Vendégház a Tiszánál – Cikkajánló 23/1

Közvetlen a Tisza partján áll Salamin Ferenc tiszalöki vendégháza. Telkét ugyan eredetileg drótkerítés választotta el a folyótól, de ezt az építész tanácsára elbontották. A Tisza-parti fekvésből sejthető, hogy az épület nem a faluban, hanem az üdülőtelepen található.

Az üdülőtelep a Kádár korban és utána épült ki, régi építészeti értékeket értelemszerűen nem őriz. A ház átalakítása, a tulajdonos családjának kis nyaralója képezi magvát, s ezt inkább kegyeleti-érzelmi, és talán racionális anyagi okokból őrizték meg, de nem műszaki érvek hatására.

A házat azonban az eddig felsoroltak nem magyarázzák. Inkább indirekt összefüggések miatt volt érdemes megemlíteni őket. Ahogy elég ritka történelmi épületek esetében az egy építési periódus, úgy illeszkedik a Salamin Ferenc-féle építészeti világba a korábbi épület megtartása. Inkább mondhatjuk sorsszerű előnynek, semmint a tervezést gátló hátránynak. A ház kapcsán előjövő legfontosabb kifejezés ugyanis a tradíció. Ránézünk és azt mondjuk, hogy ez egy hagyományos magyar ház. Na de milyen hagyomány? Parasztházat nem utánoz, még annyira sem, mint elődje tette kissé sután. Itt a nyaralótelepen beszélhetünk rendezési tervből fakadó mechanikus rendezettségről, de semmi esetre sem hagyományból fakadó valódi rendről. Nincsenek direkt formai analógiák, nincs az Alföldön megszokott földszintesség, nincs háromosztatúság, még regionalizmus is csak leheletnyi.  A magyar jelzőt pedig csak azért írtam, mert ma a „hagyományos” szót sokszor teljesen kificamodott módon a „megszokott, snassz” értelmében használják. Lechneres vagy Medgyasszay-s díszítőmotívumokról szó sem lehet.

Salamin Ferenc azonban régóta arra törekszik, hogy egy hagyományba álljon be, de nem (elsősorban) formakövetéssel, hiszen az továbbra is az alapvetően posztmodern kettősséget tartaná fönn. Épületfelújításainál mindig arra hivatkozik, hogy megpróbál az egykori építőmester (kommunizmus és modernitás nélkül) lehetett volna utódjának a bőrébe bújni. A jelen esetben azonban nem volt ilyen építőmester, azt is, úgymond virtuálisan ő maga hozta létre, hogy aztán követője lehessen egy immaginált szerves világban. A lehetett volna így nemcsak a modernitás virtuális valóságának alternatívájaként jelenik meg, de a tradíciót is elválasztja a historista értelmezéstől. A hagyomány nála valóságosan, a szellemi valóságban él.

Az eredmény pedig esetünkben is egy önazonos és szerves Kárpát-medencei épület.

Egy kis gond azonban ezzel is van. Salamin is táltos, varázsló, ő még inkább az. Ilyen akaratlanul szerves házat tervezni még nehezebb, mint akarva. A megtörtént valóság itt is jelen van, itt-ott a kivitelezésnél, sokkal inkább a „zöld” kiegészítőknél, légkondicionálónál és napelemeknél. Jelen a tervezési program bizonytalanságainál. A helyes dramaturgia Salamin Ferenc sajátja, de nem az építőké, a megbízóé, legkevésbé a jogi és gazdasági környezeté. Salamin megmutatja, hogyan tehetjük magunkévá a hagyományt. De ahhoz, hogy valóban törés nélkül élhessünk benne, szükség van − Halmos Béla szavaival − egy normálisan működő társadalomra. Ezt kell fölépítenünk.

A teljes szöveg olvasható a Országépítő folyóirat 2023/1-es számában, megrendelhető ITT.

Szöveg: Kováts Ábel

Fotó: Szántó Tamás