2022. június 24-én Tokajban ünnepélyes keretek között felgyújtották a Makovecz Imre által 1977-ben tervezett és a Fiatal Népművészeti Stúdió által 1979-ben felépített tokaji közösségi házat. Zelnik József, az egykori „megbízó” visszaemlékezése ezen az eseményen hangzott el.
Vannak mozgalmak, melyeknek mélyén időtlen gesztusok munkálnak. Ezzel a mondattal kezdtem azt a bevezetőt, amit a Nomád nemzedék kötet elejére írtam 1981-ben. Minden nagy kultúra az időtlen gesztusokat keresi a történelemben és azokból próbál emlékezet-katedrálisokat építeni. Emberi életünk az emlékezet mélységesen mély kútjába való betekintés és az emlékezetté válás létdrámájának az átélése.
Ebben a jelenségben valósul meg az emberi idő üdvtörténetté formálása. Ezt a munkát az emberiség nagy része ösztönösen végzi, úgy-ahogy és vannak, akik tudatosan és érzékenyen.
A ’70-es évek elején Magyarországon néhány tucat fiatal elszántan arra vállalkozott, hogy tudatosan alámerül a hagyomány világába és onnan megszerzett létezésképletekkel megerősödve megteremti saját létének – a folyamatosságba ágyazott – pilléreit.
Fiatalok Népművészeti Stúdiója néven alkotóközösséggé alakultak és elhatározták, hogy házat építenek maguknak, egy közösségi házat, egy szülőházat, amely képes megszülni az ő nemzedéküket. Különös időmágiával azt találták ki, azt fundálta ki egy nemzedék, hogy megteremt egy olyan szülőházat, ami majd az ő nemzedéküket, a nomád nemzedéket világra hozza. Egyszerű földi halandó számára értelmezhetetlen időutazásos tohuva-bohu egy ilyen elképzelés, ám azoknak, akik megtanulnak az idő közepén élni ez egyszerű cselekedet.
Ilyen hályogkovács elszántsággal indult a munka. 1977-ben megkerestem Makovecz Imrét, aki éppen „száműzetésének” első évét töltötte a Pilisi Állami Parkerdőgazdaságnál egy kis szobában a Budakeszi úton. Mikor lobogva elmondtam neki, hogy szeretnénk vele megterveztetni egy közösségi házat egyből látta, hogy egy álmodozó imposztorral van dolga, de azt is észrevette, hogy olyan feladatot kaphat, mint még soha. Életében először teljesen szabadon tervezhet egy, a Kádár-rendszerben ritka, szabad társaságnak. Ráadásul ezek még fizetnek is ezért, mert akkori munkahelyem a Népművészeti Intézet anyagilag is támogatta ezt a vállalkozást.
Ezzel kezdődött az én „cívódó” barátságom Makovecz Imrével, akit már csak azért is bátyámnak tekintettem, mert szakasztott úgy nézett ki, mint az én fiatalon, 36 évesen meghalt bátyám.
Kérdezhetjük, hogy miért cívódó? Azért, mert a szemérmes férfi barátság az cívódó és nem ájtatos. Pimasz fiatal arccal őszintén rákérdezhetünk egymás tévedéseire. Volt ilyen a ház építése közben is.
Némely építőművész – legalábbis régebben a számítógép nélküli korszakban – elég nagyvonalúan bánt az anyagkiírásokkal. Jellemző eset, hogy Csete György, amikor Kósa Ferenc és Kodály Sárika Ikervilláját tervezte annyi tégla beszerzését írta ki, hogy több mint kétszer elég lett volna. Szerencsére Kósa barátja a tüzépes észrevette, mert ha azt a tömeget kiszállítják, lehet, hogy nagy verekedés lett volna.
Hasonló ügyben nagyot cívódtam Imrével, aki megrendelt egy műanyag szigetelőt a házra. Meg is érkezett egy aránylag vékony 120-130 cm széles tekercs.
Én is megdöbbentem mikor megláttam, de gyorsan leellenőriztem és láttam, hogy ezzel a nagyon jó minőségű, de eddig nem látott, vékony, nyugati anyaggal kétszer is be lehetne tekerni a házat tetőtől talpig, de a tekercset csak egyben adták el.
Mikor Imre meglátta fölhorkant, mint egy sebzett vaddisznó: miért vettetek ilyen keveset, mindig spóroltok stb. Mikor már untam a szűnni nem akaró morgását azt mondtam neki: ide figyelj Imre fogadjunk egy akó borban, hogy a felét se használjuk fel. Két nap múlva, mikor elkészült a szigetelés és az anyag fele még megvolt odaböktem neki: ma mindnyájan megyünk a Puli bácsi pincéjébe és te fizeted. Jól van, na – mondta jól ismert hanghordozásával.
Ám a házépítés közben a cívódásnál sokkal több volt a jókedv, a mulatság, a lányok főztek és szerettek, és mint a képeken látható sugárzott a fiatal arcunk.
A Nomád nemzedék kötet hűen és fényesen mutatja be a ház építésének fázisait, azt, ahogyan emelkedik az épület a két víz, a Bodrog és a Tisza között, ebben az elvarázsolt, atlantiszi tájban. Őrzi ez a könyv azt, hogyan formálódik nemzedékké egy, a hagyományt – a modernista álvallás idején – mélyen megismerő, tisztelő, újraformáló és így modern fiatal közösség.
A házat – mint általában a szülőket – magára hagytuk, de az ügyet soha. Néha elzarándokoltunk hozzá, de akkor még fiatalon saját nagy tettünket ünnepeltük benne és nem vettük észre, hogy magányában sír. Ezt hallotta meg a Tisza és elhatározta, hogy meglátogatja. Elöntötte a félszigetet és tisztító vizével megkeresztelte az épületet. A ház révült örömmel látta meg a víztükörben vízalatti földöntúli másik arcát. Többé nem volt egyedül, mert most már tudta, hogy együtt leszünk mi építők és ő a tisztító tűzben is.
A házat közben kihozták a partra, ahol – mint egy öreg néne a szociális otthonban – ott gunnyasztott, és mint száradó virág a szirmait, vetkőzte korhadó fazsindelyeit.
Halála előtt két évvel azt javasoltam Imrének, hogy ne tűrjük tovább ezt a megaláztatást, hanem nyáréjszakán, Szent Ivánkor táncoljuk körbe a házat és adjuk át a tisztító tűznek, az örök életnek. Építsünk az égben házat, ott nem éri semmi bánat, építsünk az ég szélére, mert ott nem érhet semmiféle, ahogy a népdal mondja.
Ha egy kis késéssel is, de ez ma megtörténik. Ezzel a tettel azt reméljük, hogy még egyszer megtörténik a csoda. Előre küldjük a házat, hogy legyen szülőháza a Mennyben is az égi nomád nemzedéknek, nekünk. Mutassa fel ott az időn és a téren túl is múlhatatlan fényes, fiatal arcunk.
fotó: Filmbarát Stúdió és Makoldi Sándor
