Makovecz – A XX. századi magyar építészettörténet párhuzamai – Cikkajánló 2024/4

2011. szeptember 27-én hunyt el Makovecz Imre, a XX. század második felének legnagyobb hatású magyar építésze. Az építésztársadalom egyik jelentős mulasztása, hogy az elmúlt bő tíz évben nem helyezte az építész életművét az azt megillető helyre.

Hiányoznak a tárgyilagos értékelések, az életművet szélesebb kontextusba helyező értekezések, de leginkább a személyes hangú viták Makovecz sűrűn rétegzett építőművészeti alkotói és közéleti tevékenységéről. Csökkenteni kívánva a fent említett hiátust, tanulmányomban visszafogott kísérletet teszek arra, hogy a makoveczi életmű első szakaszának fontosabb eseményeit, alkotásait beállítsam a hazai építészeti közélet folyamatába.

Makovecz Imre építészeti pályájának egyik fontos sajátossága volt, hogy nem csupán építészként volt jelen a hazai közéletben, illetve közvetlen környezetében, hanem legalább akkora súlyú gondolkodó is volt. Magam is többször hallottam tőle, hogy az építészeti formák világa csupán a felszín, de nekünk (adott esetben a Kós Károly Egyesülés vándorépítészeinek) ennél mélyebbre kell tudni látni. A mélyebb összefüggéseket, a társadalmi, gazdasági, de mindenekelőtt szellemi kontextust egyben kell érzékelnünk, és szakmai, emberi cselekedeteinkben ehhez a komplex képhez kell igazodnunk. Ennek a hozzáállásnak egyik legszemléletesebb példája, hogy az 1969-ben a saját lakásán indított „magán-mesteriskolájában” a XX. század építészetét az úgynevezett Cordier-táblázat alapján vizsgálta fiatal tanítványaival, amely a nagyobb formátumú építész személyiségek közötti hatásokon, kapcsolatokon túl az aktuális közéleti, politikai történéseket is tartalmazta.

Makovecz Imre életművét is így, komplexitásában kellene vizsgálnunk. Az elmúlt évtizedben egy kiállítástól eltekintve csupán partikuláris – bár mindenképpen elismerésre méltó – próbálkozások voltak a hazai organikus építészet megteremtőjére való méltó emlékezésre. … Makovecz Imre szellemi és fizikai hagyatékával még „érdemes” foglalkozni. Két okból is: egyrészt a fent említett hiányosságok miatt szinte korlátlan lehetőségek állnak az erre vállalkozók előtt, másrészt a munka élvezetessége okán. Hihetetlenül izgalmas elmerülni Makovecz terveiben, épületeiben és gondolataiban, beleélni magunkat a 60-as és a 70-es évek fojtott levegőjébe, egzisztenciális kockázatok nélkül. Természetesen mondhatjuk, hogy a halála óta eltelt alig több mint tíz év még nem adja meg azt a távlatot, amely szükséges az egész életmű vagy akár a konkrét alkotások megfelelő mélységű, tárgyilagos kutatásához. Ezt a vélekedést alátámaszthatja, hogy Makovecz építészeti és közéleti szempontból megosztó személyiség volt – jegyezzük meg, hogy szinte kizárólag –, saját hibáján kívül. Gondolkodására, de tervezési praxisára is a már említett széleslátókörűség volt a jellemző. Minden problémát igyekezett nem önmagában kezelni, hanem tágabb kontextusba helyezve értelmezni és megoldani. Számára az építészet nem kizárólag építészeti kérdés volt, az élet minden területén, így a politikában is a kulturális aspektusok voltak számára az elsődlegesek. Tanítványait – így engem is – arra tanított, hogy a saját történelmüket, saját szerepüket tisztán látó, gondolkodó emberekként igyekezzenek józanul, Istennek tetsző módon cselekedni, saját útjukat járni. Ahogy ő is tette… Makovecz épületei egyszerre reflektálnak a hely szellemére, a benne lakók személyiségére és az építész aktuális gondolataira. Ezek a gondolatok egyszerre voltak elvontak és művésziek, ugyanakkor praktikusak vagy aktuálisan közéletiek. Magam is meglepődve tapasztaltam, hogy az életmű fontosabb eseményei mennyire szoros korrelációban voltak az 1959 és 1989 közötti időszakban a politika által meghatározott építészet, építés aktuális kérdéseivel, problémáival. A cikkben ezen időszak kerül részletes bemutatásra, kis kitekintéssel a gyerekkorra is.

A cikk teljes terjedelemben az Országépítő 2024/4-es számában olvasható, amely beszerezhető ITT, előfizetni pedig ITT lehet.

Szöveg: Erhardt Gábor