Temetőink épített öröksége a Kárpát medencében közel azonos eszköztárat használ, de a társadalmi változásokkal párhuzamosan folyamatos átalakulásban van. A temetői épületek, a mauzóleumok, családi kripták és egyszerű sírjelek az idők során a dísztelenség, a sorozatgyártás és a semmitmondó sematizmus világába süllyednek. E tendencia mögött gyaníthatóan a hittől való tömeges elfordulás és közöny állhat, melynek építész ágensei ezen a területen sem tudnak a „letisztultság” értelmiségi magyarázkodása mögé bújni.
„A sírhant virágain játszik a napsugár, fönt az ágon madár énekel, a mezők jókedve elkacag a sírok fölött, de a hit komoly s a síron túl fölséges világot láttat, a lelkek világát.”
(Prohászka Ottokár, 1908)
A hazai temetői építészet egyik alapvető változása volt, hogy a háztól való temetés és otthoni ravatalozás (sőt az otthon történő haldoklás) hagyományát a 70-es években megtiltották és azt felváltotta a temetői ravatalozással összekötött temetés szokása (összefüggésben a kórházban, vagy bizonyos intézményekben történő haldoklás és elhalálozás általánossá válásával), mely a múlt században egy új épülettípust hozott létre: a ravatalozót ami amúgy egy letagadott templom és annak kiegészítő toldalékát a halottasházat, vagy „hidegházat”. Ez a változás sajnos sok szakrális és népi rítus eltűnését is magával hozta, lemondva a családon belül közösen viselt gyász és búcsúzás intenzív átéléséről, a halálról való közgondolkodás kiüresítésével párhuzamosan. E tendencia illeszkedik a modern ember spirituális „struccpolitikájához”, ahol a tagadás és az elfordulás, elhessegetés taktikája teszi felkészületlenné az emberi lelket a halál kérdésében is. A halottbúcsúztatás rítusai így ma a ravatalozó épületben és a temetési szertartásban koncentrálódnak.
A ravatalozó épületek a temetők hangsúlyos pontján állnak, lehetnek a temetőkapu közelében, de állhatnak temetők közepén, akár a temetőkaputól induló, kiemelt felvezető út végén. Mivel ennek az épülettípusnak előképei nem voltak, ezért formájuk és jellegük változatos képet mutat. A világháború előtt épült ravatalozók még törekedtek a méltóságteljes alaphangulat közvetítésére és amennyiben a ravatalozásra a temetőkápolnát vagy az előtte lévő teret használták, ott eleve adott volt a búcsúszertartás szakrális háttere. Ezen épületek közül számomra Borsos József debreceni köztemetőben épült ravatalozó és krematórium épülete a leghatásosabb. A szocializmus vallásellenessége az állami építésű ravatalozók sivár formavilágában öltött testet, melyek a vidéki kisebb temetőkben lapostetős garázsépületekre hasonlító hulladékhasznosító épületekkel, a városi nagy temetőkben pedig ugyanez a formavilág nagyobb méretben, sorgarázs jelleggel, egymás mellé sorolt „ravatal-állásokkal” és a megcélzott egyidejűség kénytelen kiküszöbölése erősített rá a rítus gépies és iparosított voltára, melyhez olykor a kínosan méltatlan, pap nélkül zajló, úgynevezett „polgári temetési szertartás” is megfelelőképpen asszisztált.
Az elmúlt három évtizedben épült ravatalozóink változatos képet mutatnak. A legtöbbjük a szocializmusból itt maradt épületet próbálja kisebb-nagyobb sikerrel humanizálni -fedett-nyitott előtérrel, magastető ráépítésével, lélekharangot befogadó haranglábbal kiegészíteni-, hogy alkalmas legyen a végtisztesség méltó módon való lerovásának közösségi aktusára. Ezen külső és belső átalakítások sorában kitüntetett helyet foglal el Makovecz Imre és Mezei Gábor belsőépítész organikus megfogalmazású Farkasréti temetőben megépült ravatalozója, melyet a meglévő, 1938-ban (Módos Ferenc és Krassói Virgil építészek tervei alapján) épült temetői templom és a hozzá csatlakozó árkádos ravatalozósor átépítésével és felújításával hoztak létre 1977-ben. A három megépült ravatalozóbelső közül a középső, emberi bordázatot idéző fő ravatalozóhely maradt meg. Ez a drámai hatású épületbelső sok későbbi ravatalozó-átépítés inspirálója, kikerülhetetlen előképe lett. (1)
A teljesen újonnan épült ravatalozók mentesek a régi épület alaprajzi kötöttségeitől, így itt a szabadabb formálás lehetőséget adott egyéb formai asszociációkra, melyben szárnyszerűen szerkesztett tetők, rafinált napjáráshoz igazított bevilágítók és katlan-szerű belső terek emelhetik a szertartás komolyságát és segíthetik a dramaturgiát. Ezek mellett találhatunk az ún. minimalista építészet eszközeivel alkotott ravatalozókat is, melyek a puritán forma-, és anyaghasználat révén kívánják elérni a lelki ráhangolódást a búcsúszertartásra.
A ravatalozóval, mint új temetői épülettípussal párhuzamosan az egyéni síremlékek területén is új építmény jelent meg: az urnafal. Ennek előfeltétele volt a hamvasztás tömeges elterjedése, melynek bevezetését a XIX. századtól kezdődően hosszú egyházi és társadalmi viták előztek meg. Az elhunyt hamvait tartalmazó urna elhelyezésére épülő falszerű, kazettákból álló építmény elsősorban a városi temetők sajátos eleme lett, ahol a helytakarékosság volt az elsődleges szempont. A beton elemekből összerakott, előregyártott urnafalak így a zsúfolt nagyvárosi panelépületek kissé groteszk sírkerti megfelelői lettek. A helyhiánytól nem szenvedő vidéki temetőkben viszont találhatunk sajátos kialakítású urnaparcellákat, melyek kisebb alapterületű, földbe ásott urnasírokból állnak, tehát e temetkezési forma nem feltétlenül a helytakarékosság miatt lett elterjedt. A falban való urnaelhelyezés épített formái közül leginkább a helyi természetes építőanyagok és építési formák felhasználásával, felidézésével épült, egyedi urnafalak tarthatnak számot az építészeti érdeklődésre.
Díszes síremlékek, igényes kriptaépületek elsősorban a múlt század első felében létesültek nagy számban, melyek közül sok, mára már műemlékként védett. A szocializmus évtizedei alatt általában csak sematikus sírok, emlékművek épültek a munkásosztály puritánságát és „egyenlőségét” hangsúlyozva. A rendszerváltás után lett lehetőség és igény e nagyobb méretű sírjelek újbóli megfogalmazására, létrehozására. A Fiumei úti sírkert sírépítményei között járva megállapítható, hogy ez a sok évtizedes szünet és az időközben bekövetkezett társadalmi változások alaposan megváltoztatták a síremlékről, mint építményről alkotott elképzelésünket. A múlt század első felében állított emléképítmények túlnyomó többsége finoman kidolgozott építészeti elemek és művészi igényességű szobrok egységes kompozíciója. Látszik, hogy a kőfaragó műhelyek képzőművészekkel és építőművészekkel együtt dolgozva hozták létre a síremlékeket. Anyag és forma tökéletes egységében. A mai alkotások azonban szinte minden esetben egysíkúak. Vagy egy igényes anyagú, tisztességes sírkő faragó munka, különösebb művészi igény nélkül, vagy egyszemélyes építészeti, szobrászati, tájépítészeti műalkotás, társalkotók segítő bevonása nélkül. Ez bennem még akkor is hiányérzetet kelt, ha egyébként a végeredmény a maga nemében remekmű. Ennek példázatára Antall József miniszterelnök és Mádl Ferenc köztársasági elnök síremlékeit hoznám fel.
Az Antall-síremlék első vázlatait még Makovecz Imre vetette papírra. Az elgondolás már akkor is középpontos szerkesztésű volt (összhangban Antall József végrendeletével), négy különböző irányba néző szoboralakkal körülállva, az építészet és szobrászat elemeit egyensúlyban tartva. A végül megvalósult emlékmű, Melocco Miklós drámain gyönyörű szoborcsoportja is a négy irányt veszi fel, épületszerű falat létrehozva a sírhant körül, de az építészet elemei itt már hiányoznak, vagy eljelentéktelenedtek.
A Mádl-síremlék egy ötletes játék a fénnyel, igényes és intelligens, olyan mint az elnök személyisége, ahogy azt emlékezetünk megőrizte. Tervezője Almási Balázs tájépítész. A végeredmény egy modern, épületszerű kompozíció, amiből hiányzik a klasszikus értelemben vett szobrászat. Míg az első egy épület méretű szobor, addig a második egy szobor méretű épület. Mindkettő tökéletes a maga nemében, de hiányolom belőlük a múlt századi síremlékek közös alkotói szemléletét.
Kampis Miklós szerint az építészet és a szobrászat eredeti célja a születésünk előtti állapotból felidézett formák megvalósítása, melyhez egyfajta lelki látásmód szükséges. E látásmód lehet tudatos és ösztönös, de forrásterületük mindig a tudaton túl gyökerezik. Az emberi lélek a szellemi világgal közvetlen kapcsolatba a születés előtti és a halál utáni állapotban kerülhet. Földi életünk során magányosságra vagyunk ítélve, de képesnek kell lennünk a lelki látásmód kialakítására, ezért fontos kérdésnek tartom a funerális építészet kibontásának lehetőségeit, mely kérdéskörről mesteremet, Sáros László György DLA, Ybl-díjas építészt, fotográfust, Magyarország Érdemes Művészét, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagját faggattam:
KL: Egy tanítványodtól, aki ravatalozó tervezésével foglalkozott, megkérdezted, hogy feküdt-e már fel egy általa elgondolt ravatalozó asztalára? Ma már tudom, hogy meghökkentő kérdéseiddel ki akartál minket zökkenteni a megszokott és kitaposott építészeti ösvényről és valódi átélést követeltél meg. Te mit tartasz szem előtt, ha szakrális épületet, esetleg egy ravatalozót tervezel? Mi volt a jászberényi ravatalozód alapgondolata?
SL: Egy templom, persze nevezheted kápolnának is. Egy szakrális tér, ahol megkereszteltek, amikor megérkeztünk és a búcsúzás tere, amikor elmegyünk. Remélve szabadon, ahogy jöttünk.
KL: Mi a véleményed a kapcsolt művészeti ágak képviselőivel való együtt alkotásról? Ez a múlt század első felében általános alkotói gyakorlat manapság kevésbé gyakori. Emelheti-e funerális építészetünk minőségét és társadalmi elismertségét ez a módszer?
SL: Ha végiggondolom, viszonylag sok emlékművet terveztem. Az egy másik dolog, hogy ezekből egy ha elkészült. A madocsai II: Világháborús emlékparkba került Bakos Ildikó öntöttvas emlékangyala, ami megtetszett. De az már kész volt, ezért kértem, hogy használhassam. Az egyes áldozatokat jelképező fák megfogantak, az öntöttvas angyal a maga módján öregszik. Együtt vannak. Amíg az élet engedi.
KL: A mai síremlékek sterilek, fényes kő felületük a port sem viseli el, kényes bútorokként állnak a szabad ég alatt. A tervezés során kiment a divatból a nemesen öregedés, vagy a közvetlen természeti környezet bekomponálása a síremlékbe. Fotográfus szemmel mit tartasz fontosnak megmutatni egy temetőben, egy emlékhely vagy akár egy síremlék esetében? Mit tanácsolnál a tervezőknek?
SL: Lehet csalni is, de azt nem illik. Ám én azt mondom, azt mutasd meg, amit szeretnél láttatni! És abból nem hiányozhat az idő. Mert ha nem figyelsz rá, akkor az úgyis kitúr a helyedről. És akkor vesztettél.
Fotók: Csernyus Bence, Kuli László, Sáros László György DLA
Szöveg: Kuli László
Makovecz rajzok: Makovecz Archívum
A cikksorozat előző része ITT olvasható.
(1) A Farkasréti temető ravatalozója nemrégiben újult meg. Erről az Országépítő 2026/2-es számában számoltunk be.
