Z. Tóth Csaba:
“István vagy Koppány” – igaz valóság és makacs látszatok
„Eljő az idő, mikor nem példázatokban beszélek majd néktek, hanem nyíltan beszélek néktek az Atyáról.” (Ján. 16,25, v.ö. Mt. 13,35, 1.Kor. 2,7)
Elsősorban Szörényi Levente erőteljes és a történelmi „dramaturgiára” érzékeny felvetései nyomán (István a király, 1983, Színház és történelem, 2008), melyekkel az elmúlt több mint harminc esztendőben, hála a Magyarok Istenének, szinte évente feleleveníti az újabb nemzedékek számára a magyarság ezredéves sorsfordulójának kiemelkedő, örökérvényű és korántsem ellentmondásmentes tényeit, jónak láttam magam is nagyító alá venni e tényeket, miután átvizsgáltam és új megvilágításba helyezhettem őstörténetünk korábbi szakaszait. Egyúttal szeretnék egy olyan kitekintést adni, amellyel azt hiszem rámutathatok a mindenekelőtt szabadságszerető szkíta-hun magyarság közép-kelet-európai letelepedésének, szereplésének mélyebb értelmére, mely az elmúlt évszázadok történelmi viharai, nemzeti sorstragédiái mögé volt rejtve, melyeket valóban a „népek Krisztusaként” éltünk meg, más népekhez hasonló bűntelenséggel, az elmúlt 500 évben, és főleg a 20. században. Úgy tűnik, a magyarság eddigi, európai történelme csupán az „előszoba” volt, a „szűk keresztmetszet” az igazi célunk, áradó lelkünk, tetterőnk szempontjából, mely a mában s különösen a következő, nagy világkorszakban, a Vízöntő vagy Szláv-Ázsiai-korszakban, a „Filadelfiai Gyülekezet” (Ján. Jel. 3,7-13), a Testvéri Szeretet Korában válhat valósággá, a hagyományos csillagászati számítások szerint kb. 2380 tájától. Ez nyilván egy „ábrándos”, „new age”, „neo-pogány” s hasonló vádakkal illethető megfogalmazásnak tűnhet a mai, átlagos „józanság”, hatalmi propaganda oldaláról, a régi és újabb globalisták álszent koalíciója által diktált megosztó „önzés-kultusz” felől nézve, de az alábbiakban igyekszem röviden bemutatni mindennek valódi, Istentől rendelt értelmét, velejét, legalább a fogékonyaknak, ami egyben a Kelet-Nyugat viszony mélyebb értelmezését, kiegyensúlyozását is segítheti a látszatok mai tobzódásában, az igazi „Közép” felmutatását, ahonnan érkeztünk s ahol vagyunk, testben és lélekben, mi, magyarok, mégis együtt minden jóakaratú emberrel, néppel.
A Krónika ellentmondásai: valóság és propaganda
Nézzük legelőbb a Képes Krónika (1358; ld. számozás az 1964-es kiadás alapján) konkrét híradásait, melyek lényegében az egyetlen hazai történeti forrást jelentik Vajk, Géza fejedelem fia, a később megkoronázott, majd halála után szentté „előléptetett” István (gör. stephanos = koronás, de már Géza is így szerepel a pénzein) és Koppány vezér harcáról, valószínű közeli rokonsági kapcsolatukról, melyre a krónika utal, de egyben el is rejti, ahogy az ütközetük helyszínét is, mely a mai, Veszprém megyei Sóly község határában lehetett, „félúton” mindkét sereg számára, amit jelez egy korai kápolna is (1009, a későbbi templom része).
40. fejezet, A NÉMETORSZÁGBÓL JÖTT VECELLIN NEMZETSÉGE: „Vecellin, a wasserburgi, aki Szent Istvánnal Somogyban megölte Koppány vezért.”
63. fejezet, SZENT ISTVÁN, ELSŐ MAGYAR KIRÁLY SZÜLETÉSE: „Taksony pedig nemzette Gézát és Mihályt, Mihály pedig nemzette Kopasz Lászlót és Vazult.”
64. fejezet, SZENT ISTVÁN KIRÁLY HARCA KOPPÁNY VEZÉR ELLEN: „Koppány pedig Kopasz Szörénd fia volt és már Szent István király atyja, Géza vezér életében vezérséget viselt; Géza vezér halála után Koppány vezér Szent István király anyját vérfertőző házasságra kívánta, meg akarta ölni Szent Istvánt, hogy vezéri részét a maga hatalma alá hajtsa. Somogyi vezér volt. Szent István király azonban összehívta főembereit, és Szent Márton hitvalló közbenjárása által kérte az isteni irgalmasság segítségét. Majd összegyűjtötte seregét, és az ellenség elébe indult; a Garam folyó mellett övezték fel először karddal.” (…) „Ebben a harcban Vencellin ispán megölte Koppány vezért.” (miniatúrán: István trónszéken fent, Koppány lefejezése lent, a csatáról nincs kép)
A Képes Krónika, amely a korábbiakhoz képest „őszinte” krónikának mondható, hiszen nyíltan közli például, hogy a honfoglalás idején „Álmost megölték Erdélyben, mert nem mehetett be Pannóniába”, amit Anonymus 13. fejezete csak körülír: „nagy áldozatot mutattak be a halhatatlan isteneknek”, azaz bizonyos esetekben őseink, a régi szkítákhoz hasonlóan, gyakorolták az emberáldozat szokását – tehát, ez az őszinte Képes Krónika két verziót is közöl Vajk-István és Koppány harcáról, Koppány megöléséről, amit valóban érdemes nagyon komolyan fontolóra venni, mert már ebben az eseménysorban ott rejlett a magyarság életének, hivatásának mintegy aláásása, a rég letűnt, krisztustalan, római világkorszak újraszőtt szervezeti, ideológiai köntösének ránk kényszerítése, melyet ma még mindig „korszakos győzelemnek”, a „jövőnk zálogának”, megmaradásunk „egyedüli feltételének” tekint, szajkóz a politikai, egyházi propaganda, azok után is, hogy Európa és a latin egyház, mondhatni Róma kísértete, a maga merev, antik, fennhéjázó tudatával, hamis alázatával, megrögzött lateinerségével, szinte csak hátráltatta a magyar és egyetemes fejlődést, beleértve az ellenreformációt, a Habsburgokat, Thököly, Nádasdy, Rákóczi eltüntetését, „lapp-elméletet”, Trianont (ahol Koppány felnégyeléséhez hasonlóan immár az országunkat négyelték fel), Jaltát, Hitlert, Sztálint, és a mai számos akadékoskodást – mintha 1000 évvel ezelőtt csak egyféle kereszténység létezett volna, mintha nem létezett volna Róma mellett Bizánc is, melynek eredeti, már jóval az egyházszakadás, 1054 előtt is jellegzetesen keleti hitére a honfoglalás előtt többen megtértek a hun és ogur „előmagyarok” közül, és azután magyar főemberek, köztük valószínűleg Koppány is. Az európai kereszténység valójában Konstantinápolyban kezdődött, s Róma volt a szakadár (nomen est omen: Róma a szeretet, lat. amor fordítottja).
A Képes Krónika első említése szerint – amely mintha a később történtektől haladna visszafelé – a német Vecellin Somogyban ölte meg Koppányt, s Vajk-István itt is csak kegyeletből kerülhetett a „dicső krédóba”, hiszen még igencsak ifjú volt, a második szöveghely pedig a csatát említi, egy meg nem nevezett helyen, ahol Vecellin legyőzte Koppány vezért, s itt hangzik el az is, hogy Koppány somogyi vezér volt. Szörényi teljes joggal veti fel Györffy Gy., Bakay K. nyomán, hogy Koppány nem egy becsületes ütközetben eshetett el, hanem valószínűleg csak csellel tudta megölni Vecellin az embereivel Somogyban, miután István serege elvesztette a csatát Veszprém mellett, vagy döntetlen lett az eredmény s Koppány hazatért, talán sebesülten. A kutatás nyomán Szörényi utal Gerbert, a későbbi II. Szilveszter pápa nagyon fontos leveleire (Györffy, István király és műve, 2000, p. 121), melyek tanúsítják, hogy a németek Aachenben csak novemberben kaptak hírt Koppány legyőzéséről, holott az ütközetre már nyáron, legkésőbb szeptemberben sor kerülhetett, Géza fejedelem halálát követően, 997-ben. Mire vártak akkor a hírvivők ilyen sokáig? Csak nem egy Koppány elleni sikeres merényletre, a vesztes csata után? A 64. fejezetben említett csata leírása ugyanis érezhetően propagandisztikus színezetű, István és Vecellin „dicső diadalát”, az „isteni irgalmasságot”, a „busás megjutalmazást” emlegeti. Vagyis a 40. fejezetben Kálti Márk továbbmentette az igazságot, még 1358-ban is őriztük a reális történeti események emlékét a kötelező propaganda-szólamok, az idegenelvű, római hurráoptimizmus hangorkánjában.
Ki volt Koppány?
Azt már eddig is tudtuk, hogy Koppány volt az idősebb, s így jogos trónkövetelő, legalábbis az eredeti, mondhatni „demokratikusabb”, ősközösségibb szkíta szokásaink szerint, melyek az adott fejedelmi nemzetségből mindig az idősebb, érettebb személy – esetleg szellemi kinyilatkoztatás alapján olykor a fiatalabb – megválasztását tették lehetővé, tehát nem volt automatikus, „genetikailag kódolt”, hogy a fejedelem fia lett a következő uralkodó. A krónika itt is egyszerre utal a valóságra és elmondja, amit a propaganda igényelt, s nem véletlenül szerepel a Kopasz elnevezés kétszer is, egymás után: szinte nyilvánvaló, hogy Koppány apja, lat. Calvus, azaz Kopasz (régi magyarban Szár) Zyrind, Szörénd, azonos lehetett Mihállyal, Géza fejedelem fivérével (bátyjával?), hiszen, ha Kopasz Lászlóval azonosítjuk Koppány apját, akkor Koppánynak fiatalabbnak kellett volna lennie Istvánnál, de ennek maga a krónika mond ellent, amikor közli, hogy „a vitéz és hatalmas Koppány… már Géza fejedelem életében vezérséget viselt”. A valószerű következtetés a krónika belső logikája szerint az, hogy Mihály ezen a bizánci keresztségben kapott nevén szerepel a 63. fejezetben (már az is sokat mondhat, hogy Mihály arkangyalról kapta a nevét), azután a „pogány” Szörénd nevén a 64. fejezetben, hiszen a pogány Koppánynak csak pogány apa „jár”, s éppen a Calvus, Kopasz elnevezés kapcsolja egybe a két nevet, Mihályt, László fián keresztül, a Szörénddel. Mindenképpen az látszik a krónika tudatosnak tűnő elrejtés-megmutatás elvéből (63. fej.: „mi csak azt akarjuk inkább megírni, amit más írók mellőztek”), hogy Koppány nem lehetett más, mint Géza fejedelem fivérének, Mihálynak a legidősebb fia, ezt jelzi az is, hogy Koppány a régi szokás szerint Vajk-István anyját, Saroltot, az erdélyi gyula, seregparancsnok (Vajay szerint talán Zsombor?) lányát követelte feleségül (sógorházasság), Vajk-Istvánt pedig nyilván háttérbe akarta szorítani, akár megöletni, ahogy a későbbi Árpád-házi és egyéb királyok is éltek a rivális eltüntetésének szomorú, keresztényietlen, de az akkori időkben nem szokatlan gyakorlatával. Az idősebb Koppány és a fiatalabb István tehát első unokatestvérek lehettek (ld. családfák, dőlten szedve a görög-keresztény és szláv nevek, vastagon a magyar nevek; Béla szláv név?):
Koppány-családfák (Györffy, Vajay, Z.Tóth)
Az Árpád-ház őseinek másik családfája Szöréndet Tormás vagy Termacsu testvéreként tünteti föl, Árpád másik fia, Tarhos leszármazottjaként (Györffy, 1985, alább, és DAI 40), illetve Vajay Szabolcs is közöl egy általa valószínűsített Koppány-családfát (Eintritt, 1968, jobbra, ld. hátul is).
Mihály fia Vazul, vagy Vászoly, akinek neve a görög Bazil, ’király’ jelentésű keresztnév szabályos v-kezdőhangra módosult magyar változata (orosz Vaszilij), tehát a név jelzi a viselője családjának görög-keresztény vallási hovatartozását, nos, ez a Vazul valószínűleg felelős lehetett Imre herceg megöléséért, és/vagy egy István király elleni sikertelen merényletért 1032 táján, aki láncra verette a nyitrai várbörtönben, szemét kitolatta s fülébe ólmot öntetett, fiait, Endrét, Bélát, a két későbbi királyt, és Leventét pedig külföldre száműzte (a „szalonképtelenné” vált Vazul fiait aztán fivérétől, Szár Lászlótól vezetik a későbbi leszármazások). A krónika szerint az agg István halála előtt, 1038-ban mégis utódául akarta jelölni Vazult, s a krónika azzal is „mentesíteni” akarhatta Istvánt Vazul alkalmatlanná tételének felelőssége alól, hogy a feleségére, a bajor Gizella királynéra testálja azt (Kép. Krón., 1964, 69. fej.; meg kell jegyezni, hogy Gizella is szóbajöhet, hiszen annak a gandersheimi Hroswithának volt tanítványa, aki azon sopánkodott az írásaiban, hogy a magyarokat nem lehet kiirtani, Fischer-Fabian: A német cézárok, p. 60). Vazul merénylete Imre és/vagy István ellen jelezheti a szoros kapcsolatot Koppánnyal, bosszút akarhatott állni, bár Imre herceg megölésénél német-római érdekek is közrejátszhattak, mert Imre, mint bajor Gizella fia, esélyes volt a császári trónra, amit a másik trónkövetelő, a későbbi II. Konrád nem nézhetett jó szemmel, rokonság ide vagy oda (a vadkan-sztori is csak német krónikában maradt fenn). De ha mégsem voltak olyan közeli rokonok Vajk-István és Koppány, az Árpádtól való leszármazásukat bizonyítottnak vehetjük, s azt is, hogy ősi szokásrendünk alapján, törvény szerint valóban Koppánynak kellett volna következnie az uralkodásban. Kérdés, hogy Koppány miért nem tudott kellő erejű hadat kiállítani, s bizánci, rusz-varég szövetségeseket is megnyerni István ellen.
Zsinat és honfoglalás: az emberi szellem az idők válaszútján
Mivel eddig még semmilyen részről nem került megtárgyalásra, úgy vélem tanulságos lehet az első ezredforduló magyar történelmi eseményeinek s a magyarság igazi küldetésének, feladatának mélyebb megértésében, ha a kor jellemzéseként idevesszük a 9. század két szimptomatikus történését, egyfelől a 869. évi konstantinápolyi zsinatra Rómából „becsempészett” XI. kánont, amely nyíltan és keresztényellenesen tagadja az emberi szellem létezését (Fourth Council of Constantinople, 869-870, Decrees of the Ecumenical Councils, ed. Norman P. Tanner), másrészt pedig a 896 körül Pannóniában hont alapító magyarság többeslélek-hitét, mely az evangéliumi, bibliai hagyománnyal teljesen egyezően felmutatta – egészen a 19. századig menően, amikor a néprajzkutatók feljegyezték – azt a benső tapasztalatot, hogy létezik minőségi különbség az ember lelki és szellemi tulajdonságai között, mintegy azonnal megválaszolva, „cáfolva” a zsinati kánon alapvetően téves és tendenciózus tartalmát. Róma jól kigondolt célja a XI. kánonnal az volt, hogy egyszersmindenkorra kiiktassa a személyes kapcsolatot istennel, s ennek helyére a „mindenható” római egyház, a „római egyetemesség”, egy isteni felhatalmazásra hivatkozó szervezet egyedüli és kizárólagos közvetítését helyezze, mely törekvés lényegileg szembenállt Krisztus élő szellemével, tanításainak közvetlenségével (Ján. ev. 4,23-24), ahogy a Pál apostolnál világosan megjelenő ősi hagyománnyal is, mely tisztában volt az emberi lélek és szellem sokrétűen árnyalt különbségeivel, a szellemi-angyali hierarchiák konkrét létezésével, ember, természet és szellemi lények élő kapcsolatával (Efez. 1,21., Kol. 1,16.). Pál apostol, szöveghű fordításban, arról beszél, hogy „elvettetik lelki test, és feltámasztatik szellemi test” (1. Kor. 15,44., „seminatur corpus animale, resurgit corpus spiritale”, www.vatican.va, Nova Vulgata; a papok tehát tudják, de ezt a tudást visszatartják, ugyanúgy, mint a magasfokú szabadkőművesek), s ez a megkülönböztetés az őshagyományban ugyanaz, mint az én-tudattal áthatott asztráltest és az étertest különbsége, az előbbit bizonyos értelemben továbbvisszük a halál után, utóbbi szétoszlik a világéterben, mintegy „táplálva” azt. Ezzel az eredeti hagyománnyal, melynek minden ősvallásban megvannak a nyomai, mert a régi ember még látta, érzékelte ezeket a finom különbségeket, ezzel teljesen egybehangzó volt a magyarság vallási-szellemi képzetvilága, mint ezt a néprajztudomány a 19. századtól kiderítette, ugyanis létezett őseinknél a „biológiai”, vegetatív lélek ismerete, mely a halálban a „lélek¬zettel” távozik a testből, majd feloszlik a szellemi világban, s létezett az ún. „szabadlélek” vagy „árnyéklélek”, régi nevén „íz” ismerete, mely az élet során is elhagyhatta a testet, például a táltos révüléseiben, „utazhatott” a szellemi világban, a testen kívül, ez volt tehát a szelleminek észlelt részünk, a gör. pneüma megfelelője (Diószegi: A pogány magyarok hitvilága, 1983, p. 28). ’Íz’ szavunk ebben az értelemben, etimológiailag valószínűleg kapcsolatban van azzal, hogy a szellemi világnak az emberbe húzódott részét, „ízét” jelölték vele őseink, másfelől pedig az avesztai-óiráni yazatana, yezdan, ’isten, szellemi lény’ tulajdonnév tövével is rokonítható, mely ’isten’ sza¬vunk ősalapja lehetett, az eredeti, „andronovói árja”, pre-árja nyelvjárásunk szerint (a kelet-uráli, nyelvileg már valamelyest „finnugorrá” lett „isszedon” szavárdokhoz való csatlakozás előtt, majd ezt követően, egy areális nyelvkiegyenlítődés révén válhatott a mi nyelvünk is „finnugorrá”, bizonyos fokig). Tehát 896-ban a Kárpát-medencébe érkezve, magunkkal hoztuk a lélek és szellem világos megkülönböztetését, amire azután szervesen lehetett volna építeni az igazi kereszténységet, mely nem tagadja durván sem az emberi szellemet, sem kapcsolatát a természet és a magasabb hierarchiák szellemi lényeivel (Krisztus elsőbbségének elismerése mellett maga Pál apostol rámutat, hogy „van sok isten és sok úr”, 1. Kor. 8,5). Egy ilyen „közvetlen” kereszténység azonban nyilván feleslegessé tenné, legalábbis átalakítaná a romanista papságot, pápa-császárságot.
Magyarság és jövő
De miért a sajátos „ateizmusba” burkolózó, mondhatni antikrisztusi Róma felé dőlt el a választás 1000 évvel ezelőtt a magyarság számára, miért nem a térben is közelebbi s a honfoglalás előtt hadi szövetségesként már régen megismert Bizánc, Konstantinápoly és szövetségesei felé billent a mérleg? Azt hiszem, ma már nem szabadna automatikusan és felületesen úgy ítélni, hogy ha így történt, akkor nyilván ez volt a „jobb”, ez „kellett” nekünk, ez volt a „haladás” útja, a réginek, antiknak ez a középkorba átültetett verziója. Számtalanszor volt úgy a történelemben, hogy ami megtörtént, az később hibásnak, tévesnek bizonyult, sőt károsnak, vagy mert eleve az volt, vagy pedig azért, mert az idő továbbhaladt, az emberiség megváltozott, kinőtte a régi formákat, illetve előfordult, hogy ami csak gondolat volt, vagy elbukott, vagy csak kisebb körben, időlegesen nyert elismerést, az hordozott egy ígéretes impulzust a fennállóval szemben, ennek alternatívájaként (maga Jézus sorsa is ilyen). A történelem, a művelődéstörténet „értékelése”, különösen, ha már sok évszázados távlatból tekintünk az egyes eseményekre, szereplőkre, sosem lehet egyoldalú, mert maga az élet sem az, hanem összetett, bonyolult folyamat, s leginkább akkor érthetjük meg, ha egyaránt foglalkozunk a jelenségekkel, pro és kontra, tárgyilagosan, és legfőképp a mögöttük hullámzó erőkkel, a konkrét emberi érzésekkel, gondolatokkal, akaratokkal, az egyéni és nemzeti „biográfiával”, melyeken keresztül megjelennek a szellemi minőségek, világosság és sötétség, melyekben emberi, népi tulajdonságok birkóznak, kavarognak, nyílt és burkolt formában, úgy, hogy gyakran nehéz fölismerni a valódi forrásukat, különösen manapság, a vakság és „mellébeszélés” korában. Kétségtelennek látom, hogy ezt a jelenség-lényeg, szimptóma-realitás, „héj-mag” kettősséget (Pap G.) végül a legfőbb lényeghez kell tudnunk viszonyítani, magához a Krisztus-lényhez, de nem elég, ha egy bizonyos felekezeti szemüvegen keresztül nézzük a dolgot. A látszatoktól el kell jutni a valóság szemléléséig, ez a lényegi tanítás a Vajk vs Koppány történetben is, konkrét értelemben pedig az, hogy egy rejtett, „karmikus” okból, sorsszerűségből, melynek gyökerénél ott van a mi készületlenségünk, ha úgy tetszik naívitásunk, jóhiszeműségünk is, nekünk, magyaroknak 1000 évvel ezelőtt Róma, a római típusú kereszténység jutott. Ez volt a lecke, a csillagászati értelemben – és „holisztikusan”, mert ma már egyre inkább ki kell tágítanunk a horizontunkat – AD 220 táján kezdődött Halak-korszakban, akárcsak Nyugat-Európának, s mindebben van egy kísérteties hasonlóság ahhoz a sorsszerűséghez, ami fennállt Jézus és a római helytartó, Pilátus, valamint a vezető zsidók „összjátékában”. A nemzetek karmája az általános emberiség-karmában gyökerezik, különböző fokon, „mint fent, úgy lent”, egyik nemzet hamarabb ér el egy korszak vezető impulzusának felvételéhez s önmaga kifejlődéséhez, majd letűnik és átadja a helyét, a stafétát más nemzeteknek (jó esetben), s ez a nagy „körtánc” 2000 éve rejtélyes kapcsolatban van a földön, Jézus emberi testében megjelent Krisztus-lény középponti, napszerű működésével, mellyel előző életünk eredménye, lelki-szellemi életünk minősége szerint, majd a halál és újabb születés között előbb-utóbb találkozunk. Nem értjük meg az emberiség, a népek történetét, ha kivonjuk belőle az „üdvtörténetet”, mert múlt és jövő erői egyaránt itt vannak, „belekalkulálták” az emberiség, a világ történetébe mind a világos, jó isteni-szellemi erőket, mind pedig az elsötétítő, illúziókeltő erőket, tévedéseket, és az állandó kiegyenlítődést a földön az ember által, aki középen áll ebben a harcban, egyre inkább Krisztus igazi, bensőséges erejével felvértezve, s persze az ember felelőssége, ha a feketét fehérnek mondja, és fordítva. Krisztus felismerésén áll vagy bukik az emberiség sorsa, különösen ma, a materializmus, naív realizmus tetőfokán, vagy inkább mélypontján, a „világállam” radikális létrehozása küszöbén, amikor minden a testvériesség után kiált.
A történelmi konfliktus tehát nem csupán a „kereszténység vagy pogányság”, választása kérdésében bontakozott ki ezer esztendeje Magyarországon, hanem főként a római vagy a bizánci kereszténység felvétele kérdésében, noha mind a római, mind a görög civilizációs impulzusok a régebbi, precessziós Kos-korszakhoz tartoztak (i.e. 1940 – AD 220), már rég túlhaladtak zenitjükön. Koppány vezér, hasonlóan Géza fejedelemhez, István apjához (akinek fennmaradt egy mondása, miszerint elég nagy úrnak tekintette magát, hogy több istennek áldozzon), még őrizte az ősi szokásokat, de már minden bizonnyal görög-keresztény is volt (Szár Lászlónál a névadás a szláv-orosz orientáció világos jele, Vazulnál a görög orientáció jele), és Koppány királlyá koronázása után előbb-utóbb ugyanaz a folyamat zajlott volna le nálunk is, mint a kijevi Ruszban vagy Bulgáriában, az egész nép keleti, görög-keresztény lett volna, kialakulhatott volna a születő nyugati fölény keleti ellensúlya. De Vajk-István voltaképpeni „júdási” árulása miatt, a történelmi létesülés, a jövő igazi, magasrendű szellemi erői elleni önző és éretlen lázadása, a saját, nemzeti erőknek nyugati idegenek (és persze felesége, vagy mostohaanyja, a lengyel Adelhaid) tanácsára és tevőleges segítségével történő letörése miatt, vagyis lényegében a lejárt formákba öltöző démoni erők által tudatosan irányított összeesküvés miatt, mely minden jel szerint csak egy Koppány elleni merénylettel tudott győzni, még nem ez a jövő jött el, hanem a 869. évi zsinati dogmával is fémjelezhető ellenáramlat nyert teret Magyarországon, beteljesítve, amit Pál jövendölt, hogy „evilág fejedelme”, Róma önző szelleme fogja elfoglalni Krisztus templomát (2. Thessz. 2,4; meg kell jegyezni, hogy a görög egyház sosem fogadta el a 869-es zsinat szellemtagadó határozatát, a római azonban az 1311. évi vienne-i zsinat 1. dekrétumában megerősítette és ma is fenntartja).
Magyarország egy olyan állami-társadalmi berendezkedéshez kapcsolódott 1000 évvel ezelőtt, mely akkor már 800 éve idejétmúlt volt, s amely révén már néhány évtizeddel a római kereszténységre térésünk után jogot formáltak az ország elfoglalására, amikor Henrik, német-római császár megtámadott bennünket, szerencsére akkor és még sokáig sikertelenül, hála a harcedzett szkíta-hun magyarságnak. Természetesen a római egyházhoz való kapcsolódás fordulata nem zárta ki, hogy később diplomáciai, sőt szoros, dinasztikus szálak szövődjenek Bizánc és Magyarország között, ez geopolitikai szükségesség volt. Mégis a nyugati romanizmus illegitim, mohó szelleme kerekedett felül, mint valami fertőzés, s a Vajk-István és Koppány közötti konfliktus és ellentmondásos feloldása révén ez a sajátosan üres szervező, intellektuális erő kapott esélyt, amely kétségtelenül nagy fejlettséget ért el az antikvitás idején, i.e. 6-3. századok között, a köztársasági korban, de a császárkor „felülírta”, s ez nem tűnt el teljesen, hanem egy dekadens módon, az értelmet, én-tudatot letompítva, szuggerálva továbbáramlott a névleg keresztény római katolicizmus révén azokba a népekbe is, melyek újonnan érkeztek Európába, újonnan alapítottak országot, mint a lengyelek, horvátok és mi, büszke, de együttérző, józan eszű magyarok, noha a korábbi, sztyeppei életmódunkhoz képest ez a római maradvány is nyilván képviselt egyfajta fejlődési impulzust.
Végsősoron ezen a nem kis részt a saját kárunkon való tanulási folyamaton keresztülmentünk, ám ma már nagyon el kellene gondolkodnunk a hogyan tovább-ról, az igazi tényekről, nagyobb összefüggésekről, mert az a világkorszak, melyben a romanizmus szelleme még hatott, immár a végéhez közeledik, noha még ma is mindent megpróbálnak, hogy vezessék az emberi fejlődést, Krisztus nevében Őhelyette, az „emberek érdekében” az emberek helyett, s az igazi fejlődés helyére csempésszenek egy „átírt” verziót. Már csak 365 év van vissza a Halak jegyét viselő keresztény, közép-európai világkorszak 2160 esztendejéből, és lassan, fokozatosan átlépünk egy új korszakba, a Vízöntő jegye alatt, melyet már régóta várnak azok az embertömegek, akik még őrzik a szociális, szellemi igazságérzetüket, akiket még nem tett korrupttá, nem kergetett megélhetési vagy egyéb tévutakra ez a körmönfont, túlérett, erőszakos, hataloméhes neo-romanizmus, mely Európa bekebelezését követően Amerikába is átnyúlt, szellemileg keveredve az ottani, főleg közép-amerikai indián kultúrák vad és ördögi utóhatásaival, s azután ez kiterjedt a világra mintegy száz esztendeje, egyfajta modern „tatárjárásként”, a hipertrófiás pénztőke, no meg a dezinformá¬ciós média-hálózat segítségével. Újra aktuális a régi „István vs Koppány” problematika, de immár a „pogányság vs kereszténység”, „nemzeti vs nemzetközi”, „jobb vs bal” kényszeres és hamis választása helyett a bátor lényeglátás kell bekövetkezzen, s nem csupán Magyarországon.
Bár a kereszténység felvétele nyilvánvalóan szükséges volt a népek számára, az ezer évvel ezelőtti választások azóta szemmel láthatólag átértékelődtek, legelőször, földcsuszamlásszerűen a reneszánsszal, reformációval, az újkor kezdetével, s ez mindenképpen jelzi, hogy az emberiség, legalábbis Európában elkezdett kiszabadulni az ősi Róma kiüresedett, tekintélyelvű szorításából, méghozzá épp azáltal, hogy elért hozzánk Krisztus szellemi impulzusának, az öntudatos felnőtté válásnak első fuvallata, szárba szökkent a szabadság csírája, s ezt fokozatosan elkezdtük összekapcsolni a társadalmi életünkkel. Ez a folyamat vár további szociális kiteljesedésre, a következő fejlődési fokra kell lépnünk, hogy a megszerzett individuális szabadsághoz, józansághoz megtaláljuk a valódi, átkrisztusított szociális, közösségi formákat, társadalmi berendezkedést, függetlenül az egyes társadalmi területek, kultúra, politika, gazdaság illegitim kölcsönhatásaitól, szabadon a háttérhatalmak manipulációitól, melyekre módot ad a még fennálló duális elvű, korrupt, hiteltelen pártokrácia. Ezt a továbblépést azonban szemmel láthatólag már nem tudja nyújtani a mai nyugati rendszer, amelynek alapelve a szélsőséges önzés, a kapitalizmus, a pénzközpontúság, mely tárgyként, zsákmányként, sőt fogyóeszközként tekint az emberre, társadalomra, természetre, a lényegileg romanista világelittel a csúcson (v.ö. C. G. Harrisonnál a „Bal Testvérei”, jobboldali-konzervatív-bankos „bébiszitterei”, jezsuiták és szabadkőművesek/cionisták). A manapság épp a harmadik nagy, hatalomátmentési kísérletébe kezdett, s azután egy teljesen világidegen, falanszteri gépkorszak bevezetését tervező világelit legalább 100 esztendeje súlyosan sérti a világ nemzeteinek, sőt a saját nyugati nemzeteik létérdekeit, a bankrendszerükkel, pénzrendszerükkel fokozatosan eladósították s ezzel szolgasorba döntötték riválisaikat, tudatosan hoztak létre gazdasági, pénzügyi válságokat, hamis, diktatórikus rendszereket más népeknél, akiket aztán mumusként kezelnek máig, hogy legyen kivel háborúzni, s újabb mumusokat hoznak létre, folytatva aljas, kétkulacsos játékai¬kat, majd ezek legyőzésével „megmentőként” ünnepeltetve magukat. Valóban csak és kizárólag erről van szó, a régi Róma végvonaglásáról, a hanyatló császárkorról, még mindig erről, kereszténység helyett, magasabb elvek igazi megvalósítása, megértése helyett, arról van szó, hogy néhány száz, vagy néhány ezer ember nem képes felfogni az idők szavát, hanem a „szent” magánérdekükből, csoportérdekükből formálnak közérdeket, fondorlatos módon, antikrisztusi módon, az élet minden területén, a hasznos balekjaik, fizetett ördögeik segítségével, akikből mindig akad.
A valódi „új világrend” küszöbén
Azóta, hogy a vízre épült város, Velence intrikus, „balance-of-power” politikája elősegítette a török hódítást (ld. az 1444. évi várnai csatát, melyet követően, 1453-ban veszik be a törökök Kon¬stantinápolyt), Bizánc és a görög-kereszténység mai képviselője Oroszország, az oroszság, de nem csak történetileg, „tradícionálisan”, hiszen a görög-kereszténység is sok tekintetben megörökölte a lejárt, római formákat, hanem mint a következő, a Vízöntő világkorszak alaperőinek vezető „Krisztus-népe”, akit az anglo-amerikanizmus, a pénzvilág és a klérus („páholy-népek” és „egyház-népek”) közös erővel a bolsevizmus, a tényleges szociális kérdések karikatúrájának létrehozásával akartak jóelőre, hosszú távra kiiktatni (a bennfentes C. G. Harrison „szocialista kísérletnek” nevezte 1893-ban), ahogy ma Európa népeit is egy „unióval”, melyet ma már úgy tűnik fel is akarnak áldozni az újabb „káosz-forgatókönyvek” szerint.
De mit is jelentenek ezek a világkorszakok a valóságban? A szellemi hagyomány régóta ismeri, s az újkorban Rudolf Steiner adta tovább hitelesen, hogy Jézus szeretett tanítványa, a látnoki János apostol az Apokalipszis vagy a Jelenések Könyvének elején, a hét gyülekezethez szóló angyali levelekben az Atlantisz utáni hét kultúrkorszak belső karakterét írta le (Ján. Jel. 2-3., ezt szimbolizálja a hétkarú gyertyatartó is, mely nem pusztán egy vallás szakrális tárgya). Csillagászatilag a nagy kultúrkorszakokat a tavaszpont ún. precessziós, hátráló mozgása jelöli ki, melyet a földtengely ferdesége okoz, vagyis a Nap a tavaszi napéjegyenlőségkor kb. 2160 éven át egy zodiákus jegy alatt kel (világhónap, mely alatt kb. 2-3 inkarnációt élünk át a földön, ld. alábbi ábra), és ebből következtetni lehet az illető korszak fő vonásaira. A régi emberiség figyelembevette a mindenkori tavaszpont állását, az „amint fent, úgy lent” ősi, egységes világelve szerint, mely ma is ugyanúgy érvényes (ld. Várkonyi: Az idő szívverése, Galaktika, 50., valamint Baktay: A csillagfejtés könyve). Valódi, ezoterikus értelemben ugyanis a Nap-Föld-Zodiákus viszonyrendszer nem más, mint egyfelől a Világszellem, Isten sorsának tükröződése a földön, az, ahogyan megjelenik az Ősfény, Ősértelem, az ember eredeti ősképe az emberiség életében, az egyes kultuszokon, képzeteken, „szűrőkön” keresztül, másfelől pedig, az egyes embernél, a Szellem-Lélek-Test viszonyrendszer kozmikus megfelelője. Tehát valóban egy makro- és mikrokozmikus egység létezett a régi emberiség számára, érezték, látták önmaguk és a világrend szerves, élő, szellemi összefüggéseit szellemi lények, történések alakjában, ez volt az eredeti misztériumvallások titka. Majd egyre „személyesebb” vallások jöttek, Zarathustra, Buddha, Jézus Krisztus isten-emberi lénye, Mani és Mohamed révén (ld. Mohamed jövendölései a hadíszokban, Sheikh Imran N. Hosein előadásai, Youtube, v.ö. Z.T.Cs.: Iszlám eszkhatológia és értelmezése a mai időkben, online). A korszakok hasonló fázisokon mennek át, mint a Hold, éles határok nélkül: van egy lassú növekedési szakasz, azután egy kulminációs pont, virágkor középtájon, majd egy lassú lecsengés, hanyatlás, és a kialakult emberi képességek, vívmányok többé-kevésbé átszármaznak a következő korszakra, ennek vezető népeire, illetve van egy rejtett összefüggés az előző és a később következő korszakok között (ld. ábrák, és Trithemius „angyali” kronológiája a tanulmány végén).
A precesszió vázlata; a következő kardinális kereszt
a Vízöntő, Oroszlán, Bika, Skorpió jegyekben lesz, kb. 2380-4540 között
A magyarság és rokonnépei (szavárdok, ogurok, alánok, hunok, stb.), pásztorkodó életükkel, természeti spiritualitásukkal, lovas, és korábban szkíta szekeres harcmodorukkal, melyek eszközrendszerét az elsők között fejlesztették ki a világtörténelemben, lényegében az Atlantisz utáni második, az Ikrek-, vagy Ősiráni kultúrkorszakban gyökereznek, az ősiráni kultúrfejlődésből maradtak vissza a sztyeppe-térségben, egy részük talán jobban megőrizve az ősiráni princípiumokat (szavárdok, magyarok, szkíták nagy része), más részük, ugyanebből a néptörzsből, de „turanizálódva”, sötétebb vizekre evezve, az Altáj-hegységen túlra költözött (hunok, ogurok, szkíták egy része), majd idővel újra elindultak napnyugat felé, s közben más népeket is kimozdítottak helyükről, akikkel azután ideig-óráig, vagy végleg szövetségre léptek (ez volt a helyzet a hunokkal és a magyarokkal is, akik az ogurok révén, áttételesen kerültek szorosabb kapcsolatba, nagy valószínűséggel csak meglehetősen későn, AD 800 körül). Zarathustra volt az Ősiráni-kultúrkorszak nagy vallásalapítója, aki eredetileg az i.e. 7. évezredben lépett fel (a trójai háború előtt 4000 évvel, mint Hermippos írja, vagy 6000 évvel Platón előtt, mint Eudoxus írja), majd nevét szokás szerint felvették kiemelkedő tanítványai, ezért van bizonytalanság Zarathustra történetisége körül. Az ő vallási kinyilatkoztatásában Ahura Mazda, a Nap-szellem, Angra Mainyu (Ahriman), a sötétség ellenpólusa, és Anahita, a termékenységistennő voltak a középponti alakok (ld. a Zend Aveszta könyvei, Yasna, Videvdad, Yastok, Bundahishn, Denkard, etc.). Korántsem lehetetlen, hogy az ősmagyarság (szavárd-magyarság) és az ogurok is ismerhették Zarathustra tanításait, melyekben már szerepelt a Világmegváltó, a Kozmikus Szó, Szaósjant eljövetele az „idők végén”, és az Aveszta leírása előtti vallási-szellemi tartalmak is átalakulhattak magyar ősvallássá a sztyeppei évezredek alatt. Ezeket az ősi párhuzamokat garmadával lehet találni az Aveszta és a magyar néphagyomány, népmeséink között, melyek a néplélek lenyomatai (pl. istenek viaskodása fehér és fekete ló alakjában, a fehér ló kultusza, a tűz- és nap-kultusz, világközép képzete, vagy akár a székely Fehérlófia mesében szereplő „egyek kását a hasadról” hetyke fordulat, és Yasna 9,11., ahol a hős egy sárkány hátán főzi meg ebédjét, K. F. Geldner, 1896, L. H. Mills, 1898). Ezek az iráni mitologikus elemek, nevek fennmaradtak a nyugat-szibériai hantik, manysik hagyományában is, jelezve a kölcsönös kapcsolatokat. Valójában egy ilyen iráni jellegű szellemi munícióval érkeztünk tehát a Kárpátok közé 1100 esztendeje, de részben turáni, ótörök örökséget is asszimilálva, amikor a szavárdoktól való elszakadást követően (DAI 38) a Don-Donyec-menti Szaltovó-kultúra ogur-hunjainak öt törzsével végleg szövetségre léptünk 800 körül, s „hétmagyarok” lettünk, mint Anonymus írja (lat. „dentü” magyarok, a tör. yedi = hét számnév rontott alakja).
Ez volt nagyjából az a múlt, melynek életerőit egyfelől az örökléssel áthoztuk a vérünkben, idegeinkben, a népszellem és a nyelv-géniusz révén, másrészt a reinkarnációink indítékaiban is az európai Halak-korszakba, melynek „már nem, még nem” köztes állapotában, „ókor és újkor” között felvettük ugyan a római-latin „ábécét”, azonban ebből a rendszerből lényegében mindig „kilógtunk”, hiába akartak beleszorítani, mint egy kinőtt ruhába, mint az agyonfegyelmező iskolamester a gyereket az elméletek ketrecébe, páncéljába, ez a rendszer mindig hűtlenné lett hozzánk, és máig őrizzük az „alternatív”, természetes pogányságunkat, szabadságszeretetünket, igazságérzetünket, kreativitásunkat, jobbat akarásunkat. Ezek az alaperőink várnak lényegében ma is az igazi, keresztény, szellemi-szociális forma megvalósulására, mely nem a múlt „zenéje”, hanem a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas tagozódásáé, egy igazi „szocializmusé”, melynek terepe a küszöbön álló Vízöntő-korszak lesz, az „élő víz” korszaka, mely a bensőnkből fakad, az önmaga szellemi forrásává lett ember korszaka, ahogy Krisztus Jézus megjövendölte (Ján. 7,38), az Atya és Fiú korszaka után a Szent Szellem korszaka. Ez a jövő ott bujkált már Vajk-István és Koppány személyes konfliktusában, és csak azért nem vált valósággá már akkor, mert az európai emberiségnek át kellett mennie a földiesebb én-tudat kialakulásának fázisán, az agyhoz-testhez kötött gondolkodás-érzés-akarat kialakulásán, ami természeti szükségszerűség volt az emberiség földi pályafutása során, ahogy a gyermekből kamasz, ifjú, majd érett ember lesz, s ehhez idő kellett, s az előző korszak öröksége. De észre kell venni a fejlődés változásait, azt, hogy a múltból nem vihető át minden a jövőbe, sem Róma, sem a pogány korunk, sem a kialakult, egyoldalú materialista alapelvek. Az egyes ember mintegy kicserélődik sejtjeiben, egész pszichofizikai struktúrájában hétévente, de egyetemes értelemben, Krisztus eljövetele óta is, Aki valóban folyamatosan újjáteremti az emberiséget, s eszerint épp a „felnőttségünk” határára érkeztünk, „21. életévünkbe” a 21. században, amikor egyre kevésbé fogjuk eltűrni, hogy gyámkodjanak felettünk. Róma kezéből végleg ki fog esni a jogar, a Palladium összetörik, mert jön Krisztus, a magasabb Énünk, Aki felett ezeknek a machinációknak semmi hatalma nincs. Nekünk azonban észre kell vennünk Őt, mint létünk lényegét. Mindezekkel úgy vélem számolnunk kell az „István vagy Koppány” problematika mélyebb, távlatosabb megközelítésében, ahogy maga a Teremtő is ezekkel a komponensekkel, hozzávalókkal „főz” titkos-nyílt laboratóriumában, elsősorban és mindig az „égi hazánk” receptjével, mely azonban szervesen összefügg az idelentiekkel.
Földi és égi történelem – az őstörténet és a kultúrkorszakok összefüggéseinek vázlata
Függelék
A Képes Krónika részletei Istvánról és Koppányról
(Chronicon Pictum, 1358, magyar kiadás 1964, ford. Geréb L.)
40. fejezet (pdf. 29, 1964, p. 90)
Generacio Vecellini de Alamania venientis
Ascendit quoque de Bauaria Vecellinus videlicet de Wazunburg, qui cum Sancto Stephano in Symigio Cupan ducem interfecit. Capitaneus enim exercitus extitit illo die. Ex istis Jako nascitur principium et origo.
A Németországból jött Vecellin nemzetsége
Feljött Bajorországból Vecellin is, a wasserburgi, aki Szent Istvánnal Somogyban megölte Koppány vezért; ama napon ugyanis ő volt a sereg kapitánya. Tőle a Ják nemzetség kezdete és eredete.
63. fejezet (pdf. 38, 1964, p. 97)
Sanctus Stephanus primus rex Hungarorum nascitur
Porro Toxun genuit Geycham et Michaelem, Michael vero genuit Calvum Ladizlaum et Vazul, Geycha vero divino premonitus oraculo anno Dominice incarnationis nongentesimo sexagesimo nono, quemadmodum in legenda beati Stephani regis scriptum est, genuit sanctum Stephanum regem ex Sarolth filia Gyula. At rex Stephanus plures quidem genuit filios, sed inter alios habuit unum filium nomine Emericum Deo amabilem et hominibus honorabilem, cuius memoria in benediccione est. Hic autem per inscrutabile divini consilii iudicium raptus est de medio, ne malicia mutaret intellectum eius et ne ficcio deciperet animum eius, quemadmodum de inmature morte scribitur in libro Sapiencie. Ut ergo acta ne agamus, et exposita ne exponamus, quot et quantis virtutibus floruerit, et quam fervens in Dei servicio sanctus confessor Christi Emericus dux fuerit, scribere supersedimus. Quisquis enim hoc scire voluerit, ex legenda eiusdem beatissimi confessoris plenam sanctissime conversacionis eius noticiam habere poterit. Nos ea pocius, que ab aliis scriptoribus pretermissa sunt, breviter ac sumatim scribere intendimus.
Szent István, első magyar király születése
Taksony pedig nemzette Gézát és Mihályt, Mihály meg nemzette Kopasz (Szár) Lászlót és Vazult. Géza pedig isteni jóslat által intve nemzette Gyula leányától, Sarolttól(25) az Úr megtestesülésének 969-ik évében Szent István királyt, miképpen meg van írva a boldogságos István király legendájában. István király több fiakat nemzett, többek között volt azonban egy Imre nevű fia, akit szeretett az Isten, és tiszteltek az emberek, áldott az ő emlékezete. Isten kifürkészhetetlen akaratából elragadta a halál, hogy a “gonoszság meg ne változtassa lelkületét, és hamis képzetek meg ne csalják elméjét” – miképpen a Bölcsesség Könyve írja a korai halálról. De ne tegyük, ami már téve van, és ne adjuk elő, ami már előadatott: így hát nem írjuk le, hány és minő virtusokkal ékeskedett és mily buzgó volt Isten szolgálatában Krisztus szent hitvallója, Imre herceg. Aki ezt tudni kívánja, teljességgel megértheti a boldogságos hitvalló legendájából az ő szent társalkodását. Röviden és sommásan mi csak azt akarjuk inkább megírni, amit más írók mellőztek.
64 (pdf. 39, 1964, p. 97)
Pugna Sancti regis Stephani contra Cupan ducem
Sanctus autem rex Stephanus iam pridem in adolescencia sua contra Cupan ducem fortem et potentem gessit bellum gloriosum. Erat autem Cupan filius Calvi Zyrind, qui eciam vivente Geycha duce, patre sancti Stephani regis ducatum tenebat. Mortuo autem Geycha duce Cupan voluit matrem sancti Stephani regis sibi per cestuosum copulare connubium, et sanctum Stephanum occidere, ducatumque eius sue subdere potestati. Hic fuerat dux Symigiensis. Sanctus autem Stephanus convocatis proceribus suis per interventum beatissimi Martini confessoris divine misericordie imploravit auxilium. Postmodum vero congregato exercitu perrexit obviam hosti suo, et ad amnem Goron primitus accinctus est gladio, ibique ad custodiam corporalis salutis sue duos principes Hunt et Paznan constituit. Tocius autem exercitus sui principem et ductorem Vencilinum hospitem, Alamanum genere, prefecit. Conmisso itaque prelio inter utrumque diu et fortiter est dimicatum, sed divine miseracionis auxilio beatus Stephanus dex gloriosam obtinuit victoriam. In eodem autem prelio Welinus (1) comes interfecit Cupan ducem et largissimis beneficiis a Beato Stephano, tunc duce, remuneratus est. Ipsum vero Cupan beatus Stephanus in quatuor partes fecit mactari: primam partem misit in portam Strigoni¬ensem, secundam in Vesprimiensem, terciam in Iaurinensem, quartam autem in Erdelw. Beatus enim Stephanus dux votum, quod tunc voverat, Deo fideliter reddidit, nam universum populum in provincia Cupan ducis degentem, decimas liberorum, frugum ac pecorum suorum cenobio Sancti Martini dare perpetuo iure decrevit. Predictus autem Vencellinus genuit Radi, Radi vero genuit Misca, Misca vero genuit Cupan et Martinum.
Szent István király harca Koppány vezér ellen
Már kora ifjúságában dicső hadat viselt Szent István király a vitéz és hatalmas Koppány vezér ellen. Koppány pedig Kopasz (Szár) Szörénd fia volt és már Szent István király atyja, Géza vezér életében vezérséget viselt; Géza vezér halála után Koppány vezér Szent István király anyját vérfertőző házasságra kívánta, meg akarta ölni Szent Istvánt, hogy vezéri részét a maga hatalma alá hajtsa. Somogyi vezér volt.(26) Szent István király azonban összehívta főembereit, és Szent Márton hitvalló közbenjárása által kérte az isteni irgalmasság segítségét. Majd összegyűjtötte seregét, és az ellenség elé indult; a Garam folyó mellett övezték fel először karddal; itt testi épségének őrizetére két főembert rendelt, Hontot és Pázmányt; az egész sereg fejévé és vezérévé pedig német származású vendégét, Vencellint tette meg. Megkezdődött a csata, mindkét részen sokáig és vitézül folyt a viadal; de az isteni irgalmasság segítségével Szent István vezér nyert dicső diadalt. Ebben a harcban Vencellin ispán megölte Koppány vezért, ezért téres jószágokkal jutalmazta őt meg Szent István, aki akkor még vezér volt. Koppányt pedig Szent István néggyé vágatta; egyik részét elküldte az esztergomi, másikat a veszprémi, a harmadikat a győri kapuhoz, a negyediket Erdélybe. Szent István vezér ekkor fogadalmat tett Istennek, ezt hűséggel be is váltotta: elrendelte ugyanis, hogy mind a Koppány vezér földjén lakozó népség gyermekeiből, terméséből és barmaiból örök időkre tizedet adjon Szent Márton klastromának. Az említett Vencellin azután Rádit nemzette, Rádi pedig nemzette Miskát, Miska nemzette Koppányt és Mártont.
A tanulmány szerkesztett és függelékkel ellátott változata innen tölthető le.
