Szigetszentmárton történelmileg sváb falu, a „régi”, szocializmus előtti világban nem volt református temploma. A most épült mégsem az első, mert 1959-ben, a kommunista hatóságok háta mögött, a helyi potentátok félrenézése mellett a megnövekedett és hitében erős gyülekezet templomot épített, természetesen tisztán közösségi összefogással, ideértve azonban a helyi katolikusok tevékeny segítségét is (azelőtt, hogy egyházuk fölkarolta volna az ökumené gondolatát!). Sajnos nem tudjuk ki volt a tervezője, de feltehetően egy környékbeli pallérmester.
Ha ugyanis építész tervezte volna, akkor az épület valószínűleg valamilyen modern stílusirányzatot követne, mint pl. Csaba László – a maga módján kiváló – cserépváraljai katolikus temploma, de nem teszi. Ez az épület a magyar népi, vagy talán helyesebben tradicionális (templom)építészet talán utolsó és megejtően szép példája. Ilyen egyszerűen jó templomot később már a legnagyobbak sem tervez(het)tek. Megváltoztak ugyanis a feltételek. Mondhatni elhaladt fölötte a kor. Ami megállapítás a korra nézve sérelmes. Ma már ugyanis nem templomok épülnek, hanem az építész szavaival „délskandináv művelődési házak”. Ezért is kellett új templom.
A szigetszentmártoni az építész legorganikusabb temploma, sőt talán épülete lett. Mégis, noha fölvesz organikus jellegzetességeket, nem azért teszi, mert mondjuk lényiséget akarna kifejezni (vagy ha igen, akkor egy-egy formánál, szimbólumszerűen, odagondolhatóan és nem az egészre, egy kijelentésként), hanem mert így reagál a szituációra. Mégcsak a hely erőinek formáló, plaszticizáló hatása se jellemző, mint Engelmann Tamásnál, vagy pl. kisebb mértékben Zsigmond Lászlónál; mondhatni egymástól független formák kapcsolódnak additívan, éppenhogy rendeződve, s pont ez adja spontán – persze nagyon is tudatos – szépségét. Különleges, mégis megtartja Czégány építészeti világát. De mi is ez a világ? Nemcsak az övé, hanem generációjának jelentős részéé? Tulajdonképpen a neotradicionális építészetnek a makoveczi „lehetett volna” gondolat által a historizmustól, vagy különösen a disneyland effektustól elválasztott változatáról van szó. Annyi különbség is van a neotradicionális és eközött, s az utóbbit az organikus felé viszi, hogy jellemzően nem a „stílépítészetet” tekinti a helyreállítandó valóság fő folytatandó elemének, hanem a népi építészetet vagy még inkább annak a századforduló építészetében a „magas” (polgári) művészetbe integrált – így a preklasszikus, prekrisztiánus és főleg ősi és ősi magyar elemeket is tartalmazó – gondolatát s egyáltalán, azt a színes gazdagságot, ami akkor volt s aztán elveszett. A rendszerváltás idején úgy tűnt, hogy a kommunizmus, sőt maga a hadtáptársadalom talán csak egy kellemetlen közjáték volt s reménykedni lehetett benne, hogy az ezek által szétszakított szerves társadalmi szövet újraszabható és a történet ott folytatható, ahol elakadt. Hogy megépíthető az, aminek meg kellett volna épülnie, illetve aminek most kellene megépülnie, ha fel nem feslik az a bizonyos szövet.
Az építész nagyfokú érzékenységét mutatja ugyanakkor, hogy az, aki a forma visszahozója, őrzője volt mindenkor, ha a szituáció úgy hozta, képes volt formabontásra is. Czégány Sándor szigetszentmártoni épülete az alkotó templomainak sorában rendhagyó, izgalmasan ellentmondásos színfolt, színvonalában azonban méltó eleme a sornak és főleg méltó otthona a gyülekezetnek.
A cikk teljes terjedelemben az Országépítő 2026/1-es számában olvasható, amely beszerezhető ITT, előfizetni pedig ITT lehet.
Szöveg: Kováts Ábel
Fotók: Czégány Sándor és Mantuano Balázs
Stáblista:
Építész: Czégány Sándor
Megrendelő: Dunamelléki Református Egyházkerület
Statika: Donáczi Péter
Tájépítészet: Buella Mónika
Gépész: Rosza Csaba
Elektromos: Márk Árpád
Kivitelező: LATEREX Építő Zrt.
Főmérnök: Berhidai Géza
Ács: Mester László
Asztalos munkák: Hídknap Faipari Kft.
Templomtér székek: Balaton Bútor Kft.
