezért hívjuk mi ezt a hegyet Halál-hegynek.”
6. A Bálvány-fejedelem éneke, p. 111: „Daru-prémes-fejű-üstökös-śoBər-nő-ángyom” (tǎs tari ǎgäpi kojäng schǎper nai), akinek az osztják mondja, p. 124.: „Hát ehetsz kedvedre hátam húsából, ha úgy éhezel rá! Majd ehetsz kedvedre mellem húsából, ha étvágyad van rá!”. A részlet in expressis verbis utal a szabir = isszedón azonosságra.
7. Idegen Hősök Húga, p. 137: hét idegen hős, akik az osztjákot lóbőrbe varrják, ló farkához kötözik, de húguk kiszabadítja.
8. A finoman font hajú szűz, p. 144: idegen föld hét fia lenyúzza egy osztják bőrét.
9. Bosszú (részlet „A Munkeszi hadisten éneké”-ből), p. 150-151: szörnyfiak lenyúzzák egy osztják fejebőrét és fára függesztik; IV. rész, áldozóhely leírása: „Dombtetőn máglya ég, áldozat van, / Ének szól, dob pereg, fő a katlan. / Kalt-képes, bálványos térségen ott / Sörényes-lovat-ölt népség forog” – vagyis a szabir-magyarok, ill. akár az ogur-hunok).
10. Az Alsó-világi-kereskedőként, Felső-világi-kereskedőként kedvelt fejedelemhős regéje, p. 164: emberevő, vérivó kísértet.
Sz. M. Prokugyin-Gorszkij felvétele, 1910-12 k.
Sz. M. Prokugyin-Gorszkij felvétele, 1910-12 k.
4. A magyar néphagyomány „isszedón” elemei
Berze Nagy J.: Régi magyar népmesék (Pécs, 1961):
p. 25, Dunaisten keresztfia (Dévai csángó népmesék, Kolumbán Samu): test feldarabolása, majd összeragasztása, új életre keltése.
p. 36, Ozsvát és a pogánykirály: a pogánykirály udvarában a „levesben hús helyett emberujjak és kézdarabok vannak”, a legkisebb legény, Ozsvát, aki tátos volt, legyőzi.
p. 75, A lidérckirály (Erdélyi székely és csángó nm., Herrmann Antal): 99 karón 99 emberfej.
p. 98, A szolgálóból lett király (Kéthelyi székely nm., Albert József): emberevő óriás.
p. 99, A csodakirály lánya: banyának szépen kell köszönni, különben megeszi az utazókat.
p. 157, Az anyai átok (Kistárkányi magyar nm., Gönczi Béla): szegény apa és anya a lányukat készül megenni, de a lány elszökik a fitestvérével.
p. 179, Az elkárhozott királyleány (Sorokmenti magyar nm., Márton József): ördögűzés fejlevágással, majd a fejet visszaillesztik a testre.
p. 187, Rézi, a molnárleány: leányt a férje meg akarja főzni.
p. 190, Jánoska és Katica: gyerekek levágásának, megevésének szándéka (keveredik a Grimm-féle gyűjtésből közismert Jancsi és Juliska mesével).
p. 198, Mese a rubicek madárról: a rubicek madár embert eszik.
p. 225, Két aranyhajú királyfi (Besenyőtelki magyar nm., B.N.J.): egy vasorrú bába a királynét befalazza, fiait eltemeti, de a gyerekek mindig feltámadnak valamilyen formában; végül a király „csikófarkán boronáltatta meg” a boszorkányt a szántóföldön; lóbőrbe varrás is.
p. 230, Az aranyhajú gyerekek: királynét lóbőrbe varrják.
p. 288, jegyz. a kannibalizmusról (Banó István és Dömötör Sándor): „4. Megszüntettük a kannibalizmus de facto szereplését a Sorokmenti népmesék „Jánoska és Katica” c. darabjában; így a kannibalizmusnak csak a jelzése maradt meg, ami egyébként is inkább jellemző a hasonló epizódokat tartalmazó népmeséinkre.”
Berze Nagy J.: Magyar népmesetípusok, I-II. (Pécs, 1957):
307. típus: Elkárhozott leány; 311: Kékszakáll; 326: A félszkereső; 327: Jancsi és Juliska; 328: Óriás ellopott kincsei; 328 I.: Boszorkány ellopott kincsei; 333: A falánk szörny; 343: Emberevő leány; 344: Boszorkány háza; 365: Halálvőlegény; 407: Ördögszerető (ld. Széki népmesék, Nagy Olga, 1976., bev., p. 22-40, továbbá p. 131, Erős Matyi meg az ördög barázdája; p. 134, A zsíros bundás ember; p. 139, Bárcsak tudnék félni). Az uráli népek által is átvett motívum, a ló farkára kötözés, lóval halálra hurcolás (innen a ’meghurcoltatás’ kifejezésünk), megjelenik az Aranyhajú ikrek és A két aranyhajú királyfi népmese-típusban (707., és B.N.J., 1961, p. 228, ld. még Kriza J., Mirkó királyfi, A három királylány, A két árva, A varjúfészek, in Folk-Tales of the Magyars, 1889, p. 12, 25, 89, 231, 261, 279, 298, 352, 388-89, 403).
Ipolyi A.: Magyar Mythologia (1854, reprint, függelékkel, 1987):
p. 68, boszorkány mondja a lányának: „belőlem kerültél, belém mégy vissza”. (Erdélyi J.)
p. 346, idézi Anonymust a boldog őskor rosszra fordulásával, az emberiség elfajulásával kapcsolatban (Anon. 1.): „Később azonban az említett nép [a szkíták], belefásulván a háborúkba, oly kegyetlenné vált, amint erről néhány történetíró szól, hogy hirtelen haragjukban emberhúst ettek és emberek vérét itták [lat. humanam manducassent carnem et sanguinem bibissent hominum]. Úgy hiszem, mai utódaikat [a magyarokat] látva megbizonyosodhatunk népük [a szkíták] kemény voltáról.”
p. 351, jegyz., egy német munkából idézi a szír Alexander-mondát Góg és Magóg népeiről, mely serugi Mar Yaqub neve alatt, de 628 után íródott (Das Mor Yaqub gedicht über d. gläubig. König Alexandros, Berlin, 1852., v.ö. Kmoskó, 2004, p.87).
p. 385, meséink visszatérő eleme, hogy a boszorkány feldarabolja azokat, akik hozzá betérnek s fejükből készül a vára, a koponya-vár (idézi gr. Majláth János: Magyarische Sagen u. Märchen, Brünn, 1825, c. művét két kötetben, 2. kiad. Stuttgart u. Tübingen, 1837, valamint Molnár Albert, Kresznerics Ferenc szógyűjtéseit, miszerint a ’kaponya’ szavunk merítőedényt jelentett a nép körében, ami szintén egy közvetlen utalás az isszedón szokásainkra).
p. 523-527, emberáldozat (Ipolyi idézi a Képes Krónikát Álmos feláldozásáról), gyermekáldozat, hetedik gyermek, hétéves tátos fiúk „eltűnése”, élve befalazás (Kőmíves Kelemen, Biblia említése), lóáldozat.
p. 549, Atila király temetése (Jordanes), velük haló társak.
p. 555, Vérbulcsúról (Kézai 33.; Kál „harka”, azaz tárkány, főbíró nemzetsége, melyből Bulcsu származott, a Balatonnál telepedett le, a mai Veszprém és Zala megyék területén).
p. 559, idézi Ekkehardot a magyarok szt. galleni kalandjáról (ld. Dasxuranci a hunokról).
p. 560, sírva vígadó tánc, magyar „haláltánc”.
p. 562, eltemetés, elégetés.
Sz. M. Prokugyin-Gorszkij felvétele, 1910-12 k. (színes) A Kamen Sibirski, azaz, a vidék néphagyományaiban és egyéb földrajzi és helyneveiben gyakran szereplő népről elnevezve Szabir-szikla, az Iszety-folyónál, ahol a szabir-magyar „isszedonok” éltek, i.e. 7-3. századok között
5. A régészet tanúsága
Úgy tűnik, hogy az „isszedón” kannibalizmus nyomai valóban megjelennek az Urál-környék régészeti kultúráinál, elsőként a bronzkori, proto-iráni Szintasta-kultúrában, majd az itkuli és a szargatkai temetkezéseknél egyaránt, illetve a nagy népvándorlást követően az Urálon innen is, ahol már több, konkrét kapcsolat található a korai magyarsággal. Ez a szokásunk megszűnhetett a szabirok elköltözésével (DAI 38), illetve van néhány példa a honfoglalás kori jelképes, elhunyt nélküli temetkezésre, mely mögött ez is rejtőzhet (Hajdúdorog-Gyúlás: csak ételmelléklet van a sírban, Kisdobra-Ligahomok: csak koponya, Orosháza, Tiszabezdéd, Hencida: fej levágása, külön helyezése, végtagcsonkítások), és talán erre a szkíta szokásunkra is utalhat, hogy még nem került elő a Kárpát-medencében egyetlen 10. századi fejedelmi temetkezés sem.
K. Jones-Bley, a délkelet-uráli Szintasta-kultúra temetkezéseit elemezve, lényegében „isszedón”, szkíta elemekre, ezek bronzkori előzményeire hívja fel a figyelmet: „A szintastai SIII-típusú sírban [kis kurgán egy sírral] valószínűleg emberáldozatra találtak példát. A sír északi részén kétkerekű kocsi maradványai között öt emberi maradvány feküdt, melyek közül négynek le volt húsolva a csontváza, s körülöttük edények hevertek. A sír szemközti végében, a szekérrúd közelében két lókoponya feküdt [valójában szabályos részleges lovastemetkezés, lófej a négy lábszárral, akár a honfoglaló magyar sírokban – Z.T.Cs.], és egy levágott emberi koponyatető”.
Nagyjából ezer év múltán, Szintastától nem messze, az Iszet-menti Itkul-kultúrában is lehetett egy hasonló rituális gyakorlat, mint az első Isszedónia-tanulmányomban már utaltam rá. A kiváló Koryakova-Epimakhov szerzőpáros ugyanis megemlíti, hogy ezt a kultúrát a fémipari műhelyek mellett „csupán települések” képviselik, ill. „néhány kivétellel” hiányoznak a temetkezések, s hogy „temetkezési rítusa alig ismert”. E bizonytalan megfogalmazások arra utalhatnak, hogy az Iszet-menti itkuliakban Herodotos „isszedónjait”, egyszersmind a szintastaiak utódait láthatjuk, akiknél azért van kevés sír, mert a rituális kannibalizmus szokását gyakorolták. Megjegyzendő, hogy az Iszet-menti Itkul-kultúra leletei megtalálhatók jóval keletebbre, a minuszinszki Tagar-, a felső-obi Bolserecsenszkaja- és a dél-kazahsztáni szaka kultúrákban is, ami igazolhatja Herodotos, Ptolemaios közléseit az isszedónok keleti tartózkodásáról, esetleg „őshazájáról”, ottmaradt részéről, a szkíta Altájban. Az i.e. 3. század végétől az „isszedón” itkuliak, együtt a „szaka” típusú gorokovói népességgel, akik i.e. 6-5. században jelentek meg a Tobolnál (lehettek magyarok, a tasmolai szakáktól jövet), talán az ogur-hunok nyomására átköltöztek az Uráltól nyugatra, ahol a prokhorovói, korai szarmatáknál találhatók meg a leleteik, a Bjelaja-Ural folyók közötti térségben, majd az Alsó-Volgánál is. Vagyis elérkeztünk Plinius, Ptolemaios népneveinek régészeti bizonyításához.
A rituális kannibalizmusra utaló jelenséget figyelt meg egy orosz-francia régészeti feltárás két vezetője, L. Koryakova és M.-Y. Daire, a Toboltól nyugatra is elterjedő Szargatka-kultúránál, noha ezt a következtetést nem vonták le: „A települések és temetők összehasonlítása demográfiai szempontból eltérést mutat, mivel a sírok száma és a temetők demográfiai összetétele nem felel meg a települések lakóinak valószínű számával [vagyis kevesebb sír volt, mint amennyien a településeken lakhattak – Z.T.Cs.]. Ez a megfigyelés egy új feltételezéshez vezetett egy másfajta temetkezési gyakorlat lehetőségére vonatkozóan, ami a kurgánon kívül is történhetett. Közvetett érvek kedveznek ennek a feltevésnek, miszerint esetenként találtunk sík temetkezéseket a halomsírokon kívül. Ezt a feltevést azonban még próbának kell alávetni a további kutatások során”.
Tárgyunk szempontjából rendkívül érdekesek az ún. jelképes sírok, melyeket A.-M. Kroll ismertet, ugyancsak a szargatkai kurgán-temetkezésekkel kapcsolatban (Uelgitől északra, Bolsekazakbajevo II., a 2. sírban bronzüst, vaskard, nemeztegez bronz- és vas nyílcsúcsokkal, edények, üveggyöngy-töredék, gyűrű; összesen 16 jelképes temetkezést találtak a Szargatka-területen), és a szerző egy „kenotáfium-”, síremlék-teóriával magyarázza létrejöttüket: „Mi késztet egy közösséget arra, hogy munkát fektessenek egy kurgán építésébe, amikor az elhunyt nincs jelen, mint a temetkezés közvetlen oka? Ha nincs olyan tagja az elitnek, amelyet el kell helyezni a kurgánban, miért végezne a Szargat-népesség egy nehéz és költséges munkát a kurgán-építéssel…? Úgy vélem, hogy ezekben az esetekben a temetkezéssel kapcsolatos magatartás egy szimbolikus gesztussal illeszkedik a szociális mátrixba”. Kroll, az elegáns, intellektualizáló megfogalmazása mellett nem számolt egyéb lehetőségekkel, melyekre pedig utalhatott volna Herodotos nyomán, és nem tanulmányozta a hanti, manysi és a magyar folklórt sem, melyeket e tekintetben úgy tűnik épp a szabirok kapcsolnak egybe.
E. A. Halikova a nyugat-uráli 7-10. századra keltezett temetkezésekkel kapcsolatban említ jelképes sírokat, melyeket szerinte is „a távolban elhunyt harcosok tiszteletére” létesítették, néha gyermekmaradványokkal (pl. Bolsije Tigani a Káma közelében, ahol 13 férfisírból kettő volt jelképes, azaz csontváz nélküli, gazdagabb tárgymelléklettel, szablyával, ezüst övveretekkel): „A központi helyet egy jelképes temetkezés foglalja el… A jelképes sírgödör keleti falába vájt kisméretű (120 x 90 cm) padmalyba [oldalfülkébe] két gyermeket temettek (egyik 3-4 éves, másik 1 éves forma lehetett)… Hogy rituális célból ölték-e meg ezeket a gyermekeket, nem tudhatjuk, figyelemreméltó azonban, hogy az ugyanebben a sorban lévő 12. számú férfisír déli falából kiképzett padkán szintén egy gyermek csontvázának maradványait találtuk meg. Hasonló jelenséget figyeltünk meg a 14. férfisír bontásakor is: ennek közvetlen szomszédságában egy gödörben két gyermek vázát leltük… Igen figyelemreméltó az ék.-baskíriai, lagerovói kurgán-temető az Aj-folyó völgyében, ahol a tiganival egyidejű sírok is feltárásra kerültek. Különösen érdekesnek mondható a 22. kurgán, melynek közepén két jelképes temetkezés… került elő… A bolsije tigani temetőt a 9. század első felétől már nem használták. A szterlitamaki temető [arab] pénzeit 705 és 779 között verték, tehát szinte teljesen azonos idejű a tiganival, s ezt is ugyanakkor hagyták fel”. A számos rokon vonás (részleges lovastemetkezés, szablyák, övdíszek, szemfedő lemezek, nyugati sírtájolás, etc.) alapján Halikova a cisz-uráli temetkezéseket a magyarság honfoglalás előtti emlékeinek tartja, s hozzáteszi: „A volgai Bolgárország területén maradt magyarok népnevét illetően igen fontosnak tartjuk Konstantin császár híradásának azt a részét, ahol a magyarok ’szávárti ászfali’ nevéről tudósít… Ezzel kapcsolatban igen érdekes Ibn Fadlan tudósítása a volgai Bolgárország területén élt ’savan’ vagy ’svan’ népről (a Meshedi kéziratban ’svan’ áll), akik szembeszegültek Almus bolgár fejedelemmel s nem ismerték el a hatalmát [AD 922]. A kutatók általában úgy vélik, hogy ennek a népnek a neve lappanghat Szuvar volgai bolgár város nevében is, amelyről a X. századi arab szerzők tudósítanak.” Az Urálon túl már az 50-es években felfedezett szinyegazlovói, s a legutóbbi Uelgi-melléki temetők az „isszedón” őshazába visszaköltözött, egykor hosszabb ideig ott élt szabir-magyar, esetleg ogur-hun csoportoké is lehettek, akik talán a muszlim térítés miatt hagyták el a Volgai Bulgáriát. Természetesen az uráli kutatásokhoz hasonló lelkesedéssel, alapossággal kellene foglalkozni végre a Kaukázustól északra és délre fekvő ősi temetkezésekkel, emlékekkel is, ahol ugyancsak éltek szavárd-magyar őseink, a történeti források és nem kevés lelet tanúsága szerint.
honfoglaláskori magyar típusú leletek az Uelgi-tó mellékéről, az Iszetytől délre, www.indulj.be/projektek (a mértékegység 4 cm-nek felel meg)
* * *
Az írott források, néphagyományok, régészet, vallástörténet példáiból érzékelhetjük, sejthetjük a kapcsolatot az Urálon túli „Isszedónia”, a szkíta szabir-magyarok ősi szállásterülete, és a Kárpát-medence között. Hangsúlyozzuk, hogy a fenti példák nem csupán „magyar” sajátosságok voltak, hanem megjelennek szinte valamennyi „művelt” nép őskorában, ősvallásában, Indiától kezdve a nyugati „árja” görögökön, szlávokon, germánokon, keltákon át az Ószövetség népéig. A rituális kannibalizmus és a hasonló, „barbár” szokások egy olyan világban gyökereznek, amikor a régi emberiség még „máshová helyezte a hangsúlyt”, jobban a szellemiségre, mint a földiségre, főként ez adta az élet heroizmusát, félelemnélküliségét, vadságát, mert ismerték a „túlvilágot”, s ehhez képest eltörpültek a fizikai megpróbáltatások, akár a fizikai elmúlás. Mélyebb értelemben véve, a feldarabolódás, felfalatás archetipikus, kozmogonikus, világteremtési képzetei (Brahma, Purusha mítoszai Indiában, Ymir óriás a germánoknál, Kronosz és fiai a görögöknél) visszavezethetők a primordiális, őseredeti élményre, mely a szellemi és fizikai létformák közötti drámai átmenet érzékeléséből fakadt, a biblikus „kiűzetés”, az Egység elvesztésének őstapasztalásából, melynek következményeit minden emberi lény magában hordja: mindenki halandó lett, különálló, lezárt lény. A régi emberiség szellemileg észlelte ezt az átmenetet, valahányszor elaludt és felébredt, nappali sugallatokban és a misztériumi beavatások során, melyekben a testből való szabályos kilépést gyakorolták, ami közönségesen csak a halálban történik meg. Egykor a tudat számára még nem tompultak le teljesen azok az erők, melyek a fizikai létezés „mögött” élnek az univerzumban, s az emberek törekedtek a reintegrációra, az igazi „re-ligio”-ra, korántsem csak egy irányban, de olykor a mai ízlésünknek szokatlan, s ma már többnyire reprodukálhatatlan módon. A természeti- és életfolyamatok mögött szellemi lényeket láttunk – ne feledjük, hogy mi magunk a lelkünkben, életünk és testünk mélyén hordozzuk az összes előző fejlődési korszak „tanulságait”, a reinkarnáció és karma törvényeinek megfelelően –, majd fokozatosan emlékezéssé váltak, végül kiüresedtek, puszta fogalmakká váltak a szellemi élmények („istenek alkonya”). A százezer éveken át formálódó, „még nem eléggé megtestesült” régi ember külsőleg, szokásaiban „primitívnek”, ragadozó természetűnek tűnhet, de bensőleg még fel tudott tekinteni a rejtett világok isteni-szellemi lényeire, „féllábbal” még benne élt ebben a világban, népenként eltérő árnyalatokkal, alsóbb és magasabb szellemi lényektől eredeztetve önmagát, alsóbb és magasabb inspirációk szerint keresve az egyensúlyt ég és föld között. Az egyéni akaratnak még vajmi kevés jelentősége volt ebben, az „istenek” rendelték így, ebben volt „szabad”, oldott az ember. Nem leegyszerűsítés, ha ezt az ősi, „aranykori”, vagy inkább már „vaskori”, elsötétültebb állapotot egyfajta „álmodó” gyerekkorhoz hasonlítjuk, amikor a „felettes én” még nem húzódott az emberek lelkébe, még nem tudtak igazán „én”-t mondani, gondolni, erősebben érezték a szellemi impulzusokat, mintegy a „testen kívül”.
Az őskor, egészen a középkorig, sőt szinte az elmúlt századokig ebben a felfelé-lefelé „nyitottabb” állapotban élt, népenként, törzsenként, térségenként s persze egyénenként más-más „angyalok” vezetése alatt, majd ez a régi világ homályba borult, elhalványult, s az ember „megérkezett” a földre, egy teljesen új kor küszöbére. Nem csak egy „felekezeti”, ide nem illő megállapítás, hanem a valóságból merített szellemtudományos, kultúrantropológiai tény és következtetés, mely hozzátartozik az emberi fejlődés hatalmas, ősrégi folyamatához, volt oka, hogy megtörtént: a názáreti Jézusban egyedülálló módon megtestesült az isteni Logosz-lény, a Teremtő Ige, Akit Krisztusnak vagy Messiásnak nevezünk, s Aki Önmagát áldozta fel, hogy az emberiség bensőleg újra egy legyen, eggyé váljon szellemi forrásával. A fejlődés „rizikója”, hogy a testhez kötődő, érzékleti észlelésekre csökkenő, „szétdarabolódó” tudat mindezt ma alig érti, de az így mégiscsak „felnőtté váló” emberiség fokozatosan eljuthat a fejlődés szellemi tartalmának befogadásához, túl a formák ismétlésén: a Zarathustra által már megjövendölt, előre látott „Megváltó” történetében, szellemiségében oldódnak fel igazán az emberiség kezdetlegesebb szokásai, ebben szublimálódnak, finomodnak szellemivé az ősidők vad rítusai: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem és vérem, mely értetek adatik”, s ahogy Mani hozzáfűzi: „Üdv Néked, magasabb Énem!” Ehhez a nagy „beavatáshoz” vezető utakat láthatjuk az ősi emberiség kultuszéletében, vallási képzeteinek formálódásában, mígnem Krisztus új utat tört, magasabb, átfogóbb értelmet adott az „áldozatainknak”, személyes, nemzeti és emberiségszinten, főként, ha megértjük, vállaljuk, mindenekelőtt lelki-szellemi síkon, az önzés, a szeretetlenség és az igazságtalanság, hazugság megtévesztő „démonainak” legyőzését, önmagunkban, de megfelelő eszközökkel a külső világ megnyilvánulásaiban is. Ez a fejlődés immár nem automatikus, a kezünkbe helyezték az irányítást: személyesen, mi több, közösen kell akarni, hogy legyen. Rejtetten, életünk, lényünk mélyén, de egyre inkább érezhetően, a lelki-ismeret, a reflektáló tudat, a nemcsak a „mit”, hanem a „hogyan” elemzőbb, körültekintőbb hangjaként ez szólít bennünket az egyéni életünk és a világ eseményeiben, ahogy a „Krisztusban meghalunk” ősi mondás után a „Szent Szellem által megelevenedünk” következik, Nagypéntek után a Feltámadás – s talán nem is oly soká egy valódi „Filadelfia” kora.
Madaras bronz függő az Uelgi-ásatásról, ld. Magyar halomsírok az Urálon túli, keleti sztyeppén, Duna/Youtube; az üstökös-grafika forrása: Wigand: Öreg csillagok; szövegközi archív képek Szergej Mihajlovics Prokugyin-Gorszkij, a színes fényképezés nagy, orosz pionírjának felvételei, melyeket a 20. század elején, 1910-12 táján készített az Urál-hegységtől keletre, az Iszety-folyónál (ld. orosz-angol nyelvű rövid életrajza Sz. Garanyinától a neten, ford. Z.T.Cs.).
„Isszedónok” az Imaum/Altáj-hegység vidékén – megtaláltuk a szabir-magyarok őshazáját? Ptolemaios-térkép 8. Ázsia-szelvényének részlete (Velence, 1511, www.raremaps.com), balra Casia és Achassa regio jól azonosítható Hakasziával, Abragána pedig Abakánnal, a Minuszinszki-medencében, ill. jobbra lent Ottorogora, Kézai Togorája, melyet Orosius nyomán említ. Az etnokulturális folytonosságot mutatják a források: szkíta szokású isszedonok az Urálnál (Herodotos), „szárdi szkíták” a Meótisznál (Plinius), „Isszedon Szkíta” városnév az Altájnál (Ptolemaios a herod.-i toposzt alkalmazza, de nem az Urálnál, hanem az Altájnál helyezi el, talán mert a baktriai görögök révén jobb értesülései voltak az uráli isszedonok korábbi szállásterületéről). Vagyis az „őshazáink”: 1.) Altáj (ezt megelőzően nyilván egy délibb vidéket kell említeni „első” őshazaként, ahonnan a népvándorlások kiindultak észak és kelet felé, miután a jégkorszak végi hatalmas állóvizek, mocsarak elapadtak, kiszikkadtak), 2.) Urál, és 3.) Don-Volga-Kaukázus háromszög – s megkapjuk a szabirok, szavárd-magyarok útját keletről nyugatra.
Szavárdok, magyarok, ogurok, hunok első megjelenése az Urálon túl és Kelet-Európában (Z.T.Cs.)
A kígyótestű Ekhidna, az alsóbb, természeti erők kifejeződése, akivel Herakles a szkítákat nemzette a Krím-félsziget (Hylea, Sivash-tó) környékén, Herodotos hellén hagyománya szerint (IV. 8, 54-55, Plin. IV. 83.); az istennő jobbjában kés, baljában emberfej; más ábrázolásokon a trónon ülő istennő tükröt vagy csészét tart (görög stílusú szkíta tegezdísz a Krímből; a szkíták eddig ismert legkorábbi emlékeit a tuvai Arzsan 1, 2. leleteiben csodálhatjuk meg)
A kígyós istennő sasszerű férfi ellentétpárja, a szkíta lélek animus-a (Herakles? Zeusz?), aki két sárkányt tart féken (szkíta tegezdísz, Krím, ld. még Herodotus a szkíták eredetmondájáról, isteneiről, IV. 5, 8, 11, 59.: Tabit és Papaios istennevek emlékeztetnek a kisázsiai, hettita Hebat, és a fríg Papas nevére, ami a szkíták kisázsiai, anatóliai „őshazáját” sejteti)
A tanulmány jegyzetekkel és bibliográfiával kiegészített, szerkesztett változata innen tölthető le.