A szentendrei Bükkös-patak partja építészeti és tájépítészeti szempontból is az egyik legizgalmasabb, legerősebb „genius loci-val”, azaz a hely szellemével rendelkező terület a Dunakanyarban. A Pilis és a Visegrádi-hegység vadregényes erdőiből vizet és hűvös hegyi levegőt szállító patak völgye egy izgalmas átmeneti zóna a természet és a városiasodott tér között. Tökéletes terep egy organikus szemléletű építész számára. Robogány Andrea házait nem az öncélú, mindenáron újat mutató innováció, hanem a tájhoz és az örökséghez való alázatos alkalmazkodás határozza meg.
A helyszín különlegességét az itt tapasztalható folyamatos kettősség adja. Egyfelől jelen van a víz állandó mozgása, csobogása, az ősfák – fűzfák, égerfák – sűrű, árnyékos lombkoronája és a sajátos mikroklíma. Másfelől a patak mentén haladva lassan kibontakozik Szentendre történelmi, mediterrán hangulatú, apró léptékű beépítése.
A ház tervezőjét, Robogány Andreát egy korábbi munka kapcsán megismert házaspár kérte fel a feladatra. A Bükkös-patak város felőli szakaszán ekkor már szinte lehetetlen volt beépítetlen telket találni, a hely megtalálásának története mégis sorsszerű. A megrendelők a parton sétálva figyeltek fel egy idős szentendrei házaspár nagy szeretettel gondozott hobbikertjére, ami a patak melletti egyik utolsó beépítettlen telke volt. A kerítésnél szóba elegyedtek velük, így derült ki, hogy a telken álló két mesébe illő kis épületet – egy apró nyaralót és egy tárolót – az idős tulajdonos saját kezűleg, helyi patakkőből és fából építette. Tisztelettel és türelemmel kivárták, amíg az egyre nehezebben mozgó idős pár meghozza a döntést az eladásról, így a birtokot még a meghirdetés előtt megvásárolhatták. Bár az építtetők és a tervező is ragaszkodtak a meglévő értékekhez, az új lakóház telepítésekor a nyaralónak sajnos már nem maradt elegendő hely. Az idős mester keze munkáját dicsérő patakkő tároló azonban megmenekült, és ma is az új kert megbecsült, szerves része.
A Bükkös-parton nem lehet egy házat csak úgy „lerakni” egy sík terepre, a szintkülönbségekkel, a partoldal esésével együtt kell élni. A kétutcás telek határai között húzódó, 8-9 méteres szintkülönbség organikus, lépcsőzetes, a tájba simuló tömegformálást kívánt. A tervezést nagyban segítette, hogy az építtetők – lévén nem ez volt az első építkezésük – rendkívül határozott, de a hely léptékét tiszteletben tartó, nem túlzó programmal érkeztek. A telek adottságaiból kifolyólag született az a döntés, hogy az épület főbejárata és az autós beközlekedés a felső utca felől történjen, így a kétállásos garázs a tetőtérbe került. A lakófunkciók a földszinten kaptak helyet egy félszint eltolásos elrendezéssel. Az alsó szintre szerkesztett nappali-étkező-konyha egybeömlő tere egy fedett terasszal kapcsolódik közvetlenül a patak felőli kerthez. A belső terek otthonosságát Tihanyi Krisztina belsőépítész munkája teszi teljessé.
Az épület tömegét az elrendezés logikája és a szűk helyrajzi adottságok határozták meg. Éppen ez a kényszer szülte azt a környezetbe simuló formát, amely annyira organikussá teszi az összképet: ma már szinte nincs is olyan fotó a házról, amelybe ne lógna bele egy zöldellő faág. A terep meredekségéből adódó tördelt alaprajz egy sziklaszerű, mozgalmas épülettömeget eredményezett. A tömeg dinamikáját a homlokzat finom részletei csillapítják vissza, az oromfalak lágy vakolatkeretezései, a fa korlátok ritmusa, és a nyílászárók színválasztása mind-mind emberközelivé teszik az épületet.
Az anyaghasználat során a tervező tudatosan a helyi sajátosságokat részesítette előnyben. A történelmi polgárváros és a vulkanikus eredetű Visegrádi-hegység találkozásánál a sötétszürke kő használata hagyomány. Ebben a patakparti, fás, párás, szinte „lebegő” környezetben egy sötétkő lábazat olyan, mint a fa gyökere: stabilan, súlyosan horgonyozza le a házat a partoldalhoz, erőt sugározva a víz állandó mozgásával szemben. A meleg tónusú faszerkezetek és sötétszürke lábazat találkozása gyönyörű, természetes kontrasztot ad. Az épület összképe a fa, a kő, a cserép és a vakolat harmóniájával, ahogy az építész fogalmazott: „Az épület összességében talán a patak mellett egykor álló vízimalmokat idézi.” A tervhez hű, magas minőségű megvalósítás legalább annyira a megrendelő tiszteletteljes hozzáállásának, mint a tervező víziójának az érdeme.
A Kós Károly Egyesülés alkotóinak munkásságára mindig is jellemző volt, hogy a ház nem csupán mérnöki szerkezet, hanem a képző- és iparművészetet szervesen magába foglaló, „lelkesített” alkotás. Egy organikus épület sosem pusztán falak és tetők halmaza; saját arca, sőt története van. Ennek a szentendrei otthonnak a legfontosabb szellemi fókuszpontja nem az utcafronton, a külvilágnak hivalkodva jelenik meg, hanem a kert és a Bükkös-patak felé forduló oromzaton.
Itt kapott helyet Petrás Mária Kossuth-díjas keramikusművész domborműve, amely a Szűzanyát ábrázolja a kisdeddel. Az ősi, csángó gyökerekből táplálkozó, meleg földszíneket hordozó, a Babba Máriát megidéző alak fentről tekint le a kertre és a vízre. Elhelyezése finom és tudatos építészeti gesztus: nem kifelé beszél, hanem befelé őriz.
Az élőépítészet egy lényege a feszültségmentes illeszkedésben rejlik: felismerni és folytatni azt, ami már amúgy is ott van. A szentendrei ház a türelmes megfigyelés és a hely tiszteletének eredménye. Nem egy környezetéből harsányan kitűnő objektum, hanem egy olyan épület, amely anyaghasználatában a patakparti természet folytatása. A csobogó víz, az öreg fák és a történelmi építőanyagok harmóniájával ez az otthon már megépülése pillanatában úgy hat, mintha mindig is ide tartozott volna.
Szöveg: Ungváry-Kiss Márta
építész tervező: Robogány Andrea
belsőépítészet: Tihanyi Krisztina
homlokzat kerámia: Petrás Mária
tervezés éve: 2021
kivitelezés éve: 2023
