A Főváros Északi kapuja – Egy harminc éves történet – Cikkajánló 2024/4

Az elmúlt években cikksorozatban mutattuk be Makovecz Imre épületeit, melyek a Makovecz-kormányhatározat segítségével megújultak vagy éppen megépültek. Kevesebb szó esik azonban azokról a tervekről, amelyek valamilyen okból a fiókban maradtak – talán éppen ezek számossága miatt, hiszen az életmű nagyobbik része nem valósulhatott meg. Ebben az írásban arra teszünk kísérletet, hogy ezeknek a terveknek egy kis szeletével, a pályázatokra készült művekkel foglalkozzunk, kiemelve közülük egyet, ami talán kevésbé ismert a nagyközönség előtt.

Makovecz Imre pályázatokhoz való viszonya ellentmondásosnak tűnhet. Számtalan alkalommal idézte Frank Lloyd Wright gondolatát, ami szerint egy pályázaton csakis egy középszerű terv nyerhet, ezért ő maga nem vesz részt ilyen jellegű megmérettetéseken – tudjuk azonban, hogy néhány esetben kivételt tett. Ugyanakkor a Makovecz-életművet ismerőknek a „pályázat” szó kapcsán eszébe juthat a „Minimál tér” pályázat és az „Álarc nélküli bál”, melyek magától az építésztől származó, együttgondolkodásra invitáló felhívások voltak. Ezeknek a célja azonban egészen más volt, mint a fentebb említett megmérettetéseknek. Céljukhoz talán közelebb áll az a gondolat, mely Makovecz Imre magán mesteriskolájának a munkáját bemutató cikkben szerepel: „A stúdium mellett részt vettünk Lébény faluközpontjának beépítési tervpályázatán – háromfős csoportokat alakítva, hogy a csoportmunkát gyakoroljuk; elsajátítsuk azt a sajátos készséget, amely egyén és közösség ellentéteinek átalakításához szükséges.”

Az építészeti pályázatok, melyeken Makovecz Imre részt vett, jellemzően meghívásos lebonyolításúak voltak. Persze ebben az esetben is van különbség pályázat és pályázat között. Több esetben elmondta a fenntartásait, rossz tapasztalatait a közbeszerzésekhez köthető meghívásos pályázatokkal kapcsolatban, ugyanakkor voltak olyan megmérettetések, melyek valóban az épülésről, építésről szólhattak. A pályázat műfaja az 1960-as évektől jelen volt a munkásságában. Voltak köztük olyanok, melyek létéről csak a Gerle János-féle életműkötetből tudunk, esetleg néhány mondatos leírás kapcsolódik hozzájuk. A korai pályamunkákról, mint a velencei autópálya-pihenőbe tervezett „Kakas és tyúk” vendéglőről, rövid véleményeket olvashatunk a korabeli folyóiratokban. A későbbiek között vannak olyanok, amiket már az Országépítőben és egyéb felületeken publikáltak a szerzők igen részletesen – mint a 2000-es Benevento főtér újjáépítése, a 2006-os révkomáromi erőd megvalósíthatósági tanulmányterve, vagy éppen a Felső-krisztinavárosi templom pályázata 2004-ben.

És vannak azok a pályázati részvételek, amiknek a publikációja elmaradt, azonban az abban résztvevők emlékei, rajzi anyagai a mai napig megismerhetőek, az életműről való tudásunk gazdagítására, pontosítására. Ezek közül való az M0 autópálya északi szektorába tervezett Duna-híd terve, mely közbeszerzési pályázat részeként az UNITEF’83 Műszaki Tervező és Fejlesztő Zrt. megbízásából készült 1993-ban.

A tavalyi évben, Budapest 150. születésnapja alkalmából a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ „Sosemvolt Budapest címmel kiállítást rendezett olyan „papíron maradt” tervekből, melyek megvalósulása esetén ma egészen más arcát látnánk a fővárosnak. Az ott kiállított tervekhez hasonlóan Budapest északi kapujának is több verziója lehetett volna – lehetett volna éppen egy Makovecz-híd is. Az eltelt harminc év ellenére a tervek nem merültek feledésbe teljesen, legalábbis a tervezők részéről – a mai napig az egyik tárgyaló falait díszítik az UNITEF’83 székházában, emlékeztetőül, hogy egy híd nem csupán műtárgy, hanem minden esetben jel is a tájban.

A cikk teljes terjedelemben az Országépítő 2024/4-es számában olvasható, amely beszerezhető ITT, előfizetni pedig ITT lehet.

Szöveg: Harmath-Gyetvay Enikő